Flesch István: Újabb adalékok egy ankarai magyar királyi követ háború utáni sorsának rejtélyéhez

Aki elmúlt történelmi korszakok ismert alakjainak nyomába szegődik, jól teszi, ha kutatás közben végigtekint egész életútjukon. Mert ha ezt elmulasztja, s pályájuknak csak az éppen tanulmányozott korai szakaszára figyel, megtörténhet, hogy később kínos meglepetés éri.

E sorok írója éppen egy ilyen mulasztásban tartja magát vétkesnek, s ezt most őszintén meg is vallja az olvasónak. Atatürkről szóló könyvében ugyanis beszámolt Ruszkay Jenő vezérkari százados titkos vállalkozásáról, kalandos törökországi küldetéséről. Ez az utazás akkor a Magyarországgal szembeni trianoni korlátozások miatt nem kis bátorságot igényelt. A magyar katonatiszt álcázott állami megbízottként, „Abdullah bej” álnéven, kereskedelmi utazóként érkezett meg állomáshelyére 1923 januárjában. Jelentéseit Angora 1 fedőnéven továbbította, többször tárgyalt Rauf bej miniszterelnökkel, s fogadta őt Mustafa Kemal pasa is. A Magyar Királyság nem utolsósorban az ő fáradozásainak eredményeképpen vehette fel a diplomáciai kapcsolatokat a Török Köztársasággal 1923. december 18-án, s köthette meg vele barátsági, megnemtámadási és döntőbírósági szerződését.

E diplomáciai dicsőségtől övezett vezérkari százados pályája azonban szörnyen dicstelenül végződött. Ám minderről nem tudtam (ami persze nem mentség), amíg kezembe nem került A magyar Quisling-kormány – Sztójay Döme és társai a népbíróság előtt című dokumentumgyűjtemény, amelyet az 1956-os KHT adott ki tíz évvel ezelőtt Karsai László és Molnár Judit történészek szerkesztésében. Ebből kiderült ugyanis, hogy Ruszkay, akit 1928-ig Ranzenbergernek hívtak, később a legszélsőbb politikai jobboldalra sodródott, Magyarország német megszállása idején pedig az egykor hazája szolgálatában tettre kész katonatiszt végül a becstelenség útját választotta, nyíltan elárulta hazáját: a náci német megszállókat szolgálta odaadóan a Fegyveres SS tábornokaként és a magyar SS-alakulatok főfelügyelőjeként. A háború után a népbíróság golyó általi halálra ítélte, kivégzőosztag sortüze végzett vele…

És mi történt Vörnle János háború alatti ankarai magyar királyi követtel 1945 után? Egy vonatkozásban hasonlóképpen jártam vele is, de – mint most végül kiderült – az ő esete egy lényeges ponton nagyon különbözött az előzőtől. Említett könyvemben már írtam róla, idéztem is több jelentéséből, de akkor – miként ez Ruszkaynál is történt – nem foglalkoztatott pályájának, életének az a része, amely kívül esett könyvem tárgykörének időkeretén. Amikor tehát felütöttem A magyar Quisling-kormány című könyvet, a névmutatóban a követ neve alatt döbbenten olvastam, hogy Vörnlét a háború után a népbíróság szintén halálra ítélte, és ennek alapján őt is kivégezték. De miért sújtották a legsúlyosabb ítélettel? Olyannal, amilyent a háborús főbűnösökre szabtak ki? – ötlött fel bennem a kérdés. Mi volt a konkrét vád ellene? Erre akartam választ kapni, s ezért a közelmúltban ismét foglalkozni kezdtem a követ alakjával. Különben is rendkívüli módon érdekelt Atatürk és az elnöki székben utóda, egyben korábbi harcostársa, İnönü Törökországának második világháború alatti politikája, a fiatal köztársaság ügyesen, néha kockázatos furfangossággal megőrzött úgynevezett aktív semlegessége. Az Atatürk-utód és -„tanítvány” İnönü veszélyesen egyensúlyozó diplomáciája tette lehetővé, hogy újjászületett és a korszerűsítés útján elindult hazáját – elődje politikai örökségének szellemében – megoltalmazza a világégés pusztításaitól, esetleg egy német megszállástól is, amelynek titkos tervét egyébként Berlinben már szintén elkészítették. Mindenképpen meg akartam tudni: pontosan mi volt a bűne annak a magyar diplomatának, aki nem sokkal a tengely oldalán történt magyar hadba lépéstől kezdve képviselte kormányát egy ilyen izgalmas ország fővárosában, Ankarában? Ez a szándék vezetett, amikor felkerestem Budapest Főváros Levéltárát, amely a háború után lefolytatott népbírósági perek anyagát őrzi. Minthogy névre szólóan kívántam kutatni, ehhez a hatályos törvények szerint egy tekintélyes tudományos intézmény vezetőjének írásbeli támogató nyilatkozatát is be kellett szereznem. Ezt a készséges támogatást megkaptam, s a levéltárban felmutattam.

De a kutatás merőben váratlan eredményéről – az olvasó türelmét kérve – jelen írásomban csak lejjebb számolok be, mert úgy vélem, hogy előtte szükséges néhány tény rögzítése.

Vörnle János, a tapasztalt diplomata, aki korábbi belgrádi és prágai kiküldetése után a külügyminiszter állandó helyettesének tisztét is betöltötte, erősen németbarát hírében állott. Barcza György, a kiváló magyar hazafi, egykori vatikáni és londoni követ, 1946-ban svájci emigrációjában papírra vetett és itthon csak 1994-ben megjelent emlékirataiban így jellemezte: a beamter Vörnle egy kis adóhivatalnok formájú emberke volt, aki igen alacsony sorból küzdötte fel magát a diplomáciába. „Németimádó lévén, ahol csak tehette, kellemetlenkedett az angolszászoknak, hogy ezzel magának a németek előtt érdemeket szerezzen.” Mint külügyi vezértitkár egy időben Bárdossy László helyettese volt. Barcza szerint „Bárdossynak határtalanul imponáltak a németek katonai sikerei, megszervezettsége és katonai ereje… Mindent csak a német erő akkori sikereinek szemszögéből nézett. Olyant, aki más vélemények volt, mint ő, s ezt meg is mondta, nem tűrt meg maga mellett. Így aztán csupa németbarát tisztviselő volt közvetlen mellette.”

Az 1961-ben az ausztráliai Sydneyben elhunyt nagyalásonyi Barcza György 1943 elején a Kállay-kormány meghatalmazásával Svájcba utazott, ahol Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása után mint rangidős diplomata megalakította a Követek Tanácsát, más néven a Követi Bizottságot, amelynek tagjai – összesen majdnem negyvenen – különböző beosztásban, időpontban és országokban a diplomáciai szolgálatból önként visszavonultak, vagy nem ismerték el a Sztójay-kormányt. Céljuk az volt, hogy segítsenek alkotmányos alapon és a demokratikus elveknek megfelelően helyreállítani Magyarország függetlenségét és szuverenitását. Vörnle azonban – eltérően a semleges országokban állomásozó többi követtől – a helyén maradt, és nem csatlakozott a bizottsághoz. Volt még egy semleges állambeli magyar követ, aki szintén állomáshelyén maradt: Apor Gábor báró a Vatikánban, ő azonban 1944 júniusában szintén csatlakozott a követi bizottsághoz.

E sorok írója jelen volt azon az ünnepségen, amelyen az ünnepi szónok, Kállay Kristóf Vörnlét nácibérencek nevezte. A néhai Kállay Miklós fia abból az alkalomból mondott emlékbeszédet 2002. február 28-án Budapesten, hogy apja, a magyar királyi miniszterelnök 1944 márciusában az egykori Zivatar utcai török követségen talált menedékre. Erre az eseményre emlékezve a Magyar–Török Baráti Társaság és a török nagykövetség márványtáblát állított abban a házban, amelyet az ostrom alatt megsemmisült követségi épület helyén emeltek.

A táblát Kállay Kristóf avatta fel İsmail Cem török külügyminiszter jelenlétében. Kállay Kristóf akkor azt is elmondta, hogy apja és a törökök egyaránt tudtak Vörnle németbarát tevékenységéről. A magyar kormányfő azonban a németekre való tekintettel nem akarta leváltani ankarai követét. „Azt a megoldást választotta, hogy isztambuli főkonzulunk, Újváry Dezső intézte a bizalmas ügyeket, és Vörnlének a futárposta nyitásakor nem volt szabad jelen lennie” – mesélte Kristóf, aki szintén teljesített diplomáciai futárszolgálatot. Mint ilyen egy alkalommal az angolokkal való együttműködés jegyében maga szállított egy titkos rádiókészüléket. Később Újváry főkonzul is tagja lett a követi bizottságnak.

Maga Kállay Miklós emlékirataiban szintén megállapította, hogy az ankarai magyar követ ismert volt von Papen ankarai német birodalmi „nagykövet iránti szolidaritásáról”. Ezért nem bízhatta rá, hogy Ankarában ő tárgyaljon meg egy nemzetközi kihatású bizalmas magyar–török ügyet, s a tervezett tárgyalás színhelyéül inkább a magyar fővárost óhajtották volna választani. A témája pedig egy Kállaynak tetsző török hivatalos javaslat volt, amelyet Ruşen Eşref Ünaydın budapesti török követ ismertetett a magyar kormányfővel. A török fél azt indítványozta, hogy a háború végén vagy után, mihelyt a németek kivonulnak a Balkánról, a balkáni országok, valamint Magyarország és Törökország részvételével hozzák létre a „rend és biztonság tömbjét”. Ez arra szolgált volna, hogy megakadályozhassák a „szovjet hadsereg előrenyomulása nyomán keletkező zűrzavaros viszonyok továbbterjedését”. Kállay szerint a „törökök joggal gondolhatták”, hogy a Balkánt esetleg orosz csapatok fogják megszállni, s „ebbeli félelmükben mi is osztozunk”. A teheráni konferencia után azonban a török miniszterelnök elrendelte a Magyarországgal való tárgyalások beszüntetését. „Törökországot leintették, nehogy bármilyen oroszellenes akcióban részt vegyen, másrészt Magyarország a rossz oldalra, vagyis nem a nyugati érdekszférába került” – írta Kállay.

Aki a török javaslatot követként a magyar miniszterelnöknek előterjesztette, klasszikus műveltségű ismert költő és újságíró is volt. Többek között Vergiliust is fordított, s kiváltképp köztiszteletben állt hazájában amiatt, hogy a kemalista újságírók doyenjeként annak idején ő készítette az első részletes interjút Mustafa Kemallal, Gallipoli fiatal első világháborús hősével. A második világháború alatt érdekes módon több híres török irodalmár szolgált diplomataként külföldön, például az egyik legnagyobb modern török lírikus, Yahya Kemal Beyatlı Madridban. A Magyar Rádió 1943-ban török költők műveit sugározta kedvező hallgatottságú műsoridőben. A műsort Cs. Szabó László, a rádió irodalmi osztályának vezetője kezdeményezte, s a költemények kiválogatásában szíves-örömest közreműködött Ünaydın követ. Bajor Gizi szavalta el a verseket, amelyeket franciából Vas István fordított. A magyar költő visszaemlékezése szerint a műsor arra volt hivatott, hogy mintegy hangulatilag is aláfesse és előkészítse egy budapesti politikai szándék megvalósítását. Kállay ugyanis közeledni igyekezett az „angolbarát semlegességét” őrző Törökországhoz, amely óvatosan egyensúlyozott a tengelyhatalmak és a nyugati szövetségesek között. „Sőt – írta Vas István –, azt is rebesgették, hogy Törökország segítségével óhajtanánk kiugrani a német szövetségből, ha eljön az ideje…”

Ezenközben Vörnle, aki új ankarai állomáshelyén már 1941. szeptember közepétől kezdve nagy lendülettel vetette bele magát a munkába, rendkívüli szorgalommal ismerteti a magyarországi események törökországi visszhangját. Főként lapszemléi érdemelnek figyelmet, a vezető török napilapok fontos cikkeinek akár szó szerinti fordításai. Az ezekhez fűzött magyarázataiból, a cikkek szerzőinek jellemzéséből, tehát az otthoniak „megbízható eligazítását” szolgáló megjegyzéseiből egyértelműen kitetszik politikai elkötelezettsége, amelyet nem is igyekszik véka alá rejteni. Mindamellett a Vörnle-féle követség diplomatáinak munkája meglehetős pontossággal képezi le a török államvezetés politikáját, s nem szépítgetik az egymást követő budapesti kormányok szempontjából kedvezőtlen megnyilatkozásokat, sajtókommentárokat sem.

Vörnle 1941. december 18-án ismerteti a Haber című napilap magyar vonatkozású cikkét. Az írás szerzőjéről, Hüseyin Cahit Yalçınról, a korszak egyik vezető török publicistájáról egy másik helyen már kifejtette azt a véleményét, hogy ő a török újságírók „teljesen angol beállítottságú nesztora. Félbolond ember, akit senki nem vesz komolyan”. A követ most megjegyzi, hogy „ez a Yalçın egy átkozódó piaci bohóc, ezért cikkeinek nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani”. Mivel ez esetben megint a magyarokról van szó, „Yalçın ez alkalommal sem maradt tétlen, és ismét kedvenc vesszőparipáján lovagol” – olvasható a követnek az otthoniakat a cikkre „kellőképpen felkészítő” hírmagyarázatában. Ebből aztán az is kiderül, hogy a szóban forgó szerző a „Magyar Rádióval perlekedik”. Ennek pedig az az oka, hogy a budapesti rádió „minden egyes alkalommal a magyaroknak azokat az érdemeit hangsúlyozza, amelyeket a törökök elleni küzdelmeikben szereztek. Pedig – így Yalçın – a törökökben igaz rokonszenv él a magyarok iránt, és már pusztán a magyar név hallatára szimpátia ébred bennük.”

„Ezzel ellentétben a magyarok állandóan ébren tartják az egymás elleni harcok emlékét és az ebből táplálkozó ellenszenv érzését” – írta Yalçın, ehhez hozzáfűzve azt a „ránk nézve kevéssé kedvező és hízelgő következtetést, hogy a magyarok csak akkor hivatkoznak a két ország közötti testvéri kapcsolatokra, diplomatái csak akkor mosolyognak, amikor valami érdekük fűződik hozzá, amikor a törököket ki akarják használni. Ha pedig közvetlenül nincs szükségük a törökökre, akkor ellenük való harcaikkal büszkélkednek. Viszont legyünk velük szemben elnézők. Mert ha érdekeiknek megfelelően ránk mosolyognak, már tudjuk, hogy ez csak szemforgatás. Bűn volna azonban némely dolgot elfelejteni.”

A követ szerint a török újságírók másfelől kínosan ügyelnek arra, hogy a sajtó meg ne sértse az ősi ellenséget, Oroszországot, mert ehhez Törökországnak eminens külpolitikai érdekei fűződnek. Ezzel összefüggésben felhívja a figyelmet az otthoni Pester Lloyd című kormánylap egyik legutóbbi vezércikkére, amely véleménye szerint – amennyiben Törökországnak volt szánva – „sajtópolitikai szempontból kissé túlment a józan óvatosság által megkívánt határon, amikor Törökország és Magyarország érdekközösségét méltatta a bolsevizmus ellen vívott harcban. Ezt a cikket sem az Anadolu Ajansı (hivatalos török hírügynökség), sem a baráti lapok útján nem sikerült elhelyeznünk”.

Bárdossynak 1942. február 26-án küldött jelentésében azonban Vörnle részletesen leírja, hogy ő maga miként hangsúlyozta a bolsevizmus elleni közös harc fontosságát a török féllel való bizalmas diplomáciai érintkezésben. Erre az kínált alkalmat, hogy a budapesti rádió kivonatosan ismertette a magyar kormányfő karácsonyi és újévi újságcikkeit, így azt, hogy ezekben párhuzamot vont Magyarország jelenlegi és múltbéli feladatai között. Minthogy a követség már két hónapja nem kapott magyar lapokat, a követ csak a rádióban elhangzottakra támaszkodhatott. Ám a rádiót a törökök is hallgatták, és – „nem értvén a Nagyméltóságod cikkeiben és beszédeiben rejlő magasabb politikát”, csak „azt látták, hogy szerintük minden különösebb ok nélkül legilletékesebb helyről kampány indul meg ellenük, felhánytorgatva a múltat és azt a körülményt, hogy Európát Magyarország védelmezte Törökországgal, vagyis Ázsiával szemben.”

„Ez a szembeállítás darázsként csípte meg őket, akik Trákia kis csücskére hivatkozva beteges nosztalgiával kapaszkodnak Európába. Magukat nem tekintik ázsiaiaknak, hanem mindenképpen európaiaknak akarnak tetszeni. Hiszen levetették a fezt, a turbánt, a fátylat, a színes ruhákat, s óriási áldozatok árán, a sivataggal való küzdelemben építettek fel egy teljesen modern európai fővárost…”

„Amíg a magyar miniszterelnöki megnyilatkozásokra való reakcióként csak a már jól ismert Yalçın cikkezett – írta a követ a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában fellelhető jelentésében –, addig nem jöttem ki a sodromból. Amint azonban észrevettem, hogy mások is kezdenek hasonló értelemben írni, s láttam, hogy nem elszigetelt felfogásról van szó, kezdtem komolyabban foglalkozni az üggyel. S rövidesen meggyőződtem arról, hogy – teljesen félreértve a Nagyméltóságod beszédeiben és cikkeiben rejlő tendenciát – a törökök azoktól mélyen meg vannak sértve. Különös keserűséggel tölti el őket most az a körülmény, hogy a támadás éppen a testvéri Magyarországról jön. Ezért engedelmet kértem Nagyméltóságodtól, hogy a dolognak kihúzzam a méregfogát, és amikor az megjött, felkerestem (Şükrü) Saraçoğlu külügyminisztert, s megmagyaráztam a helyzetet, amint arról a vonatkozó táviratomban már beszámoltam. Okfejtésemben teljesen ösztöneimre voltam utalva, mert – mint már emlékeztettem – magyar lapokat két hónap óta nem láttam, sürgönyutasítás pedig nem adott nekem támpontot. Ilyenekkel máig nem rendelkezem, s így csak arra támaszkodhattam, amit közönségesen ‘józan észnek’ szoktak nevezni. Tegnap vendégül láttam nevesebb kül- és belföldi újságírókat, közöttük Abacıoğlu sajtófőnököt is. Utóbbi vacsora után félrevont engem, és előadta a jelentésem tárgyát képező ügyet, felemlítve, hogy Saraçoğlu közölte vele beszélgetésünk tartalmát. Ámbár az általam felsorakoztatott érvek hatása alatt most már másképp látják a helyzetet, mégis azt szeretnék, ha nem hivatkoznánk a törökök elleni küzdelmünkre. Ez nekik fáj. Különben is úgy gondolja, hogy a célt más propagandával is elérhetnők, nem kell őket belevenni a játékba.

Erre megismételtem a Saraçoğlunak mondottakat, nevezetesen azt, hogy a közvéleménnyel meg kell értetni a bolsevizmus elleni küzdelemben való fokozottabb részvételünk szükségességét, amire kiválóan alkalmas az iszlám elleni küzdelmekre való hivatkozás. Mert miként 500 évvel ezelőtt is azért véreztünk, hogy keresztények és szabadok maradjunk, úgy most is ezért folyik a harc. Az erre való hivatkozás nem sértő, és semmi köze sincs a két ország jelenlegi viszonyához. Nem értem rossz helyen alkalmazott érzékenységüket, mert az Oroszország elleni küzdelem Törökország érdekében is folyik: ha mi elbukunk, úgy az nemcsak Európa, hanem Törökország végét is jelenti. Oroszországnak nem Magyarország, hanem a tenger kell, ahhoz pedig a Boszporuszon át vezet az út.”

Vörnle, a gyakorlott diplomata ezek után „baráthoz és testvérhez” méltatlan modorban folytatta egyáltalán nem diplomatikusan előadott kioktatását, sőt durva szemrehányásokkal illette a sajtófőnök által képvisel semleges ország politikáját. „Ahelyett, hogy eme harcunkban támogatnának, mégpedig aktívan, hadseregükkel, apró érzékenykedésekkel gáncsot akarnak vetni – jelentette ki. Teljesen értetlenül állok eme helyzettel szemben. Saraçoğluval azért beszéltem, hogy kiküszöböljem egy félreértés árnyékát. Sajnálom, hogy eljárásom nem hozta meg a kívánt eredményt. De egyről biztosíthatom: mi nem akartuk és nem akarjuk önöket megbántani, ilyen sohasem jutott eszünkbe. S a kifogásolt hivatkozás Törökországot is szolgáló magasabb célból történt és történik… Lám, Hitler is hivatkozott legutóbbi beszédében arra a históriai tényre, hogy 1000 évvel ezelőtt Németország verte meg az Európát veszélyeztető magyarokat, s mi ezen egy cseppet sem sértődtünk meg. Ha kívánja, a török és Törökország szavakat pótolni lehet az iszlám és az Oszmán Birodalom szavakkal, de ez minden, amit kormányuknak javasolhatok” – jelentette ki nagyvonalúan Vörnle saját jelentése szerint.

Mindazonáltal „a sajtófőnök azzal fejezte be a beszélgetést – olvasható a jelentésben –, hogy most már ő is egészen másként látja a dolgokat, de azért – mondotta nagyon bizonytalanul – mégis azt szeretné, ha nem hivatkoznánk a Törökország elleni küzdelmeinkre…”

A magyar királyi követ 1942. január 6-án Bárdossynak címzett szigorúan bizalmas táviratában beszámol a külügyminiszternél tett egyik látogatásáról, s a vele folytatott beszélgetés alapján – pontokba szedve – összefoglalja Törökország politikáját: 1. Mindenáron kimaradni a világkonfliktusból. 2. Semlegesség fenntartása a háború végéig. 3. Elutasítása mindennek, ami e politikát el akarná gáncsolni, s e célból mozgósítva tartja hadseregét. 4. Szorongó félelem, hogy a küzdő felek valamelyike színvallásra kényszeríthetné Törökországot. Vörnle teljesen új momentumnak minősíti, hogy tárgyaló partnere kijelentette: „a világkonfliktusba – amelytől semmi előnyt nem várhat – Törökország még az esetben sem lépne be, ha a küzdő felek egyike kétségtelen és végleges vereséget szenvedne”. Ez az egyébként fölöttébb ravasz akkori fogadkozás – mint tudjuk – hamisnak bizonyult: Törökország 1944 augusztusában megszakította diplomáciai kapcsolatait Németországgal, majd 1945. február 23-án – március 1-jei hatállyal – hadat üzent Németországnak és Japánnak. A jaltai konferencia határozata szerint ugyanis csak azokat az államokat hívták meg az ENSZ San Franciscó-i alakuló értekezletére, amelyek a jelzett időpontig hadat üzentek a tengelyhatalmaknak…

„A török állami vezetőségnek súlyos gondot és nagy csalódást okozott, hogy 1942 folyamán a német hadvezetésnek nem sikerült döntően megverni az oroszokat – állapítja meg 1942-es évi összefoglaló jelentésében az ankarai magyar királyi követség. Noha a török részről nem mulasztották el hivatalos helyen a német–török barátságot megfelelően kidomborítani, miként ezt például a külügyminiszter május 12-i expozéjában tette, tévedés volna azt hinni, hogy az ilyen baráti megnyilatkozásoknak mélyebb gyökerei lennének a török közvéleményben. A Németországtól és általában a meghirdetett Új Európától való idegenkedés áthatja nem csak jóformán az egész török közvéleményt, hanem a sajtóban is kifejezésre jut. Az oroszországi balsikerek nem voltak alkalmasak a németek iránti mélyebb baráti érzelmek élesztésére…”

A török újságírók háromhetes júliusi németországi látogatásáról szólva, amelynek során főszerkesztők és laptulajdonosok berlini meghívásra beutazták Németországot és a hadszíntereket, a jelentés megállapítja: „a látottakról fenntartás nélküli csodálattal és elismeréssel írtak – nem hallgatva el a tapasztalt hátrányos körülményeket sem –, de a vezércikkek sorai között ott bujkált a félelem ettől az óriási hadigépezettől és az idegenkedés a németek célkitűzéseivel szemben… A Völkischer Beobachter ismeretes cikke a háború utáni tervekről az itteni sajtóban felháborodott visszautasításra talált.”

E fenti összeállítás után, amelynek szerzője báró Thierry Heribert követségi tanácsos, Vörnle 1943. szeptember 30-án a saját lesújtó véleményét közli a török sajtóval kapcsolatban: „Abban a sokszor áttekinthetetlen káoszban, amelyet a zavaros, gyakran nívótlan és tájékozatlan politikai újságírás képe nyújt, ma sem múlik el nap, hogy Magyarországról valamilyen formában meg ne emlékezzenek. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a Sztambulban megjelenő tucatnyi napilap vezércikkírói között alig van kettő vagy három, akinek írását egyáltalán figyelemre méltatni érdemes volna. Zavaros fejű, felületes műveltségű emberek az itteni divat szerint kivétel nélkül mindennap írnak politikai vezércikkeket vagy kommentárt, és el lehet képzelni, hogy ebben a szellemben miként hordanak össze hetet-havat. Az olaszországi fegyverszünet után az úgynevezett csatlós országok jöttek divatba. Elmondták vagy 25 cikkben, hűségesen szajkózva az angol rádiópropaganda adásait, hogy ezentúl már Magyarországon, Bulgárián és Románián van a sor, akik hamarosan ki fognak ugrani, követve Itália példáját.”

„Elmondották, hogy a Kormányzó Úr Őfőméltósága állandóan konferenciázik a régi miniszterelnökökkel, mert szükségét érzi, hogy megossza a történelmi felelősséget. A La Turquie az olasz árulást ‘hősies önfeláldozásnak’ minősítette, és szózatot intézett a finnekhez, magyarokhoz és románokhoz, hogy kövessék az olasz példát…”

Mintha a fentitől kissé eltérő hangsúlyokat lehetne észlelni a török sajtóról szóló másik jelentésben, amelyet Gáspár Ödön követségi titkár készített és Thierry tanácsos, ideiglenes ügyvivő láttamozott. Vagyis a követ távollétében küldték el Kállaynak. „A török politikát felületesen ismerő szemlélő előtt különösnek tűnhetik fel a török sajtónak általában hangsúlyozottan angolbarát és nagy többségében tengelyellenes beállítottsága. Törökországnak szövetségi szerződése van Angliával, és ez sajtójában állandóan markánsan kifejezésre jut. Sajátságos még az, hogy a török közvélemény éles oroszellenes beállítottsága a sajtóban nem jut kifejezésre – így a jelentés. Ez annak a vasfegyelemnek tulajdonítható, amellyel a török kormány a sajtót előzetes cenzúra nélkül is, csupán büntetések fenyegetésével tartja hatalmában, és megakadályozza, hogy a török napilapok közül bármelyik hangsúlyozottan tengelybarát magatartást tanúsítson… Külpolitikailag a török sajtó minden, csak nem szabad. Itt pártpolitikai élet nincs, és egyik lap sem kritizálhatja a kormány politikáját. Ha mégis élesebben kritizálnák a kormány intézkedéseit, akkor azt az újságot a legdrákóibb büntetéssel sújtják, a lap megjelenését hosszabb-rövidebb időre felfüggesztik, vagy esetleg végleg betiltják…Az Ulus (Nemzet) című félhivatalos napilap mindig a kormány szócsövének tekinthető, amíg valaki nem ír olyasmit, ami miatt tiltakozik valamelyik hatalom. Ebben a pillanatban ugyanis a kormány kijelenti, hogy Törökországban félhivatalos napilap nincs, és így az Ulus nem tekinthető a kormány szócsövének. A főszerkesztő, Falih Rıfkı Atay a köztársasági elnök meghitt környezetének tagja.”

A jelentés részletesen foglalkozik a legnagyobb napilap, a Cumhuriyet (Köztársaság) főszerkesztőjének, a képviselő és veterán kemalista újságíró Yunus Nadinak a személyével. „Többször járt Magyarországon, és fiával és helyettesével együtt kimondottan barátunknak mondható. A Nadi család különben a lap tulajdonosa is, apa és fia felváltva írja a vezércikkeket, míg a másik Nadi fiú a kiadóhivatalt vezeti. A Cumhuriyet azelőtt élesen németellenes irányzatú volt – olvasható a jelentésben. Ám a laptulajdonosoknak egy szép napon hatalmas bérházuk épült Sztambul egyik új negyedében. A rosszmájú közvélemény az épületet Göring-háznak csúfolja. A lap azóta látszólag teljesen semleges, azonban a német álláspontot igen ügyesen – úgy a vezércikkekben, mint a híranyag prezentálásában – finoman és kiváló újságírói érzékkel rendszeresen kifejezésre juttatja anélkül, hogy az angolokat vagy az oroszokat a legcsekélyebb mértékben támadná. A mi híranyagainkat és háborús híreinket rendszeresen átveszi, vezércikkei, amelyek rólunk íródnak, a legmesszebbmenőkig baráti hangúak.”

„A Tan (Pirkadat) a szovjet nagykövetséghez legközelebb álló lap. Főszerkesztője a kommunista érzelmeiről ismert Zekeriya Sertel. Ezzel az újsággal felesleges tartani minden összeköttetést. Zsidó lap a Journal d’Orient Karasu (Schwarzwasser) főszerkesztésében. A délkelet-európai államok, közöttük Magyarország kedvenc témái ennek a lapnak, amely természetesen angolabb akar lenni az angoloknál, és tajtékzó kárörömmel regisztrál mindent, ami a tengelyre nézve kedvezőtlen. Cinikus fölénnyel állapítja meg a Beneš-tervekkel szembeszálló magyar sajtómegnyilvánulásokról, hogy azok a kétségbeesés hangjai, minthogy az események nem várt fordulatot vettek.” A jelentés kelte 1943. február 27. Vörnle júliusban még annyiban pontosít, hogy a Tanról és a Journal d’Orient-ról egyaránt megállapítja, hogy mindkettő „zsidó irányítás alatt és az ellenséges hatalmakhoz közel álló lap”.

Bár a „kommunista és zsidó” Z. Sertelről nagyon rossz véleménnyel van, Vörnle lelkiismeretesen, tanult diplomataszakmája szabályainak megfelelően teljes terjedelemben ismerteti a Tan általa lenézett és gyűlölt főszerkesztőjének cikkét, amelyet a lap 1943. július 1-jén közölt Új helyzet Magyarországon, Romániában és Bulgáriában címmel. „Kállay miniszterelnök utóbbi napokban elhangzott beszéde a legjobb jele annak – idézi a magyar királyi követ a török lap vélekedését –, hogy Magyarország már olyan helyzetben van, hogy szövetségese akaratának ellen tud állni. Kijelentette, hogy ragaszkodik hazája önállóságához, és hogy ellenzi a náci elméletet, amely szerint a kisebb nemzetek a nagyhatalmak árnyékába kerülnének. A magyar nemzet saját sorsának ura akar lenni, és nem tartozik engedelmeskedni semmiféle más hatalom parancsainak. A magyar miniszterelnöknek, aki egy évvel ezelőtt még német nyomásnak engedve a magyar ifjakat a keleti frontra küldte ki meghalni, eme nyílt és bátor kijelentése, amely mindenféle segítséget megtagad, azt mutatja, hogy Berlin elvesztette szövetségesei feletti befolyását.”

Vörnle feltűnő gyakorisággal keresi fel a német birodalmi nagykövetet, és tudakolja tőle Berlin véleményét törökországi és világesemények tárgyában. Egy ilyen alkalommal – az erről szóló távirat időpontja 1943. május 26. – különös dolog történt. Papen azt kezdte fejtegetni, miszerint „mind valószínűbb, hogy Európa ellen nem lesz partraszállási kísérlet…” Az angolok szerint ugyanis az „Európa Erőd” elleni támadás egyelőre túlságosan kockázatos lenne, és igen nagy véráldozatokkal járna. „A hadműveletek fő terhét ezért továbbra is az oroszokra hárítják, míg ők maguk csak fokozott légitámadásokkal segítik a szövetségesüket. Ilyen körülmények között Sztálinnak előbb-utóbb észbe kell kapnia, és meg kell látnia, hogy az angolszászok csak kihasználják.”

„Majd hirtelen fordulattal – írta Vörnle – Papen azt a kérdést szegezte nekem: mi volna, ha a tengely békét kötne Oroszországgal? Erre teljes meggyőződéssel azt feleltem, hogy ez volna a legrosszabb, amit Németország tehet. Ez a jelenlegi háborút nem döntené el, a vitás ügyet nem oldaná meg, hanem feltétlenül oda vezetne, hogy a háború folytatódna a tengely és az angolszászok között (légi úton, mert egyik fél sem tudna partra szállni), Oroszország viszont rekonfirmálja megtépett erejét, csapatait feltölti, háborús iparát még az eddiginél is nagyobb teljesítményekre emeli, és amikor a harcban álló két fél már teljesen kimerítette egymást, amikor Európában már nem fog állni egyetlen ép ház sem, akkor a regenerált bolsevista hordák újból megjelennek a hadszíntéren, hogy semmi vagy csak nagyon kevés ellenállást találva mindent elsöpörjenek maguk előtt, és rátegyék kezüket egész Európára. Ezért a háborút szerintem – mondtam Papennek – csakis a keleti fronton lehet eldönteni. Amíg az orosz hadsereget nem sikerül megsemmisíteni (megverni nem elég), addig a háborút nem lehet megnyerni. Az orosz haderő végleges kikapcsolása viszont egy csapásra és véglegesen eldöntené a kérdést. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy ez esetben Anglia ne kössön békét, bármit tesz is Roosevelt és a mögötte álló zsidó agytröszt – magyarázta a királyi magyar követ a Harmadik Birodalom ankarai megbízottjának, Hitler egykori szálláscsinálójának és mindvégig odaadó hívének. De Vörnle itt még nem fejezte be, hanem folytatta, és még javaslatot is előterjesztett a náci hadvezetés számára: „harmonika-háborúval azonban nem lehet az orosz hadsereget megsemmisíteni: nincsen annak semmi értelme, hogy a tengely hadserege nyáron a Volgáig nyomul előre, télen pedig nagy veszteségekkel sok száz kilométerrel visszamegy, feladva a sok vérrel megszerzett pozíciókat. A német vezérkarnak egy olyan tervet kellene kiagyalnia (sic!), amely presztízse és más szempontok teljes figyelmen kívül hagyásával az orosz veszély végleges felszámolását teszi lehetővé. Papen igazat adott nekem.” (A másolat hiteléül Gáspár Ödön követségi titkár. Vörnle s.k. m. kir. követ.)

Vörnlének ezt az őszinte politikai önarcképét nyilvánvalóan otthon is „megcsodálták”, mégpedig nem csak veszélyes tartalma, vagyis a németek iránti feltétlen hűség fitogtatása, hanem diplomáciai ritkasága miatt is. A jelentés ugyanis szinte példátlan módon elsősorban nem a követ által felkeresett tárgyaló partner érveit ismertette, hanem túlnyomórészt a magyar követ saját németbarát előadását tartalmazta. Nem csoda, hogy Kállayék a nyugati szövetségesek felé Vörnle megkerülésével igyekeztek tájékozódni, lehetőleg kihagyva őt az isztambuli főkonzulátus diplomáciai postabontásából is.

Ezen a ponton térek vissza Vörnle háború utáni sorsára, vagyis a reá állítólag kiszabott és végre is hajtott legsúlyosabb népbírósági ítéletre.

Budapest Főváros Levéltárában a közelmúltban kiderült, hogy a népbírósági adatbázisban nincs nyoma Vörnle elleni eljárásnak. Az 1945-ös fogolytörzskönyvekhez pedig nincs névmutató, ezért nem ismert, hogy az ankarai magyar követ megfordult-e a Markó utcai fogházban, mint általában sok háborús bűnös. Kutatásomhoz felbecsülhetetlen támogatást nyújtottak a segítőkész levéltárosok – elsősorban dr. Nagy Sándor –, akiket őszinte köszönet illet. Nélkülük nem jutottam volna hozzá azokhoz a hivatalos hazai és külföldi okmányokhoz, amelyek arra utalnak, hogy Vörnle Brazíliába távozott. Ezt bizonyítja az a nevére 70671 regisztrációs számon Brazíliában kiállított okmány, amely szerint 1947. augusztus 20-án engedélyezték az országban való tartózkodását. Az okmány tartalmazza brazíliai, Rio de Janeiró-i lakcímét, pontos személyi adatait, tehát szülei nevét, születési helyét és idejét, családi állapotát. Mindez megegyezik a házasságkötése alkalmából a budapesti anyakönyvi hivatal által 1941-ben kiállított okmány adataival. Ezek fénymásolata a levéltár jóvoltából a birtokomban van. Nem lehet tehát félreértés, s így teljesen valószínűtlen, hogy Vörnle valaha is a népbíróság elé került. Érdekesség, hogy a nemzetgyűlés képviselői között akadtak olyanok, akik hallhattak valamit harangozni Vörnle külföldre való távozásáról. A parlament 1946. augusztus 7-i üléséről a sajtóban megjelent beszámoló szerint ugyanis Lénárt Iván kisgazda képviselő kijelentette, hogy „Vörnle János, a volt ankarai követ és Bartalis (általam nem ismert személy) 100 kg arannyal most utazik Dél-Amerikába…” Az értesülés forrásáról, valamint arról, hogy milyen arannyal és honnan utaznak, nem esik szó. Vörnle talán nem is hazulról indult a nagy útra, s Törökországból már nem is tért vissza Magyarországra.

Nevét mindenesetre nem tartalmazza a Magyar Külügyminisztérium igazolóbizottságának a fővárosi levéltárban található jelentése, iratai. Tehát feltételezhetően meg sem jelenhetett a bizottság előtt, amely az 1946. év folyamán hivatva volt megvizsgálni a diplomaták és más külügyi alkalmazottak háború alatti tevékenységét. Vörnle személyére és tevékenységére vonatkozólag azonban néhány érdemi megállapítást tartalmaz az a fogalmazvány, amelyet Újváry Dezső nyújtott be az igazolóbizottságnak. Őt 1946. május 3-án igazoltnak nyilvánították. A volt isztambuli főkonzul ebben megállapítja:
„Résztvevője lehettem annak a kis külügyi csoportnak, amely a Kállay-kormányt az előző kormányok bűneinek jóvátétele és a háborúból való kiugrásunk irányába igyekezett befolyásolni. E tevékenységem folytatása volt a lisszaboni, majd ennek elejtése után sztambuli kiküldetésem terve. 1943. május 1-jén vettem át a sztambuli főkonzulátus vezetését, s ott alig tíz hónapot működtem. Sem meggyőződésemmel, sem sztambuli politikai missziómmal nem tartottam összeegyeztethetőnek, hogy Magyarország német megszállása után hivatalban maradjak, s ezért 1944. március 25-én – amikor a megszállásról és a Sztójay-féle bábkormány megalakulásáról szóló hírek megerősítést nyertek – lemondtam állásomról. Ezért a Sztójay-kormány megfosztott állampolgárságomtól, s elrendelte nem létező vagyonom elkobzását. A török kormány lemondásom után mint magánszemélynek megengedte, hogy az országban maradjak, de csak azzal a kikötéssel, hogy mindennemű politikai tevékenységtől szigorúan tartózkodom. Noha egy ideig még küzdöttünk státusunk fenntartása érdekében, minden hiábavaló volt. Sőt – bár a kikötést formailag betartottuk – Vörnle követ intrikái folytán számos kellemetlenségben volt részünk. Ily módon lemondásom után hónapokon keresztül teljes tétlenségre voltam kárhoztatva.”

A továbbiakban Újváry nyilatkozatából kiderül, hogy „1944. október 15-e után az ankarai követ egész személyzetével, valamint a sztambuli főkonzulátus hivatalban megmaradt tisztviselői is megtagadták a szolgálatot az úgynevezett Szálasi-kormánynak. Azonban mi (Pósvay konzullal együtt) továbbra is elzárkóztunk a ‘második disszidencia’ közeledési kísérletei elől.”

Mint ezután írja, „1944.december hó elején a főkonzulátus beosztottjai tapogatóztak nálam, vajon hajlandó volnék-e visszavenni a főkonzulátus vezetését, ha a főkonzulátus szakít Vörnle követtel, és kizárólag az én rendelkezésemre bocsátja magát. Tekintettel azokra az érdekekre, amelyek egy szabad magyar külképviselet működéséhez fűződni látszottak, 1944. december 14-én visszafoglaltam régi hivatalomat. Természetesen rögtön érintkezésbe léptem az illetékes török hatóságokkal legalább félhivatalos minőségben való elismertetésem érdekében. Ezek a megbeszélések sikerrel is kecsegtettek, amikor megérkezett a debreceni kormány megalakulásának híre. Most már azzal a jogilag ugyan helytálló, de nem egészen jóhiszemű török argumentummal találtam magam szembe, hogy az új magyar kormánynak immár módjában van képviseltetéséről gondoskodni, ha akar. Így de facto helyzetet nem vesznek tudomásul.”

„Ezért azután a főkonzulátust befelé jómagam vezettem, de kifelé, a török hatóságokkal szemben továbbra is csak az annak idején hivatalvezetőként bejelentett irodatiszt vezethette…”

Ebbe a „félszeg helyzetbe” – mint Újváry jelezte – egyelőre belenyugodott, mert remélte, hogy a debreceni kormány mielőbb rendelkezni fog a főkonzulátus vezetésére vonatkozólag. Orosz közvetítéssel ugyanis már 1945. január hó első napjaiban eljuttatták Debrecenbe szolgálatra való jelentkezésüket. „A helyzet azonban – rajtam kívül álló okokból – egészen Sztambulból való elutazásomig fennmaradt” – fejezte be az igazolóbizottságnak szóló beszámolóját Újváry.

Vörnle, aki Sztójayékat mindenben kiszolgálta, a nyilaspuccs után már hiába vonakodott együttműködni Szálasiékkal. Mint láttuk, mind többen elfordultak tőle. Nem ismerjük, hogyan teltek utolsó napjai Törökországban. Ennek feltárásához – ha hozzáférhetők lennének – segíthetnének török diplomáciai-titkosszolgálati források. A követet Kállay futárszolgálatot teljesítő diplomatái törökországi útjaik során már korábban is igyekeztek elkerülni, és csak tessék-lássék módon érintkeztek vele. A tőle való tartózkodás fontosságát lelkére kötötték azoknak a kiküldötteknek, akik a brit kormánnyal folyó titkos tárgyalások isztambuli színhelyén Újváry főkonzulhoz indultak. Közéjük tartozott Fáy Gedeon, előbb Kállay, majd Ghiczy Jenő külügyminiszter személyi titkára, aki 1943 nyarán járt Törökországban. Szellemi képsorozat című emlékirataiból is kiderül, hogy otthon teljes mértékben tisztában voltak a követ Papenhez fűződő szoros kapcsolatával. Fáy halála évében, 2006-ban megjelent munkájának Egy történelmi kaland című fejezetében leírja, hogy a német megszállás idején hogyan szervezte meg, és technikailag mások segítségével miként hajtotta végre Kállay Miklós átmenekítését a Várból a török követ rezidenciájára. Kállay haláláig nagyra becsülte egykori fiatal titkárát. A nyilas hatalomátvételkor Fáy illegalitásba vonult, átmenekült a fronton az orosz csapatokhoz, ahol 1946. februárig védőőrizetben tartották. Ezután a Külügyminisztériumban igazolták, s 1946 végétől a bukaresti magyar követségen volt első beosztott. Itt segítette az erdélyi magyar egyházakat és iskolákat, Márton Áron püspököt, ezért a románok elől menekülnie kellett. 1948 óta emigrációban élt, Regensburgban hunyt el mint a Johannita Lovagrend Magyar Tagozatának kommendátora. Kérésére műve csak halála után jelenhetett meg. Régi nemesi családból származott, amelynek voltak messzire visszanyúló török kapcsolatai: például egyik ősét a konstantinápolyi Fényes Porta utasítására a Héttoronyba zárták, majd lefejezték. Azzal vádolták, hogy állítólag elszerette a nagyvezír egyik hölgyét…

A német katonai sikerek csúcspontján, 1942 nyarán fordult meg Ankarában és Isztambulban egy közismerten szélsőjobboldali magyar újságíró, Vajta Ferenc. Ő nagyon jó véleményen volt Vörnléről és von Papen német nagykövetről, akik két-két órát szakítottak is számára idejükből. Látogatásának tapasztalatait még abban az évben összegezte naplójegyzeteiben, amelyek Isztambul kulisszái mögött címmel jelentek meg a Stádium kiadónál. Vörnle követ „nagyszerű útmutatást” adott neki a török politikára vonatkozóan, s beajánlotta őt a külügyminiszternél, a sajtófőnöknél és Papennál. „Mind a hárman a diplomáciai küzdelem vezéregyéniségei, s nagyrészt az ő szempontjaiktól függ, hogy hogyan alakul majd Törökország felfogása a végleges döntés pillanatában” – írja Vajta, aki Faji forradalom vagy nemzeti evolúció című munkájával (Bp. 1937. Turul) már ismertté tette a nevét. Újabb könyvében több mint hat oldalon zeng dicshimnuszt Papenről, akit szerinte annak idején Hitler azért nevezett ki az Anschluss előkészítése végett bécsi követnek, mert „száz százalékban élvezte a bizalmát”. „Lehet, hogy ma is ott élne vidéki kastélyában, ha Hitler, a világpolitikai helyzet zseniális megfigyelője nem vette volna észre már 1939 szeptemberében, hogy Törökország lesz geopolitikai fekvésénél fogva a diplomáciai és katonai helyzet kulcsa a háború egész tartama alatt. Nagy felkészültségű, kipróbált diplomatára volt szüksége, s egy pillanatig sem habozott: magához kérette Papent, és néhány nap múlva a nagykövet már útra is kelt, hogy elfoglalja új állomáshelyét.”

Papen fél hétkor kel, s hétkor már kint lovagol az Ankara körüli mezőkön, aztán úszik, teniszezik. Erről – Vajta elismerő szavai szerint – még akkor sem mondott le, „amikor Pavlov és Kornyilov, a Moszkva által felbujtott merénylők rátámadtak az ankarai utcán”, és bombát robbantottak. „Hidegvére egy pillanatra sem hagyta el, nyugodt léptekkel folytatta sétáját, és másnap reggel már ismét lovagolt a megszokott órában. A bomba robbanása hallási zavarokat idézett elő nála, az egész viszont csak néhány hétig tartott, s most már a legkisebb, alig hallható zörejre is figyelmes lesz.”

Most újra örömmel készülődik Magyarországra, meghívta a kormányzó úr – közli a szerző. Papen meg is mutatja naplójában az utazás dátumát, de kérdés, mi történik még addig a különböző frontokon, itt hagyhatja-e a nagykövetséget. „Minél gyorsabb iramban közeledik a háború Törökország határai felé, annál fontosabb lesz a munkája” – mondja. Egyébként a „német vezér és kancellár által ajándékozott óriási Junkers gép állandón készen áll a a repülőtéren, hogy bármikor, bármely órában, ha a vezér hívja, Berlinbe röpítse a nagykövetet”.

Vajta Ferencet és könyvét, amelyet az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945-ben más műveivel együtt betiltott, csak azért említettük, mert a háború végén az ő útja is külföldre vezetett. Előtte, a negyvenes években az Új Magyarság című szélsőjobboldali lap római, majd berlini tudósítójaként működött, Rómában állítólag már egyaránt dolgozott a német Abwehrnek és a magyar titkosszolgálatnak. 1945 márciusában Szálasi „bécsi főkonzulja” lett. Innen „nyomvonala” szinte követhetetlen: 1945 júniusában állítólag őrizetbe veszik az amerikai OSS, a CIA elődjének emberei, de megszökik, s együttműködést kezd a francia felderítéssel. Aztán Rómába megy. Itt azonban a magyar követség kiadatási kérelmének megfelelően mint háborús bűnöst 1947-ben letartóztatják. Ám az olaszok váratlanul közlik vele, hogy legjobb, ha „mielőbb eltűnik!” Ekkor amerikaiak „veszik át”, s hajón kiszöktetik Spanyolországba. Végül – méghozzá nemzetközi vöröskeresztes segítséggel – Dél-Amerikában, Kolumbiában köt ki…

Most már akkor feltehetjük a kérdést: teljességgel lehetetlen-e, hogy Vörnle és Vajta útja valahol keresztezte egymást, vagy ilyesmi csupán egy élénk fantázia szüleménye lenne? Annyira elképzelhetetlen, hogy e „két szellemi rokon nehéz időkben, üldözöttként” újra egymásra talált, és abban segítettek egymásnak, hogy minél távolabb kerülhessenek Magyarországtól? Például az utóbbi az előbbi menekülésének útját egyengette, meghálálva többek között az „alapos politikai eligazítást és készséges kalauzolást” egykor Isztambulban. Persze nem biztos, de teljesen nem lehet kizárni.

Bármennyire úgy tűnhet is fel, hogy sok nyom talán már végleg elmosódott, s ezért minden további kutatás csak sötétben való tapogatózás lenne, Vörnle életútjának teljes és végleges feltárása természetesen minden bizonnyal érdekelhet még kutatókat. Távolról sem az ő kevéssé érdekes, mert már kellőképpen meg- és kiismert személyisége, hanem elsősorban ama tragikus történelmi korszak elmélyült tanulmányozásának lehetősége miatt, amelynek viszonyai közepette a volt magyar királyi követ tevékenységét kifejtette.

Flesch István – Türkinfo
2015. augusztus 29.