Cigánylány, szent pontyok, szürke szamár a ködben – Egy hét Délkelet-Törökországban

Ha az ember lánya Törökországban tanít, hozzá kell szoknia, hogy a karácsonyt a vizsgaidőszak hajrájában tölti, ám ezután egy szokatlanul hosszú szemeszterszünetben engesztelődhet.

Idén nem sok biztatóval szolgált az időjárás-előrejelzés, de nem akartunk a fővárosban maradni, ezért egy péntek este spontán eldöntöttük, hogy másnap Délkelet-Törökországba látogatunk. Reggel nyolckor már a gaziantepi buszon fogyasztottuk a felkínált frissítőt. A 10 órás úton csodaszép napfényes-havas tájakon haladtunk keresztül, meg-megállva egy tányér lencselevesre, estére pedig már a pisztácia hazájában voltunk.

A buszpályaudvaron elég volt egy közepesen tanácstalan arckifejezés ahhoz, hogy a helyiek mindenben segítsenek: hipp-hopp megvették a jegyünket, instruálták a buszsofőrt, elmagyarázták, merre menjünk, és a buszon, ahol akkor éppen én voltam az egyetlen nő, többen át akarták adni a helyüket.

Gaziantep – táplálék a testnek…

Gaziantep a gasztronómiai élmények és a múzeumok városa, és mi mindkét aspektusból igyekeztünk feltérképezni. Az İmam Çağdaş vendéglőbe kétszer is betértünk. A patinás étterem hatalmas kristálycsillárja alatt rengeteg pincér sürög-forog. Az étlap tradicionális, nem túl bőséges a kínálat, és a felszolgálás is inkább gyors és praktikus, mint kimondottan elegáns, de ahol ennyire jó az étel, ott nem kell a körítés (hacsak nem egy jó gavurdağı salátáról van szó).

Érdemes megkóstolni a lahmacunt, és ennek hagymás verzióját, illetve mi kipróbáltuk az Ali Nazikot – nem ért csalódás. A java azonban ezután jött, mert az İmam Çağdaş a baklaváról is híres – a legpisztáciásabb, mióta baklava létezik.

Persze ezt az édességet rengeteg helyen meg lehet találni Antepben, tíz méterenként kicsi baklavaüzletekbe botlunk. Amit a legjobban ajánlok az összes közül, az a régi bazárnegyedben található Güllüoğlu, amely egy elegáns múlt század eleji gyógyszertárra emlékeztet: a pult mögött fehér köpenyes eladók veszik fel a rendelést, a letisztult dekoráció nosztalgikus hangulatot áraszt. Érdemes a legfrissebb baklavát választani, és melegen megkóstolni.

Ha nagyon szeretjük a pisztáciát, nem kell itt megállnunk, hiszen van pisztáciás kávé (menengiç), salep, sőt kebab is.

…és a szellemnek.

Múzeumokból széles a választék, két nap alatt nem sikerült mindet bejárnunk. Gazdag régészeti gyűjteménye van a Gaziantep Archeológiai Múzeumnak, de a legszebb élmény számomra a mozaikmúzeum volt. Ezért egy picit sétálni vagy buszozni kell, de kihagyhatatlan: hatalmas termekben gyönyörködhetünk a szép állapotban fennmaradt zeugmai mozaikokban, egy kis elsötétített teremben pedig csöndben számba vehetjük az ezerféle érzést, amit a híres Cigánylány (Çingene kızı) szemeiből kiolvashatunk.

Lazításképp kedves időtöltés lehet a játékmúzeum, amely muzeológiai szempontból meglehetősen esetleges, de a múlt század gyermekeiben sok szép emléket ébreszt, valamint rávilágít arra, hogy a színes, szögletes fémjátékok nem csak a szocialista államok kedvelt játékszerei voltak, hanem török barátaink is piros nyelvű kutyaperselybe dobálták a kurusokat.

A vár inkább Gaziantep története miatt lehet érdekes. Én kilátásban is reménykedtem, de egyik ablakhoz sem lehet közel férkőzni, ezért aki szép képeket szeretne készíteni, más helyszínt kell választania.

Gaziantep bazárjaiban a pisztácia mellett rengeteg fűszert is találhatunk, illetve több üzletben is készítenek pár óra alatt bőrcipőt olyan színben és formában, amilyet a vevő szeretne, megfizethető áron. Aki szeret hasznos helyi termékeket vásárolni hűtőmágnesek helyett (mellett), annak ajánlom ezeket a boltokat, amiket a felfüggesztett topánfüggönyökről lehet felismerni.

Két éjszaka után kis antepi konakunkban a következő állomás, Şanlıurfa felé vettük az irányt – egy kis kitérővel.

Halfeti, az elsüllyedt falu

Aki hallott már Halfetiről, annak biztosan a fekete rózsa jut eszébe először – ezt sajnos télen nem lehet megnézni, de ennek ellenére is érdemes ellátogatni ide. Ebben az évszakban ez kíván némi áldozatot (a hideg minibuszokat és a bireciki átszállást értem ez alatt), de a látvány kárpótol. A faluban valószínűleg mi és egy másik család voltunk az egyedüli turisták, így ebben a kis közösségben neveztünk be egy hajókirándulásra. Különleges látvány a megsüllyedt Halfeti a vízből kiemelkedő minaretjével és az elhagyatott mecset, melynek folyosóit hullámok mossák.

Aki úgy dönt, hogy télen látogatja meg Halfetit, annak telefonálnia kell a minibusztársaságnak, hogy jöjjenek be érte a régi faluba, ellenkező esetben könnyen itt ragadhat éjszakára.

Şanlıurfa, Ábrahám hazája

Az óváros magas házai közti macskaköves utcák olykor olyan szűkösek, hogy csak biciklivel és gyalogosan lehet közlekedni, az uralkodó színek a barna és a zöld. Mintha egy másik országban lennénk: a helyiek dialektusa alig érthető számomra, sokan kurdul és arabul beszélnek, az emberek öltözködése is különleges: sötét színeket viselnek, a nők fekete fejkendőt strasszokkal. Népszerűek az élénk sárga színű arany ékszerek, néhány nő tradicionális ruhája mellé piercinget visel, és néha a forgatagban megláthatunk egy-egy tetovált arcú idős asszonyt is.

A mecsetek körül hatalmas a forgatag, az emberek kezében tespih, a nőkön kendő: az urfaiak számára nagyon fontos a vallás. Nem hiába: sokak szerint egy itteni barlangban született Ábrahám próféta. A Halil mecsetben található barlangot egy üvegfalon keresztül lehet megnézni, a muzulmán férfiak és nők ide zarándokolnak imádkozni és megtölteni kancsóikat az itteni vízből.

Ábrahámhoz egy másik történet is kapcsolódik. Urfa legfőbb látványossága a Halastó (Balıklıgöl), ahol Nimród halálra ítélte Ábrahámot, ám amikor a tűzbe vetették, a tűz vízzé, a rőzse pedig halakká változott. A tóban ezrével élő szent pontyok kényeztetésére haleledelt árusítanak a tó melletti bódékban, kifogni őket szigorúan tilos.

AİLE YERİMİZ VARDIR! – Családi helyünk van!

Ezt a feliratot Urfában rengeteg étterem ablakában olvashatjuk. A Törökországban egyre halványodó szokás, miszerint az éttermekben elkülönítenek családi helyeket, ezen a környéken még él. Ha egy férfi a párjával vagy a családjával tér be egy vendéglőbe, vagy lányok szeretnének együtt ebédelni, a pincérek ide irányítják őket. Ennek a szerepe az, hogy a hölgyek nyugodtan, a nagyobb férfitársaságoktól elkülönítve falatozhassanak.

A város egzotikus, keleties, zsibongó, szenvedélyes hangulatát mi sem képezhetné le jobban, mint a tény, hogy a helyiek májnyárssal(!) nyitják a napot. A kisasztalokon vágódeszkák és vöröshagymákkal teli kosarak várják a vendégeket, és amíg megsül a parázson a nyárs, a várakozók ráhangolódásképp felszeletelik maguknak a hagymát, amelyet később a májjal együtt vékony tésztába (lavaş) tekernek – előtte érdemes a tésztát a májhoz nyomkodni. Mindezt megélhetjük az Aziz Ustában – a máj kiváló, a pici hely atmoszférájából pedig sugárzik a természetesség.

Urfában a baklavázókat felváltják a kadayıfozók, sőt Sadık Badıllı üzletében a kettő hibridjét, az alul kadayıf, felül baklava kadlavát is megkóstolhatjuk.

Göbekli Tepe rejtélye

Ha eljutottunk Şanlıurfáig, mindenképp érdemes egy kis kitérőt tenni Göbekli Tepéhez, ahol megtekinthetjük a Stonhenge-nél és a gízai piramisoknál is régebbi, 12.000 éves, kör alakokba rendezett, díszített kőtáblákat. Az építmények vadászó közösségek spirituális találkozóhelyei voltak, és máig rengeteg munkát és gondolkodnivalót adnak a tudósoknak, hiszen egy ilyen építmény megalkotása szervezettséget, komoly munkamegosztást igényelt.

Az UNESCO-listás helyszínen a látogatókat informatív, interaktív bemutatók várják, amelyek segítségével megismerkedhetünk az ásatás körülményeivel és a tudományos diskurzus eddigi eredményeivel.

Göbekli Tepére egyébként állítólag egy parasztember talált rá 1986-ban, és az egyik kiásott követ anyagi haszon reményében lelkesen elvitte a múzeumba. Először vissza akarták küldeni, de ezt a bácsi elutasította, mert nehéznek találta, így a raktár falának támasztották. Évekkel később német vendégtudósok érkeztek a múzeumba, ők fedezték fel a leletet, és indították el a feltárást.

Ezerarcú Mardin

Mivel Urfában bojtos sapkában külföldinek lenni feltűnőbb, mint gondoltam, attól kezdtem tartani, hogy Mardinban, a szír határtól nem messze még idegenebbnek fogom magam érezni, de kellemesen csalódtam. Ez a város olyan, mintha egy keleti mesébe csöppennénk: a szamárháton száguldozó gyerekek, a gyönyörű teraszos épületek, a pici, színes csecsebecséket áruló üzletek, az emberek közvetlensége, valamint a kereszténység és az iszlám összefonódása megnyugtató és varázslatosságában is egészen otthonos légkört teremt.

Mardin annak ellenére is a kedvencem lett, hogy az orrunkig sem láttunk a ködtől. Kíváncsiak lettünk volna a város előtt elterülő Mezopotámiára is, de örülök, hogy ebben a ritkán viselt ruhájában is megláthattuk Mardint.

Az üzletek közt sétálgatva érdemes megkóstolni a mandulás bonbont (badem şekeri), amely lila színéről ismerszik meg, illetve helyi szappant vásárolni – no de nem mindegy, hogy hol! Mehmet Dede szappanboltjában kevesebbféle szappan van, mint a többi boltban, de azok természetesek, és nem gyárból rendelik őket, hanem valóban maguk készítik. Van kátrányszappan, nárciszos sminklemosó szappan, mandulás a bőr puhaságáért, vadpisztáciás a szép hajért. A fenntarthatóság Mekkájában éreztem magam, mikor selyempapírba csomagolva átvettem az éves piperéimet.

A helyi gimnazista fiúk megtalálták a 21. századi turisztika piaci rését: Instagram-kompatibilis fotók készítésében segítik a turistákat. Korlát-keretben, kulcslyukon át, falrésből, kútban tükröződve – mindenkinek megvan a saját körzete, amelyben szakértő, és ismeri az összes olyan beállítást, ami lájkokat hozhat az utazó profilján. Emellett mondanak pár fontos információt az épületekről is, így keresnek maguknak néhány líra zsebpénzt. Egyikőjüktől tanultam pár kurd társalgási panelt is, bár a fiúk és a férfiak általában a barátomnak válaszoltak, ha kérdeztem valamit, és neki mondták el, hogy az abla (én) hova álljon a sikeres kép érdekében. A párom azonban megnyugtatott, hogy ez csak a tisztelet kifejezése (mármint iránta).

A Negyvenek templomában (Kırklar kilisesi) sikerült kicsit beszélgetnünk a lelkipásztorral, aki elmondta, hogy aktívan kb. 100 keresztény jár minden vasárnap templomba. A közösséget különböző etnikumú hívek alkotják, vannak köztük örmények és szíriai keresztények is, így a mise is több nyelven zajlik.

Mardin híres a vallási sokszínűségéről és a vallási toleranciájáról. A keresztények együtt ünneplik a karácsonyt és a húsvétot a helyi muszlimokkal, akik szintén meghívják és megkínálják a keresztényeket a saját ünnepeiken.

Az asszírok kultúrája egyébként nagyon markánsan jelen van Mardinban. Minden ékszerboltban megtalálható a kis kék lyukacsos medál vagy fülbevaló, a süryani nazar boncuğu, és jó pár borászat mintaboltjába is betérhetünk, ahol vásárolhatunk egy üveg Ninivét vagy Elsőáldozást.

Az egyik borozóban Charlie Chaplin mellől Jézus mosolygott ránk egy faliszőnyegről, és frissen megismert barátokkal bort kóstolgatva és sajtot majszolgatva itt, a Tigris és az Eufrátesz között egyszer csak megszólalt a Marta’s song a Deep Foresttől. Hallgattam a szöveget, amit valószínűleg csak én érettem, és arra gondoltam, hogy ez a meseszerű Mardin annyi mindent tartogat, hogy a befogadásához kevés egyszer pár napra ideutazni.

Tóth Éva – Türkinfo


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here