Volt egyszer egy Anatólia

Nuri Bilge Ceylan cannes-i díjnyertes filmje azoknak, akik nem riadnak vissza a hosszú, lassú cselekményű, de erőteljes képi megfogalmazású művészfilmektől és az élet nagy kérdéseinek boncolgatásától

Anatólia, napjainkban. A „díszlet” egy halott keresése a végtelen anatóliai tájon, egy maroknyi ember, a rendőrök, egy orvos, a gyilkosok, az időkeret egy éjszaka és az azt követő reggel. A táj végtelensége és az időtlenség érzete, a szinte monokróm képek, az eső, a szél, az „ismétlődő táj”, a múlt és a jelen állandó keveredése, az archetipikus-szimbolikus képek sűrű felbukkanása már-már epikussá teszik a több szinten zajló történetszövést. A több ezer éves szobor, a középkori viszonyok közt élő falu és napjaink tárgyi kellékei, mint például a laptop, a mobiltelefon azt sugallják, hogy a díszlet változhat, a lényeg, az emberi sors változatlan marad. A középpontban az emberi drámák állnak, amelyek szövete lassan fejlik fel, ahogy haladunk előre az időben. A bűn és bűnhődés, élet és halál, férfi és nő – minden felbukkan ebben a történetben, amelyben a cselekmény elnyújtott, a szereplők pedig keveset beszélnek, ez a kontraszt várakozással tölti el a nézőt és végig fenntartja a feszültséget, de nem erőszakoltan, hatásvadász módon, inkább mesterien kivárva. A fényképezés külön szót érdemel. A tájat távolról mutató, állóképszerű, vagy lassan pásztázó kameramozgás, az emberi portrék váltogatása, egy-egy szimbolikus képsor közbeszúrása: a kutya, a fa és kút a kietlen tájon, a házban kenyeret készítő nőalak, a sodródó almák, az eső és a szél, a halott és a mellé tett gyümölcs bizarr képe, a fény ábrázolása nagy erővel bírnak.

Nők alig jelennek meg a filmben, mégis szerepük megkerülhetetlen. A tapasztalt rendőr szerint minden gyilkosság hátterében egy nő áll, ez vétkessé, vagy legalább is felelőssé teszi a nőket és valamelyest felmenti a férfiakat. A gyilkosság áldozatának felesége egyszerre szánni való és bűnös. A nő, aki öngyilkosságot követ el, hogy férjét büntesse, szintén elítélhető erkölcsileg és áldozat is egyben, az egyetlen tiszta nőalak a muhtár lánya, aki „behozza a fényt a szobába”; ami képi szinten történik, csak hangsúlyossá teszi a férfiak lelkében zajló változást. Angyali alakja, tisztasága katartikus hatással van a gyilkosra is, aki ezután újabb részleteket árul el, ami segít megérteni a gyilkosság hátterét. A gyilkos megkéri a rendőrt, vigyázzon majd a fiára, ezáltal átlépi mindkettőjük „szerepkörét”, és emberivé teszi kettejük kapcsolatát. A testet is ez után találják meg.

Az állandóan felbukkanó kettősség, a többértelműség szintén elbizonytalanít. A halottról kiderül, hogy egy „patkány” volt, az ügyész múltjának sötét titka lerántja őt a pozíciójával társított erkölcsi magaslatról. Nincs különbség, mindenki bűnös és áldozat egyben, ezáltal eltűnik a jót a rossztól élesen elválasztó erkölcsi határ. A halott „feléled”, az élők „halottak”. A jelen idejű cselekmény és állandó visszautalások a múltra, a mai kor és a történelmi táj kontrasztja az időt is szétkeni.

A történet egyik szereplője, az orvos az egymástól látszólag elszigetelten zajló sorsdrámák tanúja, akaratlanul is. Nem derül ki a végén, miért sír, magát sajnálja, vagy az apátlanul maradt fiút, de mindegy is, mivel a sorsunk egy. Döntési helyzetbe kerül, enyhíthet mások szenvedésén, ezáltal megadva a reményt, hogy bár a sors elkerülhetetlen, segíthetünk, mert felelősek vagyunk egymásért. Ami marad: az ember, az emlékeivel, vívódásaival, bűntudatával együtt elő, az élet értelmét sokszor nem találó, az eseményeknek kiszolgáltatott ember. A halottról az orvosra freccsenő vér, a gyermekét az őt megverő rendőrre bízó gyilkos, az orvos felelősségvállalása, hogy eltitkolja a halál körülményeit is erre hívja fel a figyelmet. Kiszolgáltatottan sodródunk, majd eltűnünk az időben, egyetlen dolog marad végül: az emberség.

Trailer

2014-01-17
Kertész Erika-Turkinfo