Kalandozásaink Napkeleten – Utolsó nap: Edirne

Kappadókiából utunk visszafelé Isztambulon át vezetett. Szó szerint át, mivel három utastársunk, köztük Enikő, Edirne 060Isztambulban maradt, őket pedig nem akartuk városon kívül kitenni a buszból. Ezzel viszont magunkat tettük ki a Ramadán ünnepnek köszönhető óriási gépkocsiforgalomnak. A négysávos utakon az autók öt sávban közlekedtek, lépésben. Korábbi információnk, miszerint „Isztambul kiürült az ünnepre”, tévesnek bizonyult. Mire átértünk a városon, Edirnében az első este egyeztetett vacsoránk időpontja veszélybe került. Telefonos korrekció után – amit menet közben többször ismételni kellett, hiszen az „Edirnébe úgyse jön senki” jóslat sem vált be (hogy miért, arról egy kicsit később) – araszolva jutottunk el Trákia szívébe.

Szállásfoglalás előtt vacsorázni mentünk, késésünket a legnagyobb lelki nyugalommal fogadták. Megtudtuk, milyen szerencsések vagyunk, hogy bő három óra alatt keresztül jöttünk Isztambulon – előző nap ugyanez az út hat óra hosszat tartott.

DSC_1201A vacsora nagyon ízletes volt – valószínűleg így gondolták az édes vizű folyónak köszönhetően a környéken hemzsegő szúnyogok is, amik az én közbeiktatásommal kóstolgatták azt. Hogy miért pont engem szemeltek ki, nem tudom, de az biztos, hogy asztaltársaságomról levettem a vakarózás terhét. Az első este megismert hotelben foglaltunk szállást – Enikő híján a szobát egyedül bitoroltam.

Másnap, hazautazásunk előtt, a tetőteraszon elköltött kellemes, teázgatós reggeli után szabad délelőttöt kaptunk.

Majd választ a kérdésre, hogy az „üres” Edirnében miért van minden utca, bazár, dzsámi, vendéglő tele emberekkel. Ekkor rendezték ugyanis a híres Kırkpınari (negyven forrás) olajbirkózás bajnokságát, ami odavonzotta a közönséget. Azon túl ugyanis, hogy Edirne egykor főváros volt, több dologról is híres. Ezek egyike az olajbirkózás (yağlı güreş), melynek hagyományát két unatkozó janicsárnak köszönhetik az 1300-as évekből, akik szabadidejükben elkezdtek egymással birkózni. Mivel mindketten hasonló erőben voltak, küzdőszellemük is nagyjából megegyezett, így egyiküknek sem sikerült győzelemre vinnie a harcot. Végül mindketten életükkel fizettek. Társaik eltemették őket, sírjukon pedig forrás fakadt, mely 40 ágra szakadt, ezért nevezik a helyet Kırkpınarnak. Azóta is rendszeresen versengenek a bőrnadrágos, beolajozott testű birkózók a „başpehlivan” (főbirkózó) címért. Sétánk közben meglátogattuk a pehlivanok temetőjét.

A másik, amiről Edirne híres, az a három dzsámi, melyek a város központjában helyezkednek el. Közülük az egyik önmagában is világhírű, hiszen Mimar Koca Sinan (1489-1588), a legnagyobb oszmán-török építész életének fő műve, a Szelim-mecset (Selimiye Camii). Építésére II. Szelim szultán (1566-74) adott utasítást, hogy Ciprus elfoglalását (1571) emlékezetessé tegye. Építése 1569-75-ig tartott, az első imára 1574. november 7-én került sor, de a szultán már november 1-jén meghalt. Magasba szökő, karcsú, 4 minaretjén a 12 erkély jelzi, hogy II. Szelim a 12. oszmán-török uralkodó volt.

Edirne 124Edirne 129

A müezzin emelvény (mahfili) 12 oszlopa közül az egyiken egy fejjel lefelé álló tulipán látható (a turisták simogatása miatt egyre kevésbé, ezért lefedték egy műanyag lappal), mely a legenda szerint a telek eredeti tulajdonosára utal. Két legenda létezik, egyik szerint a dombon eredetileg tulipánföld volt, másik szerint a tulajdonos neve volt Ters Lale (lefelé fordított tulipán), aki azzal a feltétellel adta el a telket, ha nevét Szinán feltünteti valahol a dzsámiban. Az emelvény alatt egy forrásvizet adó kút található, a márványkagyló szélén egy műanyag bögrével.

A monumentális mecset 6000 fő befogadására képes. Körben galéria fut, hatalmas kupoláját 4 oszlop, ún. „elefántláb” tartja. Szinán minden élettapasztalata tükröződik az építészeti megoldásokban. A dzsámi előtti parkban áll a mester szobra.

Edirne központi részén áll még két híres mecset, az Üç Şerefeli (háromerkélyes) és az Eski (avagy régi) Cami. Előbbi nevét arról kapta, hogy egyik minaretje háromerkélyes. Mindhárom minaretje más-más mintázatú.

Az Eski Cami belülről nyújt meglepetést. Robusztus oszlopok osztják meg a teret, mindegyiken arab felirattal. A mecset hófehér falait is ilyen feliratok díszítik. Ezek egy része a XVIII., más része a XX. században született. A mihrabtól (szószék) jobbra a falba beépítve megtalálható a mekkai Kába kő egy darabkája is.

Edirne, mint már említettem, több dologról is híres. A hármas folyótorkolatnak köszönhetően (Tundzsa, Arda, Marica – előbbi kettő itt ömlik az utóbbiba) 11 hídjáról, a serpenyős májról (ciğer tava), amit a városban járva feltétlenül meg kell kóstolni – szétolvad az ember szájában, mint a vaj, valamint a gyümölcs formájú szappanokról, melyekből bőven látni ízelítőt a bazáron végigsétálva. Edirne bazárját senki sem hagyhatja ki, hiszen innen nyílik a Szelim-mecset bejárata.

Városnéző sétánk után kijelentkeztünk a hotelből, és mielőtt elértük volna a határt, lehetőséget kaptunk az utolsó líráink elköltésére egy bevásárlóközpontban.

Azután hazajöttem. Vagy eljöttem otthonról? Soha, egyetlen országban nem éreztem még ennyire otthon magam, mint Törökországban. Az érzés megmagyarázhatatlan. Nem vagyok elfogult, nincs rózsaszín köd – látom a hibáit is, azokkal együtt szeretem. Vágytam ezt az utazást, melyhez hasonlót talán már soha nem élhetek át újból. Törökország még sok felfedezetlen kincset rejt számomra, helyeket, melyek ugyanúgy szerepelnek a bakancslistámon, mint a mostani út legnagyobb része. Remélem, az élet megadja számomra a lehetőséget, hogy meglátogassak újabb területeket, városokat is, és titkon abban bízom, hogy nem utoljára jártam Örökország ezen vagyonilag szegény, ám lelkiekben annál gazdagabb régióiban, melyek immár örökre helyet kaptak a szívemben.

Szegedi Ági / Türkinfo

– Vége –


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here