Keleti helyzetjelentés

A blogom eddig gyakorlatilag a pozitívumokról szól, holott az élet azért nem ilyen egyszerű itt, keleten. A nemzetközi és a magyar médiában is egyre inkább foglalkoznak az újra és újra fellángoló török-kurd konfliktussal. Nem, nem akarok belemerülni mélyreható politikai kérdések boncolgatásába, éppen csak megpiszkálom egy kicsit, mert tudom, hogy mostanában hallani ezt-azt.

Ami a konfliktus hátterét illeti, a probléma Törökország Kurdisztán régiójában (délkelet-kelet) és Észak-Irakban zajlik. A elmúlt évtizedek során a Kurd Munkáspárt (PKK) szeparatista mozgalom tagjai és a török hadsereg harcol egymás ellen, sajnos több mint 37 000 ember halt meg 1984 óta.

Emlegettem már nektek, hogy Diyarbakır, ahol lakom, a kurdok ki nem mondott fővárosa és a lakosság túlnyomó többsége kurd származású. A kurdok egyébként Törökország legnagyobb lélekszámú kisebbsége, számukat 11–15 millióra becsülik. Az eredetileg törzsi formában élő kurdok az oszmánok alatt sem élveztek önállóságot, az I. világháborút lezáró békeszerződés azonban felvillantotta előttük a saját Kurdisztán megteremtésének lehetőségét. A probléma ott kezdődött, hogy amikor a törökországi határokat véglegesítő békeszerződést aláírták, a kurd követeléseket figyelmen kívül hagyták, és a területet végül Törökország, Irak és Szíria között osztották szét.

1978-ban egy Abdullah Öcalan nevezetű férfi megalapította a PKK nevű kurd pártot, ami független kurd állam létrejöttéért kezdett el harcolni Diyarbakır fővárossal. A PKK rendszeresen indított terroristaakciókat török célpontok ellen, 1999-ig több mint 5000 török katona, rendőr és civil halt meg a támadásokban. 2002 óta Öcalan életfogytiglani börtönbüntetését tölti, az Európai Unió pedig felvette a PKK-t a terroristaszervezetek listájára. Azóta a támadó csapatok Irakba és Iránba szóródtak szét és onnan irányítják akcióikat. (Forrás: Wikipédia)

A konfliktus az utóbbi fél évben újra kiéleződött és megszaporodtak a PKK terroristaakciói, támadásai. A célpontok legtöbbször katonák, katonai objektumok és rendőrök, de civilek is estek a támadások áldozataivá. Hogy ebből én mit látok, hallok? Akármikor kapcsolom be a TV-t, elborzadva látom, hogy éppen hol történt a legutóbbi akció, mennyire közel hozzánk. Legtöbbször a tőlünk keletebbre fekvő kisebb városokban, falvakban, hegyvidéki részen lobban fel a tűz, azonban volt már rá példa itt, Diyarbakırben is. A Hürriyet Daily News az a hírforrásom, amit mellesleg tökéletesen meg is értek és félve kattintok rá nap mint nap. Sokszor figyelmeztetnek bennünket, hogy ha elhagyjuk a katonai falut, akkor ebbe és ebbe a kerületbe nem érdemes menni, mert tüntetést vagy csoportosulást szerveznek. Esténként kintről tűzijáték ropogását hallani, amiről meggyőződésem, hogy nem mindig az, van, amikor az ünneplésbe egy kis fegyverropogás is vegyül. A minap Mardinba utaztunk és számtalan katonai ellenőrző ponton haladtunk át, ahol a katonák igazi gépfegyverrel a kezükben vizsgálták át a kiszemelt járműveket. Az utóbbi hónapokban nagyon sokfelé láttam páncélozott autót (kisebbet-nagyobbat), aminek a tetején lógott ki a gépfegyver. Némelyik jármű oldaláról nem játékfegyverek miatt pattogott le a festék.

Mindezek ellenére szabadon lehet járni-kelni a városban, bár az embernek egyre inkább nincs hozzá ingerenciája. Mi is csak akkor megyünk ki, ha valamit csak ott tudunk intézni, egyébként nem szívesen csámborgunk a központban.

Sokszor hangoztattam már, hogy Törökország mennyire színes. Nos, ez is egy színfoltja, bár ez inkább a sötétebbikből való…

TéDé