Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 3. rész

3. fejezet Erfelekből Sinopba Kora reggeli indulás és nagyon hamar elérjük a Fekete-tengerbe nyúló keskeny félszigetet, amelynek a hegyként magasodó csúcsa előtti lankán fekszik Sinop, az ókori Szinópé, Diogenésznek – a törökök Diozsen-nek ejtik! -, a nagy cinikus bölcselőnek a szülővárosa. Haladtunkban megmosolyogjuk a filozófus szobrát, amely – meg kell mondanom – nem éppen a legsikeresebb török műalkotás. Elgondolkoztató, hogyan lehetséges, hogy egy sok évszázados kőfaragó hagyományokkal rendelkező kultúra, mint a szeldzsuk, az oszmán vagy a mór, amely a középkorban csodálatos, magas művészi színvonalú kőfaragásokkal díszített épületekkel lepte meg a világot, miért nem képes ún. “körüljárható” szobrokat alkotni. Sajnos Kemal Atatürk történelmi nagyságához – bár nekünk lett volna Trianon idején egy Atya-magyarunk! -, sem illenek a mindenfelé látható szobrai. Ugyanez mondható el az Istiklal Savaşı (ejtése: isztiklál szavasi, jelentése: felszabadító háború) emlékműveiről is. Persze akadnak kivételek, amelyek, megütik az elfogadható művészi értéket. Szerintünk a felszabadító háború legszebb “klasszikus” szobra Kastamonuban van, mint ezt majd be is mutatjuk -, Selçuk-Efes-ben pedig nemrégiben állítottak fel egy “hipermodern”, mégis, közérthető, egyben megindító alkotást. Ez utóbbinak a felkeresését minden Efezusba látogatónak ajánlom, higgyék el, nem fognak csalódni. Sinopban eltévesztem a városi forgatagban a két évvel ezelőtti szállodánkhoz vezető utat. Lekanyarodunk a déli partra, ahol megérdeklődöm a Rıza Nur Kütüphanesi (R.N. Könyvtár) mellett, hogyan juthatunk vissza a belvárosba, lehetőleg a vár mögötti negyedbe. Egy segítőkész férfi beszáll, már mutatja is az utat, sőt megtudjuk, hogy a keresett szállót renoválják, de ő ajánl egy megfelelő panziót. Az ajánlott panzió kitűnő, hazaszállítjuk a férfit, magunktól már könnyedén visszatalálunk az új szállásunkhoz. Sinop A Yılmaz Panzió 2. emeletén kapunk egy szobát fürdőszobával (2fő/éj 40 YTL). A szobánk a tengerre néz, tágas erkéllyel, minden van, ami kell, még szárítókötél is. Alattunk a kis halászhajók kikötője, még a halászok beszélgetését is halljuk. Néha ki, vagy befut egy hajó, a sirályok elérepülnek, nyilván részt követelnek a zsákmányból. Jobbra a régi városfal és a börtön bástya maradványai látszottak.

A panzió tulajdonosa Ramazan Yılmaz, Erfelekben született, ott volt tanító 25 évig. Amikor nyugdíjba ment eladta a családi házat, kipótolta megtakarított pénzével, megvett Sinopban egy nagy, tengerparti emeletes házat. Feleségével az első emeleten lakik, a felső szinteken pedig már 28 éve panziót üzemeltet. Valahányszor találkoztunk ki-bejárva a panzióból, mindig megkérdezte, nem akarunk-e egy teát meginni vele. Néha éltünk a felkínált alkalommal. Kiderült, hiába élt Erfelekben vagy 45-50 évet, sohase járta be környékét, nem látta a Tatlidzsa vízesést se. Ramazan úr maga jár bevásárolni, esténként egy teázóba megy társasjátékot (tavlát vagy okét) játszani a barátaival. Reggelente újsággal beterített íróasztalán galambokat etet, “akik” a panzió kinyitott ajtaján repülnek be, majd egy idő után tömött beggyel kiszállnak. A kedves idős úr túl a nyolcvanon, kissé nagyot hall, kissé ingadozik a vérnyomása, de mégis fiatalos lendülettel szervezi szállója életét. Első utunk a mólóra vezetett, ahol számtalan horgász pecázott, váltakozó sikerrel. Néhánynak már-már megtelt apró halakkal a vizesvödre, de többeké volt üres. Nagyon hűvös szél fújdogált a tenger felől. Elsétáltunk a várhoz, melynek maradványa a város központjában, a tengerparthoz közel egy szép parkban magasodik. Séta közben megbámultuk a halárusok jégtörmelékben kiállított választékát. Számunkra teljesen ismeretlen halak voltak, egyesek külsőre is tetszettek, voltak köztük kifejezetten csúfok is. De nem a hal külseje számít, hanem az íze. Pl. a kalkan balığı (pajzshal) rettenetes, de jobb ízű halat eddig még nem ettünk. Jó drága! Egy hatalmas tábla mutatta, merre található a turista információ. A helyén egészen más irodákat találtunk, ezért azonnal érdeklődni kezdtünk a járókelőktől. Azt ajánlották, menjünk a városházára. Követtük a jó tanácsot. Az új városháza óriási épület, könnyű megtalálni a parktól balra. A földszinten csínos, sminkelt leányok, készségesen ajánlanak mindenféle kiadványt, de mi kötjük az ebet a karóhoz, legyenek már szívesek egy térképet adni. A reklámokkal teli, tömegturizmus igényeinek kielégítésére készült kiadványoknál többet tudunk, de még az interneten se találtam Sinop várostérképet. Végre megszánnak és kapunk egy kiváló térképet. Megköszönjük, s máris indulunk a térkép alapján városnézésre. A város legnevezetesebb műemléke az Alaeddin dzsámi – mely a korai szeldzsuk szakrális építészetre jellemzően -, egy hosszú kereszthajóból és egy előtte húzódó árkádsorból áll. A korai iszlám, és a szeldzsukok, gyakran alkalmazták ezt, a keresztény templomoktól merőben eltérő megoldást. A kiblafallal, mely az imairányt jelzi, párhuzamosan húzódó, egy kereszthajós tér kialakulásának oka a namaz rítusában található. Egy, a kiblafalban kialakított, az ima irányát pontosan mutató fülke, a mihráb előtt áll az imát vezető, mögötte pedig oldalirányban hosszan elnyúló sorokban a többi imádkozó. Ezért kereszt- és nem hossz- és oldalhajósak a korai dzsámik (pl. Diyarbakir, Urfa, Konya, Sivas stb. szeldzsuk épületei). Megállapításomat igazolják a namazgáh-ok, melyek nem is igazán épületek. Pusztán egy kiblafal, a közepe táján egy bemélyedéssel, ami a mihráb. Ilyet láttunk Konyában és Mardinban, ez utóbbi városban egy dzsámi tetején.

A fallal körülvett udvar egyik sarkában húzódik meg egy 15. századi türbe, amelyben Isfendijar és fiai, valamint Dzselalettin a nyomorék (!) Bajazit nyugszanak a sírkövek alatt. A dzsámi udvarának oldalkapuján kilépve, a keskeny utca túloldalán szembe találjuk magunkat a Pervane medreszével.Építtetője Szulejmán Pervane szeldzsuk vezér volt, aki 1262-ben az ellenségtől visszafoglalta Sinopot. Árkádsora mögött, 16 helyiség van, ívfülkés (ejvános) épület, a közepén szép díszcsobogóval. Pervane és fiai, a 7×8 m alapterületű ejván jobboldalán, az 1322-ben épített síremlékben nyugszanak. Gázi Cselebi sírfelirata megható, hívő keresztények számára cáfolhatatlan bizonyítéka a muzulmán-keresztény testvériségnek. Csetlő-botló fordításomban így hangzik: Nincs annyi erőm se, hogy szembeszálljak a pokol tüzével, A Menny kertjére se vagyok én méltó, Istenem! Apró-cseprő hibáim nézd el, bűneim bocsásd meg. Te a bűnöknél nagyobb Megbocsátó vagy kétségtelen! A medresze (egyetem, főiskola) egykori tanárai és diákjai által használt helyiségeket hasznosítják, sokféle kézműves remeket, apró csecsebecsét árulnak az udvartól árkádokkal elválasztott szobákból kialakított üzletekben. Egy kis étkezdét is nyitottak az egyikben. Egyszer ebédeltünk ott, de nem térünk vissza. Visszafelé megnéztük a felújított Şehitler Çeşmesi-t (Hősök kútja), melyet az 1853-ban a cári orosz flotta támadása következtében elesett hősök emlékezetére a feletteseik által összegyűjtött pénzből állítottak. A sinopi girbe-gurba utcák némelyikében – a térképünk feltüntette –szép, régi házak láthatók. Sajnos nagyon le vannak pusztulva. Nem messze az Archeológiai Múzeumtól – oda most nem mentünk be -, felújítottak egy 19. századi, elegáns oszmán házat, helyesebben talán kastélyt és helytörténeti kiállítást alakítottak ki benne.

Segít elképzelni, milyen lehetett egy tehetős család élete, mivel foglalkoztak, milyen eszközökkel, milyen viseletben. Megállapítottam, hogy már akkor is nagyon szépek voltak a fiatal török nők. A félsziget csúcsa irányában ballagtunk, közben megnéztünk egy-két síremléket, mire elértünk a Balat bizánci templom romjaihoz. Előtte gondosan megművelt articsóka ágyások. Még sohase láttunk articsókát “lábon”.
Először Konyában a szeldzsuk Indzse Minareli Medresze (magyarul: míves minaretes egyetem) portálján láttuk szép leveleit kőből kifaragva. De élőben most találkoztunk először vele. Sajnos, a 13. századi bazilika elhanyagolt, őrizetlen, a freskói hullnak, sőt, a korszellemnek megfelelően össze vannak firkálva. Kár érte.

Tovább mentünk, végül megláttuk egy gondozott parkban, a régi sírokkal övezett a Cezayirli Ali (ejtése: Dzsezajirli A.) pasa által építtetett dzsámit, amely Seyyit Bilal és Tayboğa emir (ejtésük: Szejjit Bilal és Tajbóa) sírjáról nevezetes, és mellette a Hatunlar Türbesi kicsiny épületét. Haladjunk sorban. Seyyit Ibrahim Bilal – a hagyomány szerint -, Mohamed próféta ükunokája volt. Az anatóliai “szejjit-ek”, vagyis Mohamed leszármazottjai közt a legnevezetesebbnek, Eyüpnek a sírja Isztambulban, Szejjit-gázinak, az óriásnak pedig Eskisehir közelében a róla elnevezett faluban. Ilyen szejjit síremlék van Izmitben, de még sok más helyen is. Az iszlám első századában, tehát a 7. században csapataikkal Bizáncra támadtak, ők az első hithősök, ezért nyughelyük évszázadok óta – leginkább a népi vallásban -, nagy tiszteletet kap.A legenda szerint Seyyit Bilal odalent a völgyben, az egykori vár közelében, harcban esett el és a kezében levágott fejével jött fel erre a dombra, harcostársai is holtan gyűltek köré. Tajboğa emir pedig a keresztes-háborúk idején 1259-ben a török lovasok vezéreként esett el, de olyan hősiesen küzdött, hogy az akkori Trapezunti Bizánci császár, Komnenosz maga rendelte el, hogy dicső ellenfele holttestét Seyyit Bilal mellé temessék.

Két asszonyt láttunk imádkozni, nem zavartuk őket és ők se zavartatták magukat. Az imafüzérüket morzsolták, vagy a karjaikat felemelve, két tenyerüket az ég felé fordítva mondták imáikat. Ezen nincs mit csodálkozni. Hogy is szól Dávid 134. zsoltára Szenczi Molnár Albert fordításában, amely így kezdődik: “Úrnak szolgái mindnyájan”? A 2. versben azt énekeljük: „Felemelvén kezeteket, / Dicsérjétek Istenteket, / Szívből néki hálát adván, Őt áldjátok minduntalan!” Ők így tettek. A kis Hatunlar türbesi (magyarul: Úrasszonyok mauzóleuma) Celalettin Beyazit (ejtsd: Dzselaleddin Bayazid) (1425) fiának, Iskendernek, felségének és Ture nevű leányának szolgál végső nyughelyül. A belvárosba visszatérőben zene és dobszó ütötte meg a fülünket, megszaporáztuk lépteinket, érdemes volt. Az Atatürk úton vonult a főként ifjak alkotta tömeg, mert az Ifjúság ünnepének a főpróbáját tartották. Az elöl haladók, hatalmas nemzeti zászlót vittek kifeszítve a fejük fölött, mögöttük a nemzeti és a városi zászlókat hozták. Ezután következett a zömmel leányokból álló dobos sereg, piros fehér, török nemzeti színű egyenruhában. De ők nem a nyugati világban megszokott cifra mazsorettek, vagy pom-pom leányok voltak. Tüzes, vérpezsdítő dobolásukat elképzelni nem, csak élvezettel lehet hallgatni. Végigkísértük a menetet, melyet fúvószenekar zárt, az Atatürk szoborig. A tamburmajor – aki ugyancsak nő volt – vezényletére doboltak, fordultak, helyben-jártak, majd egy karmesteri jelre olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Ekkor egyetlen kürtös fújt díszjelet, a fiúk vigyázzállásban készülődtek a zászlófelvonáshoz, majd felharsant a zenekar, a török himnuszt kezdték játszani. A jelenlévők énekhangja betöltötte a teret. Elérzékenyültünk, meghatódtunk, de el is szomorodtunk. Ki énekli már Magyarországon a himnuszt? Hány fiatal ismeri a szövegét a dallamával együtt? Ki áll vigyázzba?

Még beszámolok a szinopi étkezéseinkről. Reggelinket, mely többnyire friss péksüteményből, sajtból állt, az erkélyen fogyasztottuk el. Ebédre, csak levest kanalazgattunk kenyérrel, mivel a nagy melegben nem volt másra étvágyunk. Vacsorázni, vendéglőkbe jártunk, így két finom török ételkülönlegesség megízlelésére is alkalmunk nyílt. Az egyik a hamsı kuşu (ejtése: hamszi kusu), amit magyarul talán töltött szardíniának neveznék. A félbevágott kis hal tölteléke különlegesen ízletes, a hozzá felszolgált zöldségsaláta pedig nem csak összetételében, hanem a megformálásában is tökéletes volt. A legtetején, rózsát idéző, bevagdosott vörös paradicsomot a cikcakkosra vágott uborkaszeletek, mint a virágot a levelek, úgy vették körül. Persze sok más, salátába való zöldség is volt a művészi tálon. Mondanom sem kell, nem a tengerparti sétányt övező, magukat erőszakosan kínálgató, zajos, s a gazdag külföldi turisták által elkényeztetett restaurantban, hanem tőlük nem messze egy kis lokantában ettünk, féláron. Egy másik emlékezetes vacsoránkat is egy kis házi-kifőzdében költöttük el. Manti-t kértünk, mégpedig – hogy mindkét ízesítését megismerjük -, joghurtosat és diósat. A török manti ugyanaz, mint a nálunk csak olasz tésztaként ismert ravioli. A vékonyra kinyújtott tojásos tésztát kis négyszögekre vágva, a közepébe tölteléket – fűszerezett sajtot, túrót, húsdarát – tesznek, majd ezekből ügyesen kis tasakokat formálnak, amit kiszárítanak. Amikor a vendég ilyet rendel, megfőzik, frissen, forrón tálalják. A diós helyi specialitás, a joghurtos általánosan elterjedt. Bár nagyon gazdagon szórták meg darált dióval, nekünk mégis jobban ízlett a másik. Degeszre ettük magunkat belőle (két adag: 10 YTL). Sinoptól nem messze van Anatólia egyetlen fjordja, Hamsilos, mely természetes hajó- és jachtkikötő. Sziklás partját erdő övezi. Odaautóztunk, sétáltunk egy nagyot az erdőben, de bevallom, mindkettőnknek csalódást okozott, mert sok, százszor szebb természeti csodát láttunk már Törökországban. Innen nem volt már messze az ország legészakibb pontja, Inceburun (ejtése: Indzseburun, jelentése kb.: finom / vékony / orr félsziget), melynek csúcsán emelkedik egy skandináv stílusú, ma már napelemmel működő világítótorony. A tenger tiszta, a torony alatt a meredély szélén egy fiatal nő bekerített, gondozott sírja. Ide érdemes volt eljönnünk, a végtelennek tűnő tenger látványa elbűvölő. Végül megemlítem, hogy felkerestük az útikönyvekben megtekintésre ajánlott régi, ma már nem használt, ezért múzeumként látogatható börtön épületeit. Annyira nyomasztó érzés fogott el, hogy ott nem fényképeztem.
Talán a mecset falára festett Korán idézetet, amely Allah bűnbocsátását hirdette a bűnöző rabok számára, és az 1214-ben épült szeldzsuk zindan-t (börtönkamra) érdemes lett volna megörökíteni. Kinek-kinek a belátására bízom, megnézi-e vagy sem. Folytatása következik: 4. Boyabat és környéke…

Adorján Imre


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here