Ahol megpihen a lélek: Blagaj, dervis tekke

Mostar, 50 fok, szaharai forróság. A hostelben nincs légkondi, a városban nap közben nem lehet kibírni. Szobatársammal, Pierre-rel a kirándulás mellett döntünk, irány Blagaj, a Stefan Herzog vár és a dervis kolostor. Másnap korán reggel indulunk, helyi busszal jutunk el a kis faluba, csak 20 km Mostartól.

Korán van még, de így is csak mi vagyunk elég őrültek ahhoz, hogy felmásszunk 300 méter magasba a várromhoz. Csak teknősökkel találkozunk. Borzasztó meleg van, vizes kendővel a vállamon küzdöm fel magam a kavicsos ösvényen. Nem sokat időzünk fent, pár kép, némi történelem – Pierre könyvéből tudom meg, hogy of Stjepan Vukšić Kosačról  – vagy más néven Stjepan Herzogról – kapta a nevét Hercegovina, az ő székhelye volt a vár.

Alig várom, hogy leérjünk, a jéghideg Budva forrása és a csábítóan zöldellő, árnyas völgy az egyedüli menedék eben a melegben. Vállon veregetjük magunkat és elszántan trappolunk a kolostor felé. Hiába láttam már képen, mégis elakad a lélegzetem…

A völgy mélyén, a hegyből fakadó Buna forrása felett a hegyhez simuló, kicsi ház. Fölötte hatalmas sziklatömeg tornyosul, egyszerre védelmező és félelmetes.

A turisták – köztük én is – megilletődtve járják körbe a házat. A hely áhitatot ébreszt. Nem törjük meg a csendet. Nem turisták vagyunk már, inkább zarándokok. A fejemen kendő, az átlényegülés része. Összemosolygok a muszlim nővel, aki ház kerül tesz-vesz hangtalanul, puha mozdulatokkal végzi a dolgát ő is. A szobák félhomályosak, a fehérre meszelt falak, a barna fa ablakok és a színes, süppedős szőnyegek kontrasztja inkább kihangsúlyozza a puritánságot. Az egyszerűség megnyugtató, nem rideg, inkább harmonikus, már-már zen. Kicsik a szobák, igazi menedék ez, egy kis zugoly. Mini hamam, imaszobácska, türbe és misafirhane, azaz az utazók szálláshelye is elfért itt.

A kertben ücsörgőkre a fák lassan ringatózó árnya vetül. Ez az egyetlen mozgás, a levegő is mintha állna, ez egyre élesedő fényben a hőség és a vízcsobogás eltompít. Letelepszünk mi is egy kis fémasztalhoz, egyszerű iszlám ötvösmunka, illik ide. Útitársam, Pierrre jól felkészült: francia útikönyvéből olvas fel nekem angolul halkan.

A híres utazó, Evliya Çelebi is említi ezt a helyet. Az 1500 körül oszmán stílusban épült kolostort az iszlám alevi ágához is köthető bektasi dervisrend tagjai építették, később más rendek birtokába került. A bektasik érdekes, már-már eretnek nézeteket vallottak, a lélekvándorlást sem utasították el. Az itt élő dervisek a például főleg a világ teremtésén elmélkedtek. Tanaik kapcsolatba hozhatók a keresztény eretnekek, a bogumilok tanaival is.

Az épület zarándokhely is, két szent sírt rejt: az egyik a legendás Sarı Saltuk egyik sírja. Maradványai szétszórattak, hét helyen temették el szerte a Balkánon és Anatóliában. A hagyomány szerint ő hozta el a szúfizmust a Balkánra, jóval az oszmán hódítás előtt, valamikor a 13. században.

1952-ben a szerzeteseket elűzték, de 2006 óta a naksbandi dervisek visszatérnek csütörtökönként és szombatonként, hogy imádkozzanak és minden évben megünneplik a próféta születésnapját.

Nem akaródzik felkerekedni. Úgy látom, mások is elidőznek. Van, aki lemegy a ház oldalához simuló, szűk kőlépcsőn a türkizkék, kristálytiszta vízhez. Lassan szedelődzködünk, átmegyünk a kis fahídon a túlpartra, hogy fényképezzünk. Megint letelepszünk, magunka isszuk a látványt. A világnak ebben a kis, eldugott zugában megérintett a béke.

Kertész Erika – Türkinfo


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here