Krími tatár követjárások a bécsi udvarban 1598-1682

(Vázlat a krími tatár diplomácia 16-17. századi történetéről)

„Nincs dicsőségesebb jele a szuverenitásnak, mint a jog arra, hogy követeket küldjünk és követeket fogadjunk” – írta Abraham de Wicquefort, a kor legismertebb diplomáciai kézikönyvének szerzője 1682-ben.1 Az 1440-es évek elején az Arany Horda utódállamaként szuverenitást szerző Krími Kánság három évszázadon keresztül folytatta a követküldés gyakorlatát, noha 1475-ben előbb névleges, majd a 17. század második felétől tényleges függésbe került az Oszmán Birodalomtól.

A krími tatár diplomácia a 15-17. században számos európai udvarral és ázsiai hatalommal tartott fenn érintkezést. Oroszország, Lengyelország, az ukrajnai kozákság, Svédország, Dánia, Brandenburg, a Német-Római Birodalom, Erdély, Grúzia, Perzsia voltak a tatár követjárások levéltári forrásokkal dokumentálható főbb állomásai.2 A tatár diplomácia hagyományos működési területe a szuverenitás kivívása után a kelet-európai térség volt. A 15. század első felében a kánság önállósulásában jelentős szerepet játszó litván nagyfejedelmi udvarral, majd a Lengyel Királysággal tartottak fenn rendszeres diplomáciai kapcsolatot. A század második felében pedig III. Iván moszkvai nagyfejedelemmel léptek szövetségre a közös ellenség, az Arany Horda hegemón szerepét felújítani kívánó Nagy Horda ellen.3 A 15. század végétől a Lengyelországhoz és Oroszországhoz fűződő korábbi jószomszédi-szövetségesi kapcsolatok gyökeres változáson mentek keresztül. A krími kánok kelet-európai szomszédaikkal szemben a felemelkedő Oszmán Birodalomra támaszkodtak. 1484-ben a kiújuló lengyel-török háborúban Moldván át a Fekete-tenger felé terjeszkedni kívánó lengyel-litván állammal szemben a szultánt támogatták. A Moszkvai Nagyfejedelemséggel szövetségben 1502-ben véglegesen megtörték a Nagy Horda hatalmát, de a sztyeppei aranyhordai örökség, a kazányi és asztrahányi kánság feletti befolyás kérdése évszázados orosz-krími tatár ellentét alapját vetette meg.

Ennek fényében a 16. századi krími tatár követjárások feladatát a kelet-európai térségben a következőkben összegezhetjük:

1. elismertetni a krími kánt az Arany Horda örökösének;

2. tárgyalni a kánnak fizetendő adó összegéről és összetételéről;

3. meghatározni a tatár rabságba esett foglyok kiváltásának feltételeit; 4. megállapodni a tatárok által adandó katonai segédcsapatok nagyságáról.4

A krími tatár diplomácia sikerét mutatja, hogy Kazány és Asztrahány orosz kézre kerülése után a hódítás és a cári cím használatának elismerése fejében jelentősen megemelték az orosz adót.5 A térség másik meghatározó hatalma, Lengyelország igyekezett mind az Oszmán Birodalommal, mind pedig a kánsággal szemben jóindulatú semlegességet tanúsítani, s rendszeres adófizetéssel vásárolta meg a békét.6 Az oroszokkal és a lengyelekkel való szembenállás késztette arra a tatár diplomáciát, hogy 1592-től rendszeres diplomáciai kapcsolatokat építsen ki a regionális hatalommá fejlődő Svédországgal.7

A krími tatár–Habsburg diplomáciai kapcsolatok történeti háttere

A diplomáciai érintkezés első szakasza 1597-1606 A krími tatár diplomácia nyitása Közép- és Nyugat-Európa felé egészen más indítékokból táplálkozott, mint a kelet-európai aktivitás. Amíg az orosz, lengyel, svéd kapcsolatokban a Krími Kánság és az Oszmán Birodalom közös érdekei domináltak, addig a Giray-dinasztia és a Habsburg-ház között majd egy évszázadon keresztül ápolt diplomáciai érintkezésnek voltak burkolt oszmánellenes vonásai is. Kétségtelen, hogy Bécsből nézve a tatárok mindvégig ellenségnek számítottak, hiszen 1521 óta a török hadsereg segédcsapataiként folyamatosan részt vettek a Magyarország meghódításáért vívott harcokban. A tizenöt éves háború eseményeinek hatására azonban az évtizedeken át tartó katonai szembenállást szívélyes diplomáciai érintkezés, esetenként szövetség váltotta fel. A 16. század végén az Oszmán Birodalom előbb a perzsa, majd a magyarországi hadszíntéren elhúzódó háborúkba keveredett. A hadi helyzet kedvezőtlen alakulása miatt a harcokban résztvevő tatár segédcsapatokat a nyári-őszi hadműveleti idő letelte után sem engedték haza, hanem az ellenség földjén teleltették azért, hogy a török főerő tavaszi felvonulásáig a meghódított területeket általuk biztosítsák. Ha a tatár sereg a kán vezetésével vonult a távol eső perzsa vagy magyarországi hadszíntérre, a Krím védtelenül állt a nogáj és kozák betörésekkel szemben. Ekkor vált gyakorlattá, hogy a krími kánok igyekeztek a hatalmi hierarchiában második helyet betöltő kalgára bízni a török hadjáratok támogatására küldendő segédcsapatok vezetését. A kalgával azonban csak kisebb és alacsonyabb harci értékű segítség érkezett, hiszen a tűzfegyverrel bánni tudó alakulatok a kán mellett maradtak. Válaszként a Porta a krími hadipotenciál maximális igénybevételét csak úgy látta biztosítottnak, ha megszünteti a krími tatár nemzetségek szabad kánválasztó jogát, s ezentúl a megerősítést csak a szultáni akaratnak elkötelezett kán kaphatja meg.

Első alkalommal a mezőkeresztesi csatatéren, közvetlenül a háromnapos ütközet után hozott a szultán döntést arról, hogy a hadjáratról távol maradó II. Gázi Girájt leváltja, és helyére a csatában magát kitüntető fivérét, Feth Giráj kalgát teszi meg kánnak. A Krímen fellángoló ellenállás miatt azonban hamarosan kénytelen volt Gázi Girájt tisztségébe visszahelyezni. A dinasztikus érdek, trónjának védelme, valamint a háború mielőbbi befejezésének vágya Gázi Girájt arra sarkallta, hogy ne csak a Portán lévő híveit mozgósítsa, hanem „az ellenségem ellensége – a barátom” elv alapján a másik táborban is szerezzen támogatókat. 1597 végén követet küldött a Habsburgok vezette törökellenes szövetséghez tartozó Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemhez. A Krímbe küldött erdélyi követtel, Bernárdffyval folytatott tárgyalásokon a kán kölcsönös támogatást ajánlott a Porta túlkapásaival szemben, s késznek mutatkozott békét közvetíteni a szultán és a császár között. A Bernárdffyval visszatérő tatár követség Erdélyben gyökeresen megváltozott helyzetet talált. Báthory Zsigmond lemondott, és országát feleségére, Mária Krisztiernára, a császár unokahúgára, valamint a melléje rendelt császári biztosokra bízva, elhagyta az országot. A császári biztosok a lehetőséget felismerve a törökellenes szövetséghez tartozó Mihály havasalföldi vajda közvetítésével tárgyalásokba kezdtek a tatárokkal, amelyek folyamán rábírták a kánt, hogy a következő hadjárat alkalmával késedelemmel csatlakozzék a török sereghez, s az elmaradó zsákmány fejében pedig pénzt ajánlottak fel neki.8

A császári udvar és a kán közvetlen kapcsolatfelvételére 1599-ben került sor. A hadakozásban kimerült Porta a seregével Magyarországon telelő Gázi Girájt ruházta fel teljhatalommal a császárral folyó béketárgyalások vezetésére.9 A kán így közvetlenül, s ráadásul a Porta megbízásából léphetett érintkezésbe a császári tárgyaló biztosokkal, s küldhette követeit Bécsbe, illetve Prágába. A gyakori kölcsönös követjárások jóllehet nem vezettek békéhez, nem lebecsülendő eredményt hoztak a Krím számára: kialakultak és megszilárdultak a tatárok és a császári udvar közötti diplomáciai érintkezés szabályai. A diplomáciai kapcsolatoknak ez az első szakasza a zsitvatoroki békével zárult. Mindkét fél számára kölcsönös előnyöket hozott, s a diplomáciai érintkezés mindvégig kétirányú volt. A diplomáciai érintkezések második szakasza 1633-1662 A 17. század első felében a Krímen folyó belviszályok miatt hosszú időn keresztül nem küldtek tatár követet a császárvárosba. Először 1633-ban, amikor Dzsánibek Girájnak harmadszorra sikerült trónját megerősíteni, indult újra küldöttség Bécsbe. Ezt követően rendszeressé vált a tatár követségek jelenléte a császári udvarban. A diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele az oszmán politika irányváltozásával állt összefüggésben, amelynek középpontjában a 17. század 20-as éveitől kezdve egyre inkább a Lengyelországhoz és a kozákokhoz fűződő viszony állt. A Habsburg-uralkodók és a tatár kánok számára a kapcsolattartás az ebben a térségben zajló események figyelemmel kísérése miatt vált fontossá. A Bécs és Bahcsiszeráj közötti diplomáciai kapcsolatok különösen a 17. század közepén, IV. Mehmed Giráj kán uralkodása idején váltak intezívvé. A követjárások megélénkülése szoros összefüggésben állt az északi háborúval, amelyben Lengyelországot a svéd-erdélyi szövetséggel szemben a tatárok és a császár kölcsönösen támogatta.10

A császári udvart aggasztotta, hogy a lengyel korona Báthory István után újra erdélyi fejedelem fejére kerülhet, ezért Bécsben arra törekedtek, hogy a kánt az ott tartózkodó tatár követ útján értékes ajándékokkal Erdély ellen hangolják.11 A császári csapatokat ugyanis a svéd hadsereg egy esetleges sziléziai támadása miatt keleten nem lehetett bevetni, így a Lengyelországba bevonuló erdélyi hadsereg semlegesítése a krími tatár kánra hárult. IV. Mehmed Giráj nemcsak a lengyel és a császári diplomácia ösztönzésére, valamint a Porta felszólítására, hanem sokkal inkább hatalmi érdekei érvényesítése végett fordult szembe az erdélyi fejedelemmel. A krími kánok a 17. század első felében a Porta gyengeségét kihasználva kísérletet tettek arra, hogy kiterjesszék befolyásukat Erdélyre, s a két román vajdaságra. Ennek jegyében rendes évi adóvá akarták változtatni azokat az összegeket, amelyeket korábban alkalmanként az erdélyi fejedelmeknek nyújtott katonai segítség vagy portai közbenjárás fejében kaptak. II. Rákóczi György ezeket a próbálkozásokat következetesen visszautasította. Sőt azáltal is útjában állt a kán ambícióinak, hogy érdekszférájába vonta a két román vajdaságot, amelyeket a tatároknak katonai fenyegetéssel sikerült gyakran adófizetésre kényszeríteni.12

Röviden így összegezhetők azok az előzmények, amelyek miatt 1657 nyarán IV. Mehmed Giráj egész seregét mozgósította a lengyelországi erdélyi hadsereg megsemmisítésére. A krími tatár-Habsburg diplomáciai kapcsolatok 1660-as évek elejével záródó második szakaszát a kelet-európai hatalmi viszonyok befolyásolásában való közös érdekeltségük jellemezte. A korábbi időszaktól eltérően azonban 1633-tól kezdve ez a diplomáciai érintkezés egyirányú volt. Bárhogy is szorgalmazták válaszkövetség küldését a Bécsben megjelenő tatár követek, az Udvari Haditanács, mivel a krími kánt nem tartotta egyenrangú, szuverén uralkodónak, elzárkózott a kérés teljesítése elől. A diplomáciai érintkezések harmadik szakasza 1666-1683 Az 1663-64-es török hadjárat miatt, amelyhez a tatárok is csatlakoztak, négy évig szünetelt a diplomáciai kapcsolat Bécs és Bahcsiszeráj között. Az 1666-tól számított és Bécs második ostromáig tartó harmadik szakaszban viszont minden eddiginél sűrűbb követjárás figyelhető meg. Szinte minden évben megfordult egy tatár követség a császári udvarban, néha kettő is. A kiterjedt diplomáciai aktivitás mögött azonban kevéssé ismerhető fel valamiféle közös politikai szándék. A Hofkammerarchiv anyagából előkerült iratok és úti levelek (Paßbrief) azt mutatják, hogy a követjárások igazi célja a kereskedelem volt. Mivel a követség mindennemű vám és illeték nélkül vihette ki az országból az árukat, a követek éltek is ezzel a lehetőséggel. A kivitt áruféleségeket és azok mennyiségét engedélyeztetni kellett.

A gondosan megőrzött jegyzékek alapján megállapítható, hogy legnagyobb mennyiségben köznapi szükségletet kielégítő finomacélárukat vásároltak, főleg kést, ollót, tűt, gyűszűt, melyeket hordókban szállítottak. Ritkán találni kaszák kivitelére adott engedélyt is. Az ilyen igényt többnyire azzal utasították vissza, hogy a kaszákból könnyen lehet fegyvert kovácsolni. Külön uralkodói kegynek számított, ha a követ egy pár pisztolyt vásárolhatott. Az áruk másik csoportját a luxuscikkek képezték, finom holland szövetek, velencei tükrök, arany fonalak, sújtások és paszományok.13 Az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara, amelyre a tatár követségek tartása hárult, korlátozni akarta a csak kereskedelmi tevékenységet folytató követségek gyakoriságát. Elsősorban protokolláris eszközökkel kívánták elérni, hogy a látogatások csökkenjenek. Ezt a szándékot mutatja a kánhoz küldött levelek intitulációjának megváltoztatása. 1669-től a válaszlevelekben a kánt már nem Serenissimo Vostranak, hanem csak Serenissimo Tuának titulálták, s az amico honorato helyett az amico dilecto megszólítást használták.14 A kán protokolláris lefokozása azonban nem érte el célját, mert Bécs 1683-as ostromáig mit sem változott a tatár követségek gyakorisága. Az azt követő felszabadító háborúk után azonban nincs dokumentálható nyoma a diplomáciai érintkezésnek. A követjárásokkal kapcsolatos diplomáciai forrásanyag

A Habsburgok és a krími kánok közti levelezésre a neves osztrák oszmanista, Joseph von Hammer hívta fel a figyelmet még a múlt században. Az Oszmán Birodalom története című munkájában többször is utalt a bécsi udvari levéltárban őrzött krími tatár oklevelekre. Akkoriban ezeket az iratokat – Hammer szerint – a Staatskanzleiregistratur 46-os fasciculusában őrizték.15 Az idők folyamán ezt a levéltári egységet többfelé osztották: a török nyelvű okiratok a Türkische Urkunden sorozatba, a magyar ügyekkel kapcsolatos iratok a Hungaricába, a lengyel vonatkozású dokumentumok a Polonica nevű fondba kerültek. Így ma már csak több, terjedelmes levéltári egység átvizsgálásával lehet a bahcsiszeráji és a bécsi udvar között fennállt diplomáciai kapcsolatokat rekonstruálni. 1598 és 1682 között 32 tatár követség járt Bécsben, illetve a császár tartózkodási helyét követve Prágában vagy a nyári rezidencián, Laxenburgban. Tekintettel arra, hogy minden követség legalább 6-7 személytől, leggyakrabban a kántól, a kalgától, a nureddintől, a kán anyjától, első feleségétől és a kán agájától hozott levelet a császárnak, illetve a császárnénak, azt várnánk, hogy nagyszámú tatár nyelvű irat maradt fenn. Ehhez képest eddig mintegy két tucatnak került elő az eredetije. Megvan viszont többségüknek a latin vagy olasz nyelvű fordítása, amelyre szemmel láthatólag jobban vigyáztak, mint az eredetiekre, hiszen azokat nem értették. A fordításokat és a rájuk adott latin nyelvű válaszokat – esetleg egyéb, szintén a követségre vonatkozó iratokkal együtt – külön egységként kezelték, és 1633-tól kezdve Tatarische Legation néven folyamatosan sorszámozták is.

A tatár diplomáciai iratok az ún. muhabbet-nâme „barátság-levél” típusba tartoznak, melyek a két fél közti barátságot hivatottak kifejezni, s egyben a követek megbízóleveléül is szolgáltak. A kán üzenetét a követ az Udvari Haditanácsban folytatott tárgyalásokon többnyire szóban adta át, és így kapott rá választ is. A császári udvartól származó válaszlevelekben szintén a barátság fenntartásáról szóló ígéreteket találunk. A követjárások valódi politikai hátteréről az Udvari Haditanácsban és a császári audienciák után készült feljegyzések, a követséggel kapcsolatos beszámolók és a követség elhelyezéséről és tartásáról fennmaradt gazdasági elszámolások árulkodnak. A krími tatár kancellária A krími tatár kancellária a 16. század közepéig megőrizte az Arany Horda oklevélszerkesztési gyakorlatát és tatár irodalmi nyelvét. A diplomáciai levelezésben a század végére két stílusirány alakult ki. Orosz- és Lengyelországgal szemben megtartotta a korábbi gyakorlatot, míg Svédországgal, Közép- és Nyugat-Európa országaival – figyelembe véve az itteni tolmácsok nyelvtudását – oszmán-törökül levelezett. Az iratok kiállításában is jelentős különbség figyelhető meg. Az orosz cárokhoz küldött tatár iratokon pasztellszínű virágmintás díszítést alkalmaztak, mely egyáltalán nem hasonlít az oszmán iratok arab befolyást mutató, túlfűtött ornamentikájára. A Nyugatra küldött diplomáciai iratok nélkülöznek mindenfajta díszítést, eltekintve attól a szokástól, hogy a kész levelet aranyporzóval szórták be. Egy-két iraton a kán intitulációját tartalmazó sorokra körülbelül 5 mm-es átmérőjű arany pöttyöket is raktak díszítésül. Az iratok kiállításáért és tartalmáért felelős személy kilétét forrásaink nem fedik fel.

Matuz feltételezte, hogy a külügyek vezetése is a 16. század végétől ismert új tisztség, a kán agájának vagy főagának nevezett személy hatáskörébe került. Ezt látszik alátámasztani az, hogy a 17. század második felétől a tatár követségek által hozott iratok között gyakran található levél a kán agájától is.16 A 16. század közepéig az iratokat kiállító íródeákok, akiket az orosz forrásokban bahšïnak vagy arab szóval hâfiznak neveztek, nemcsak a kancellárián működtek, hanem ők vezették a követségeket is.17 A császári udvarral való érintkezésben a 16. század végén keresztény (ortodoxokat és katolikusokat egyaránt) közvetítőket használtak, a moldvai vajda és az erdélyi fejedelem embereit. A következő század első felében többnyire olyan tatár diplomatákat küldtek Bécsbe, akik már korábban megfordultak az erdélyi fejedelmi udvarban.18 A 17. század közepére alakult ki a nyugati országokkal diplomáciai kapcsolat tartására alkalmas követek viszonylag szűk köre. Valószínűleg gazdasági megfontolásból egy-egy követ diplomáciai küldetése több országra is szólt. Általában Svédország és Dánia, esetleg Brandenburg tartozott egy diplomáciai útvonal keretébe, melynek végállomása vagy kiindulópontja Bécs volt. A követek mind világiak voltak, s ha nevük mellett a beg vagy a mirza cím szerepelt, akkor a tatár nemzetségi arisztokrácia, ha az aða cím állt, akkor a káni udvar tisztségviselői közül kerültek ki.

A tatár követségek útvonala

A tatár követek három úton keresztül juthattak el a császárvárosba. A 16-17. század fordulóján Erdély és Kassa érintésével a Felvidéken át vezető utat használták. A 17. század közepén Moldván, Lengyelországon és Morvaországon keresztül közelítették meg a fővárost. A dunai hajóutat csak akkor választották, ha a Krímből Konstantinápoly és Buda érintésével tartottak északnak. Bécsbe a követek nemcsak a Krímből érkezhettek, hanem diplomáciai körutat téve Svédországból is Dánián keresztül. A dokumentumok keltezése és a követ érkezése között eltelt idő, mind a vízi út, mind a szárazföldi út esetében közel azonos, 4-5 hónap. A követséget járványok, de akár politikai okok miatt is feltartóztathatták. Érkezéséről külön levélben értesítették az adott terület uralkodóját, aki melléjük kíséretet adva az illető ország határáig gondoskodott a tatárok ellátásáról.19 Ha a követség Lengyelországon keresztül érkezett, a lengyel megbízott a diplomáciai küldetés teljes idejére szintén Bécsben maradt, s vissza is kalauzolta a tatárokat. A feladattal többnyire tatár nemzetiségű lengyel alattvalókat bíztak meg, olyan művelt embereket, akik nemcsak beszélni tudtak a követtel, de ismerték és használták az arab írást is.20 A követségek elszállásolása és ellátása A tatár követeket az Udvari Haditanács egyik ellátási biztosa rendszerint Schwechatnál fogadta, de néha elmentek eléjük egészen a magyar határig, Királyhidáig (Bruck), s innen kísérték őket a szállásukra.

A követséget a kor szokásának megfelelően a városfalakon kívüli vendégfogadókban helyezték el azért, hogy ne tudják kifürkészni a város védelmi rendszerét. Forrásaink két fogadót említenek: az Arany Strucc fogadót21 a hajóhíd (a mai Schwedenbrücke) mellett és a városhoz közelebb eső Fehér Bárány fogadót,22 a ma már a belvárosban lévő Hohe Brücke mellett. A követségek nem voltak népesek, számuk 7-23 fő között ingadozott, lovaik száma 14-30 között volt. Ennek ellenére a tatár követek tartása jelentős anyagi kiadásokkal járt. Egész „lakosztályt” béreltek a számukra. Mehmed Mirza 17 fős követségének például 1669-ben három szoba, három kamra, konyha, előszoba és őrszoba állt a rendelkezésére. A követek biztonsága ürügyén, valójában azonban szemmel tartásukra 16 muskétást tartottak, számukra szintén őrszobát béreltek. A szállásért az Udvari Kamara napi hat forintot fizetett, ehhez járult még a tűzifa és az őrszobában egész éjjel égő gyertyák költsége. A tatárok Bécsben meghatározott napidíjat kaptak. A főkövet napi 6 aranyforintot, a tolmács ennek felét, a többiek egységesen másfél aranyat. Ebből a pénzből kellett fedezniük a teljes ellátásukat és állataik takarmányát is.23 A tatár követségek bécsi tartózkodása általában egy-két hétig tartott, és csak ritkán haladta meg az egy hónapot. Mehmed Mirza már említett követsége 26 napot töltött a császárvárosban, tartásuk 1658 aranyforintba került. A vendéglátóknak nemcsak a követek ellátására volt gondjuk, hanem szórakoztatásukkal is törődtek. A Haditanács elnöke, Gonzaga herceg például kétszer is elvitette az 1667-ben Bécsben tartózkodó tatár követet, Ahmed Agát a Jezsuita Kollégium színházi előadásaira.24

A diplomáciai protokoll

A költségek kímélése végett az udvarnál arra törekedtek, hogy a tatár követek mielőbb audienciára járulhassanak a császárhoz. A protokoll szerint fedetlen fővel jelentek meg a császár előtt, háromszor mélyen meghajoltak, majd török szokás szerint megcsókolták a kabátja szegélyét (Mantel geküßt), átadták a kán leveleit, majd ismét háromszor meghajolva visszatértek a helyükre, és a tolmács segítségével rövid beszélgetést folytattak a császárral.25 Ezalatt a követség lovászmestere bekötötte a császári istállóba a kán ajándékát, egy felszerszámozott nemes vérű lovat, s átvette az állat gondozásáért járó szokásos jutalmát, a 36 aranyforintnyi zablapénzt (Zaumgeld).26 1657-ben különös óhajjal állt elő a tatár követ: szeretett volna audienciát kapni a császárnénál is. A császári udvarban, ahol az uralkodócsalád nőtagjai a Krímmel ellentétben nem tarthattak fenn diplomáciai kapcsolatot külföldi uralkodókkal, értetlenül álltak a kérés előtt, de nem zárkóztak el azonnal előle. Utasították a Hadikancelláriát, nézzenek utána az iratok között, volt-e már erre korábban precedens, s csak az innen kapott negatív válasz után tagadták meg a követ kérését.27 Az érdemi tárgyalások a követséggel az Udvari Haditanácsnál folytak. Ezalatt az udvari tolmács a tatár leveleket lefordította, s a kancellárián elkészültek a rájuk adott válaszok is. A császári leveleknek csak a fogalmazványait ismerjük, ezek latin nyelven készültek. Nagy a valószínűsége azonban annak, hogy a 17. század második felében már az udvari tolmács által oszmán-törökre fordítva küldték be a Krímbe.28 Erre utal az a feljegyzés, mely a Hofkammerarchivtól a tatár válaszlevelek számára arany porzót, arany tintafestéket, az irat védelmét szolgáló díszes borító készítésére pedig tafotát, selymet, zsinórt és aranygombocskákat kért vásároltatni.29 Az iratoknak ezüst vagy arany szállal átszőtt brokátselyembe való csomagolása a török és a tatár kancellária reprezentációjának elengedhetetlen kelléke volt, melyhez a császári udvar is alkalmazkodni kényszerült.

A válaszleveleket a búcsúaudiencián vehették kézhez, a Krímbe küldött ajándékokkal együtt. A 17. század közepéig a császár ajándékai között még találni szép mívű órákat, de a század második felére eltűnnek a listákról azok, s helyüket finom holland szövetek, aranyozott ezüstkupák veszik át.30 Az ajándékok értéke a 17. század közepéig nem érte el a 2000 aranyat, utána viszont valamivel fölötte volt. Az ajándékok átvétele után, de különösen akkor, ha az áruk kiviteléhez megvolt az Udvari Kamara engedélye is, a követség útra készen állt. A visszaút költségeire a követek 300 aranyat kaptak, amelyről török nyelvű nyugtát adtak.31 Ha szárazföldön utaztak, a tatár követeket Győrig kellett kísérni, ha vízi úton, Komáromnál adták át őket a budai pasa megbízottainak. Mindent összevetve egy-egy tatár követség 2000-5000 arany kiadást jelentett a bécsi udvarnak.32 Bár a Habsburg-diplomácia nem tartotta egyenrangú partnernek a korlátozott szuverenitással rendelkező krími kánt, s ezért a kezdeti időszakot kivéve válaszkövetségeket sem küldött, a tetemes kiadások ellenére mégis ápolta a diplomáciai kapcsolatokat. A krími kánok viszont a kezdeti anyagi támogatás megszűnésével sem mondtak le azokról az előnyökről, amelyhez a császárvárossal való állandó kapcsolattartás révén jutottak, hisz ezáltal kerültek be az európai diplomácia véráramába. Noha még csak a kutatás kezdetén tartunk, nyilvánvaló az a hasonlóság és időbeli egybeesés, amely a Krími Kánságnak mint a Porta vazallusának és a szintén oszmán függőségben lévő Erdélyi Fejedelemségnek a 17. századi európai diplomáciában betöltött megnövekedett szerepét és mozgásterének bővülését jellemzi. Mindez kétségtelen jele az Oszmán Birodalom meggyengülésének, de a teljes értékű diplomáciai elismerés hiánya egyben mutatja a vazallus államok lehetőségeinek határait is.

A krími tatár követségek ideiglenes listája 1598. X. 2. – XI. 20. Alexander Paleologus, Rácz György 30 fő 1599. II. 1. – 21. Balci Mehmed Aða, Antho Aða, Alogazi (?) 9 fő 1599. V. 10. – VI. 11. Alexander Paleologus ? 1599. VII. 22. – 29. [Alexander Paleologus] ? 1599. VIII. 15. – 19. [Alexander Paleologus] ? 1610 ? ? 1628 ? ? 1633. VII. 29. Ahmed Aða, Bayram Gazi, Karagöz Haci Aða, Murteza ? 1636 vor I. 2. Ali Aða ? 1640. V. 6 – ? ? ? 1643 IV. 28 – V. 14. Bayram Gazi 23 fő 30 lóval 1646. VII. 18 –VIII. 4. ? 20 fő 29 lóval 1655. II. 23 – III. 2. Meydan Gazi 25 fő 1656. VII. 2 – 19. Meydan Gazi „Hasnadar Aða”, Mustafa Aða 10 fő 15 lóval 1658. XI. 13 – XII. ? Devlet (?) Ali Aða 9 fő 1660. IV. 30 – V. 28. Meydan Gazi Beg, Alristan (?) Beg 20 fő 22 lóval 1661. IV. 28 – V. 1. Kantemir Mirza, Bahadur ªah Aða, Taymas, Gazi Beg 20 fő 27 lóval 1662. VI. 26 – VII. 11. Gazi Arslan Mirza 18 fő 26 lóval 1666 Kantemir mirza ? 1667. VII. 6 – VIII. 31. Ahmed Aða (Dániából) 12 fő 16 lóval 1668. XI. 5 – 18. ªah Gazi Aða 15 fő 22 lóval 1669. VIII. 23 – 25. Arslan Aða (Svédországból) 7 fő, 8 lóval 1669. XI. 20.– XII. 16. Mehmed Mirza 17 fő 25 lóval 1673. I. 2 – II. 5. Ahmed Aða 9 fő 14 lóval 1674. I. 16 – II. 21.(?) Canis Imbrisse (?) Aða 11 fő 19 lóval 1675. IV. 22 – V. 4. Hasan Aða 14fő 25 lóval 1676. V. 3 – VI. 15. Abdul Gani Aða (?) 15 fő 22 lóval 1677. IV. ? – V. 15. Tamas (Taymas?) Aða ? 1679. III. 19 – IV. 12. Abulhayr Aða 20 fő 28 lóval 1680. IV. 1 – ? Kültaze Aða 21 fő 1681. IV. 26 – V. 6. Ahmed Aða, Mustafa Aða ? 1682. IV. 22 – V. 12. ? 19 fő 26 lóval

Ivanics Mária