Irány kelet! – Motoros útinapló Bányász Sándor tollából – 1. rész

Szenvedélyesen szeretem a kalandot. Az igazit, az odüsszeuszit, melynek kimenetele a klasszikus, eredeti értelmezés szerint kétséges, és melyben olyan kevés részünk lehet manapság. Agyonszabályozott, korlátok közé szorított életünkben, sémákban és dobozokban faltól falig mozgunk, és vannak, akiknek a legbelsőbb, szabadságszerető énje szomjúhozza a mást, az ettől eltérőt, a szabadabbat. Ezeken gondolkoztam azon a télen, és az járt a fejemben, hogy merre is motoroznék el szívesen jövő nyáron. Európa országainak nagy részét bemotoroztam, voltam délen és északon, húztam a gázt keleten-nyugaton. Kevés helyen voltam, ahova nem térnék vissza, de most valami másra vágytam, valami fűszerre, különlegesre, egyszóval kalandra. Így jutott eszembe, hogy az ázsiai kontinensen még nem csavarogtam, és ha le tudnám küzdeni Szerbiát és Bulgáriát, ott lenne egy hatalmas fehér terület a túratérképemen: Törökország.

Telente úgy élek, hogy a szobám falán lóg a kiszemelt úti cél térképe, és oszlopokban tornyosulnak az elolvasásra váró könyvek, melyek a legritkább esetben útikönyvek, inkább művészettörténeti kiadványok, kalandleírások, történelmi művek és hasonló inspiráló írások. Persze kell útikönyv is, hasznos a Lonely Planet, elsősorban szállások és költségbecslés szempontjából, de tartalom mégis csak a régi Panoráma kiadványokban van. Hamarosan beszereztem mindezt Törökországról is, térkép a falon, és olvasás közben szaporodtak a jelölések a térképen, amit látni kell. Egy hónap elteltével már úgy nézett ki a térkép, mintha festékszóróval támadtak volna rá, és kezdődhetett az optimalizálás, a látnivalók felfűzése a lehető legszebb útvonalra – autópálya kizárva.

Ekkor már láttam, hogy nem kis terv készül, közelítettem a tízezer kilométeres távhoz, és nyilvánvalóvá vált, hogy némi iránymutatásra is szükségem lesz, úgyhogy találkoztam egy kedves ismerősömmel, egy igazi régi vágású úrral, aki tíz évet töltött katonai attaséként Törökországban, és biztosan tud titkos csodákról s elkerülendő csapdákról mesélni. Találkozásunkkor végignézte a térképre rajzolt impozáns útvonalat, fogott egy ceruzát, húzott egy függőleges vonalat valahol Kayseri és Malatya között, s azt tanácsolta, hogy ettől keletre nem merészkedjek. Nem tudtam leplezni csalódottságomat, amikor elmesélte, hogy ezen a határon túl egy láthatatlan frontokkal tarkított háborús terület vár, melyen ötven éve tart a konfliktus a törökök és a kurdok között, s gyakorlatilag életveszélyes itt áthaladni.

Akkor már javában folyt a szíriai polgárháború, így azt javasolta, hogy a déli határt se közelítsem meg. És akkor hol marad az én kalandom, a Nemrut-hegy, Van városa és a nagy terv, hogy elmotorozom az iráni határig? Eltettem magamban az információkat, és egy nagyon párás, ködös júliusi hajnalon elindultam az ismeretlen felé. Eredeti terveink szerint hitvesemmel közösen keltünk volna útnak, de négy nappal az indulás előtt tudtuk meg, hogy gyermekünket hordja a szíve alatt. Átszerveztük hát az egészet, méghozzá úgy, hogy ő repülővel jött Isztambulba, ahol négy napot együtt töltöttünk, és aztán egyedül folytattam az utat. Azért alakul a kaland – gondoltam magamban…

Irány a vad kelet

Azon a nagyon párás és hűvös hajnalon egy Budapest-Szófia etappal indítottam, enyhe 821 kilométeres bemelegítéssel, mert bele kellett férni az egy hónapba, és a látnivalók sem maradhatnak ki, ha már az ember ilyen messzire megy. A bulgár autópálya minősége mindent képzeletet alulmúl. Ne siess rajta, mert váratlan aknatölcsérnyi gödrök lesnek rád, és határozott keresztbordák dobálnak a magasba! Szófiától délre tiszta Mexikó – ha látsz egy kutat tankolj, és indulj tovább!

A cikk folytatása, sok kép és zene>>>

sportmotor.hu