Vajon miért fáradozik Törökország egy oszmán szultán feltámasztásán?

Törökország kétségkívül II. Abdul-Hamid szultán imázsának leporolásán dolgozik. A birodalmat 1876-1909 között egykezűleg irányító, nagyhatalmú uralkodót dicsőítik a kormányközeli sajtó cikkei, a közösségi média felületein megjelenő hozzászólások, illetve számos konferencia és fórum is. Ismail Kahraman, a török országgyűlés elnöke egyben Recep Tayyip Erdogan elnök bizalmasa, még egy külön nemzetközi konferenciát is rendezett II. Abdul-Hamid szultán és kora címmel, amit az ereklyének számító isztanbuli Dolmabahce palotában tartottak. A palota a 19. század közepétől egészen a birodalom összeomlásáig 1923-ban az Oszmán birodalom adminisztratív központjaként szolgált. Kahraman szerint ’’a nagy szultán megvilágítja előttünk jövőnket és mint a tengerészek iránytűje, megmutatja Törökországnak a helyes utat.’’

Egyrészről nem meglepő a jelenleg hatalmat gyakorló elit – a vallásos konzervatívok – II. Abdul-Hamid irányába mutatott erős szimpátiája. II. Abdul-Hamid vagy ahogy nevezni szokták, az utolsó nagy oszmán szultán, évtizedek óta meghatározó kulturális ikon Törökországban. Populista iszlamista írók, mint Necip Fazil Kisakürek, ’’nemes szultánnak’’ nevezték, mert hívő muszlim volt, olyan kalifa, aki méltó nevére és aki a muszlimok igaz védelmezője. Legendássá vált, hogy Abdul-Hamid még akkor sem volt hajlandó eladni a palesztin földeket a születőben lévő cionista mozgalomnak, amikor a birodalom kincstára már teljesen kiürült. Valójában a nagy szultán már jó ideje az iszlamisták Atatürköt helyettesítő inspirációs forrásaként jelenik meg.

Azonban egy másik vonulata is van az új II. Abdul-Hamid hullámnak, és úgy tűnik, ez lehet a leglényegesebb pontja: II. Abdul-Hamid tekintélyelvű uralkodó volt, akit a korabeli oszmán intellektuális elit nagy része határozottan elutasított. Karrierje 1876-ban, az első oszmán alkotmány kikiáltásával valamint az első oszmán parlament felállításával indult. Csakhogy még két év sem telt el, és az oroszokkal folytatott katasztrofális háború közepette II. Abdul-Hamid hatályon kívül helyezte az alkotmányt, a parlamentet pedig az elkövetkezendő három évtizedre feloszlatta. A liberális oszmán elit egy része, de még meghatározó muszlim személyek is, szembefordultak a szultán tekintélyelvű hatalmával, mivel úgy látták, a birodalmat csak és kizárólag az alkotmányos jogrend mentheti meg, azonban őket elhallgattatták vagy száműzték a birodalomból.

Úgy tűnik, pont II. Abdul-Hamid tekintélyelvű öröksége az a kulcsfontosságú tényező, amit Erdogan támogatói rendszeresen kiemelnek. Szerintük ugyanis bár Erdogan szintén autoriter módon kormányoz, erre nagyon is jó oka van: Törökország ugyanis halálos fenyegetéseknek van kitéve, ezért a nemzetnek erőskezű vezetőre van szüksége, aki figyelmen kívül hagyja liberális és nemzetközi kritikusainak véleményét.

Ezt a történelmi hasonlóságot maga Erdogan jegyezte meg először. ’’Ez az újság egyszer ’abszolút uralkodónak’ titulálta II. Abdul-Hamid oszmán szultánt’’, nyilatkozott egy politikai gyűlésen 2015 májusában elítélőleg a New York Timesról annak egyik vezércikke miatt. ’’Ma pedig a lap a Török Köztársaság ellen fordul és valamikori Oszmán Birodalom ellen irányuló gyűlöletét ellenünk fordítja.’’

Ebubekir Sofuoğlu történész egy Erdogant és II. Abdul-Hamidot összehasonlító cikkében ennél kicsit tovább ment a vitában, arra figyelmeztetve, hogy utóbbi bukása az Oszmán Birodalom bukását is eredményezte. A történész szerint a nagy szultán naiv ellenzéke azt gondolta, a ’’szabadság, egyenlőség, testvériség’’ eszméi megmenthetnék a birodalmat, azonban ezen idegenföldről származó eszmék éppen hogy felgyorsították a bukást. Mint mondta, Erdogan liberális kritikusai hasonlóképpen Törökország ellenségeit szolgálják.

Az analógiát legutóbb a Derin Tarih (Mély Történelem) havi rendszerességű, egyértelműen kormányszimpatizáns magazin fűzte tovább, melynek vezércikke II. Abdul-Hamid és Erdogan egymás mellé állított képeivel jelent meg. Az Abdul-Hamid ellenállása és az Új-Törökország feltámadása című cikk érvelése szerint Erdogan pusztán onnan folytatta, ahol II. Abdul-Hamid abbahagyta, és szerepében ugyanazokkal a kihívásokkal kell szembenéznie, mint elődjének. Eszerint, „külpolitikai stratégiájuk, az egészségügyért és oktatásért tett erőfeszítéseik, valamint küzdelmeik az idegen hatalmakkal és az ellenük irányuló cselszövésekkel szemben”, feltételezhetően mind hasonlóak voltak.

Ez a narratíva jól láthatóan izgalomba hozza az Erdogant támogatók táborát, ami világosan lecsapódik a közösségi média felületein is, ahol a kommentek végtelen sora magasztalja II. Abdul-Hamidot és a támogatói körében csak „főnőknek” nevezett Erdogant. Tüzetesebben megvizsgálva a kérdést azonban, a hasonlat már nem annyira figyelemre méltó, ráadaásul pontatlan is.

Először is, II. Abdul-Hamid egy szétesőben lévő birodalmat irányított, míg Törökország egy stabil nemzetállam, melynek határai – a kurd zavargásoktól eltekintve – biztosítottak. Így már önmagában két nagyon is különböző kontextusról beszélünk. Továbbá, a II. Abdul-Hamid uralkodása alatti török társadalom meghatározó részét a parasztság alkotta, míg a kritikus, intellektuális réteget egy nagyon szűk csoport tette ki. A mai Törökország ezzel szemben urbanizált, modern és összetett. Az Erdogannal szembeni ellenzék ennél fogva nem korlátozódik egy szűk intellektuális rétegre, sokkal inkább beszélhetünk egy különböző meggyőződésű és életstílusú csoportokból álló, széleskörű tömegről. II. Abdul-Hamid százéves technikáinak – kémkedés és cenzúra – jelenkori alkalmazása tehát nem vezetne hasonló „sikerre”.

Ráadásul II. Abdul-Hamid valójában egyáltalán nem hasonlít arra a nyugatellenes bálványra, aminek a mai törökországi iszlamista retorika romantikus ábrázolásaival beállítja. Ha valakit a szultán idejében – de őt megelőzően és utána is – az Oszmán Birodalom ősellenségének nevezhetünk, akkor az az Orosz Birodalom volt. Mint azt az „Amerika-barát kalifáról” egy másik cikkemben kifejtettem, a nyugati hatalmakat tekintve II. Abdul-Hamid mindig is pragmatikus irányvonalat követett, azt szemelőtt tartva, hogy nemcsak Nagy Britanniával, de még az Egyesült Államokkal is szövetséges viszonyt építsen ki.

Abdul-Hamid ízlése is nyugatias volt, kedvelte a zongorát és az operát. Mint az egy Erdogan-barát napilap, a Star egyik újságírójának cikkéből kiderül, ez több mostani iszlamistát is nagy meglepetésként ért. Az újságíró megemlíti, hogy a parlament házelnöke által II. Abdul-Hamid témájában rendezett szimpóziumon egy tudós arról értekezett, hogy II. Abdul-Hamid rajongott a nyugati zenéért. Erre válaszként „néhány vallásos ifjonc azzal védekezett, hogy de hát mi úgy tudtuk Abdul-Hamid vallásos volt.„

Ez nemcsak azt jelzi, hogy a „vallásosság” fogalmát a „vallásos török fiatalok” rendkívül szűklátókörűen értelmezik, hanem azt is, hogy a történelem sokkal összetettebb annál, mint ahogy azt a mai ideologikus képzetek leírhatnák. Ha a hatalmon lévő Igazság és Fejlődés Pártja valóban konzervatív, ahogy azt magáról állítja, a történelem előtt annak valódi megismerésével kellene tisztelegnie, mintsem feláldoznia azt jelenlegi politikai érdekek oltárán.

Mustafa Akyol/al-monitor.com

Fordította: Horváth Bálint – Türkinfo