Történet egy oszmán nagyúrról, aki Észak-Afrikából üzent hadat az Egyesült Államoknak

Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen, amikor még majdnem egész Észak-Afrika a török szultán „jogara alá tartozott”, a tripoli kiskirályság oszmán ura egyre inkább kezdte megtagadni az engedelmességet Konstantinápolyban trónoló legfőbb urának. De csak ha ez lett volna az egyetlen baj vele! Ám szerencsétlenségére ezt még azzal is tetézte, hogy saját szakállára hadat üzent az Egyesült Államok kormányának!

Igaz történetünk, amely most alább következik, ma már annyira hihetetlenül hangzik, hogy inkább a mesék világába tartozna. Így szőhettek volna belőle a fentihez hasonló módon kezdődő török, arab vagy akár berber népmesét. Sőt elmondására, megírására ihletettséget érezhetett volna magában Andersen, a nagy mesemondó is, ha akkor már él, illetve még nem kisfiú.

Ahhoz azonban, hogy megértsük, miként kerül bele a fekete-afrikai történelem sodrába a fiatal amerikai köztársaság, fel kell idéznünk, hogy a korunkban Magreb gyűjtőnéven ismert országegyüttes, Marokkó, Algériai, Tunézia és Líbia tetemes része, főként tengerparti övezete a 16. századtól a 19. századig kalózok és rabszolga-kereskedők vadászterülete volt az Oszmán Birodalom felügyelete és védnöksége alatt. Az európaiak e hatalmas kiterjedésű vidéket a lakosságáról Berberföldként vagy még találóbban Kalózpartként emlegették.

Az ottani pasák hivatalos oszmán alattvalóként az idő múlásával mind gyengébb szállal kötődtek a birodalomhoz, igyekeztek is végleg megszabadulni a konstantinápolyi atyáskodástól, végül pedig lényegében önálló kényurakként intézték „dolgaikat”. Nem utolsósorban a kalózok irányítását, akikkel együttműködtek, s osztozkodtak velük a zsákmányon. Ha a tengeri rablók sikeres portya után gyors hajóikkal befutottak valamelyik „szabad kikötőjükbe”, a lakosság hatalmas tömegei örömmámorban úszva ünnepelték a tenger „megfáradt munkásait”, mert immáron megszokhatták, hogy ők is gazdagon részesednek a rablókaland „bőkezű hőseinek” rakományából. Ez megfelelő népi támogatást is biztosított pasáknak, kalózoknak egyaránt.

Az ilyen basáskodó és korrupt észak-afrikai kiskirályok, oszmán helyi urak, tisztségviselők közül többeket a nyugati krónikások, főleg az angolszász világban deynek nevezték. Utóbbi voltaképpen az anyai nagybácsit jelölő török dayı szó eltorzított alakja. Így akarták érzékeltetni, hogy ezek az önállósuló oszmán méltóságok fölöttébb laza, szinte már csak távoli családi kapcsolatban álltak a birodalom központjával. Ők azonban „főfoglalkozásukra nézve”, vagyis a kereskedelmi hajóforgalom megdézsmálása miatt nem csak az európai hatalmakkal álltak hadilábon, hanem egymás között is torzsalkodtak, mivel kölcsönösen a másik kárára szerették volna kiterjeszteni befolyásukat. Nem ment ritkaságszámba, hogy algíri „nagybácsik” hadjáratokat indítottak Tunisz ellen. Ezek során pedig szerény hadtudományukhoz igénybe vették olyan európaiak fejlett tudását, akiknek a hajóit a nyílt tengeren erőszakkal vették birtokukba, s legénységüket tisztjeikkel együtt túszként fogságban tartották.

Immáron hosszú idő óta bevett gyakorlat volt, hogy a Földközi-tengeren állandó „őrszolgálatot” teljesítő kalózhajók megtámadtak és hatalmukba kerítettek francia, spanyol, holland, sőt még német halász- és kereskedelmi hajókat is, hogy aztán legénységük szabadon engedése fejében váltságdíjat követeljenek. A tengeri erőviszonyok tekintetében a térségben sokáig patthelyzet uralkodott. Ez még lényegében akkor is így volt, ha európai hadihajók már képesek voltak arra, hogy hovatovább rendszeresen tűz alá vegyék Algír, Tunisz és később Tripoli kalózfészkeinek kikötőit.

Egy korábbi amerikai–francia barátsági és kereskedelmi szerződés értelmében Franciaország kötelezettséget vállalt arra, hogy szavatolja az amerikai hajók biztonságát, és „elhárítja a berberföldi hercegek és államok vagy alárendeltjeik erőszakos fellépését, támadásait és fosztogatásait.” Az amerikai forradalom után azonban az Egyesült Államok kénytelen volt maga gondoskodni kereskedelmének védelméről. Abban az időben még nem rendelkezett elég erős hajóhaddal, hogy felvehesse a küzdelmet a kalózok tengeri egyeduralmával szemben. Ennek megfelelően az amerikai kongresszus – az európai nagyhatalmak példáját követve – 1784-ben még 80 ezer dolláros megajánlást tett Berberföldnek, ezzel igyekezvén megvásárolni az ottani hatalmasságok jóindulatát. Remélték, hogy azok talán így kíméletesebbek lesznek velük a kalózkodás gyakorlásában, s könnyebben lesznek kiválthatók a túszként fogva tartott foglyok is. 1785 júliusában azonban még erőszakosabb fordulat következett be a külvilág és a kalózok kapcsolatában. Algériai berberföldiek ugyanis elfoglaltak két amerikai hajót, és az algíri „oszmán nagybácsi” majdnem hatvanezer dolláros váltságdíjat követelt, ami jóval meghaladta például a nem sokkal korábban franciákért kizsarolt pénzösszeget. A nagy amerikai államférfi, Thomas Jefferson, aki akkor amerikai nagykövet volt Párizsban, határozottan ellenezte a váltságdíjfizetést, de kormánya beadta a derekát. Az elhúzódó tárgyalások közben a 21 amerikai fogoly közül 11 meghalt. A túlélőket végül csak 1795-ben sikerült „kivásárolni”. 1787-ben Amerika 50 esztendőre szóló békét kötött Marokkóval. Szerződésükben nem irányozták elő váltságdíj fizetésének kötelezettségét, ellenben megalkudtak arra vonatkozólag, hogy „ajándékot kell adni a szultánnak is.”

Egy algériai hajóraj – miután a Gibraltári-szoroson át kijutott az Atlanti-óceánra – 1793-ban rajtaütött amerikai hajókon, s foglyul ejtett kereskedelmi tengerészeket. Az amerikai történetírás szerint az Egyesült Államok Kongresszusát kétéves tárgyalások után súlyos megaláztatás érte: kénytelen volt hozzájárulni ahhoz, hogy az „algíri oszmán nagybácsinak” majdnem egymillió dollárnak megfelelő pénzösszeget fizessen váltságdíjként a „békéért és 115 tengerész kiadatásáért.” A megalázó alku további részeként a kalózállam számára be kellett szerezni egy 36 ágyúval felszerelt fregattot is, lőszerrel és raktári készletekkel együtt. Ennek a beszerzésnek az összege elérte a 200 ezer dollárt. De még ez sem volt minden: az Egyesült Államoknak még arra is köteleznie kellett magát, hogy évi mintegy 21 ezer dollárt fizet haditengerészeti raktárkészletek megvásárlásának céljából, valamint 20 ezer dollárt annak fejében, hogy engedélyezik az amerikai konzuli puszta jelenlétet Algírban.

Súlyosan téved azonban, aki azt gondolná, hogy itt már véget is ér az amerikai fizetési számlák felsorolása. A „kötelező ajándékosztogatás” rovatban még feltüntettek kétévenkénti 17 ezer dollárt, amivel egyúttal más „rendszeres és alkalmankénti zsarolási kiadásokat” is fedeztek. Viszont 1798-ban még mindig volt amerikai fizetési hátralék, amit csak úgy tudtak kiegyenlíteni, hogy négy felfegyverzett hajót „ajándékoztak” Algírnak.

Az Encyclopedia Americana szerint ezen a megalázó szerződésen kívül még más megalázó egyezményeket is aláírtak, így 1796 novemberében Tripolival és 1799-ban Tunisszal. Ezzel kapcsolatban azonban az amerikai lexikon szócikkének szerzője emlékeztet arra, hogy akkoriban minden nagyobb európai tengeri hatalom is fizetett védelmi pénzt azért, hogy megoltalmazza kereskedelmi hajósait a Földközi-tenger vizein… Figyelembe kell venni azt is, hogy az 1790-es években nagymértékben fejlődött az amerikai hajóépítés és a nemzetközi kereskedelem. S mind a kormány, mind pedig a hajózási érdekeltségek úgy vélték, jobb, ha az ország ilyen sarcot fizet, mintha sokkal költségesebb háborúkba bonyolódna.

William Bainbridge kapitány, a George Washington nevű hajó parancsnoka azzal a feladattal érkezett meg Algírba, hogy átnyújtsa az évi esedékes sarc összegét. Legnagyobb meglepetésére azonban az „oszmán nagybácsi” arra utasította, hogy vigyen ajándékot a szultánnak is. A kapitány nem tehetett egyebet, engedelmeskedett, mert a megbízatás teljesítésének megtagadásával nem akarta kitenni a kalózok kényének-kedvének a kikötőben horgonyzó hajóját és hűséges embereit. Ám Konstantinápolyba érkezve még nagyobb, bár az előzővel ellentétben, igen kellemes meglepetés érte: a szultán kegyeskedett külön rendeletet kibocsátani Bainbridge javára. Ebben a padisah az amerikai kapitányt magas császári oltalmába fogadta, amivel megkímélhetni vélte attól, hogy jövőben az eddigiekhez hasonlóan ismét megalázzák a hatalmaskodó észak-afrikai önkényurak…

Ellenben a kapcsolatok távolról sem alakultak ilyen kielégítően Tripolival. Az ottani Yusuf Karamanlı pasa ugyanis egyik napról a másikra arra a felismerésre jutott, hogy az amerikaiakkal 1796-ban megkötött szerződés immáron nem hajt neki elég hasznot. Mivel tehát a janicsárok eme előkelő leszármazottja, aki a neve alatt egy egész dinasztiát alapított, úgy látta, hogy jelenlegi formájában az egyezség jövedelmezősége nem kellőképpen biztosított számára, 1800 elején azzal a követeléssel állt elő, hogy az Egyesült Államok azonnal fizessen ki neki 225 ezer dollárt. Ezen felül pedig évenként még külön 25 ezret. Ám amidőn az Egyesült Államok kormánya ezt a zsarolási kísérletet visszautasította, az oszmán pasa 1801. május 14-én hadat üzent a fiatal tengerentúli országnak. Erre viszont Jefferson, aki akkor már az Egyesült Államok elnöke volt, több fregattból álló amerikai hajórajt küldött ki a Földközi-tengerre. A hadihajó-kötelék ostromzár alá vette Tripolit. Amikor Tunisz és Algír is észlelte, hogy a partok előtt amerikai hadihajók tűntek fel, az erőfitogtatás hatására elálltak attól a tervüktől, hogy katonai szövetségre lépjenek Tripolival. Ehelyett megújították szerződésüket az Egyesült Államokkal.

Tripolitánia, a mai Líbia ellenben úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, kitartóan dacol az akkor még nem annyira erős Egyesült Államokkal. Amerikai történészek szerint a hadműveleteket az Egyesült Államok kezdetben tervszerűtlenül, amolyan tessék-lássék módra indította, s a későbbiekben is még egy ideig ímmel-ámmal folytatta. Miután azonban cseréket hajtottak végre a katonai vezetésben, változott a harcmodor is, s 1803-tól már erélyesebben léptek fel. Hajóágyúikból többször bombatűzzel árasztották el Tripolit, Marokkót pedig arra kényszerítették, hogy mondja fel szerződését Tripolival, és újra az Egyesült Államokkal szerződjék.

Ekkor azonban olyasvalami történt, amire senki nem számíthatott, de amitől majdnem kudarcba fúlt az egész hadjárat. A Philadelphia fregatt a szultánnál járt Bainbridge kapitány parancsnoksága alatt, egy másik hajó kíséretében megközelítette a partokat, hogy még szorosabbra zárja a tengeri blokádot. Amikor észrevett egy menekülni próbáló hajót, üldözőbe vette. Eközben azonban 1803. október 31-én zátonyra futott. Az ellenség ezt azonnal észrevette, és sietve ágyúnaszádokat küldött ki a megfeneklett hajó ellen. A Philadelphia egyre jobban oldalára dőlt, így nem használhatta ágyúit. Teljesen védtelenné válva az amerikaiak megadták magukat. Tripoli védői a hajót levontatták az alattomos szirtről, s bevontatták a kikötőbe. Elfogása súlyos veszteség volt az amerikaiak szempontjából: flottájuk meggyengült, az ellenségnek viszont ezzel nőtt tengeri támadóereje. Ennek kiaknázását okvetlenül meg akarták akadályozni. Ezért kockázatos vállalkozásba kezdtek, amelynek élére Stephen Decatur sorhajókapitány állt. A cél az ellenség kezére került hajó megsemmisítése volt.

1804. február 16-án az önkéntesek csapata egy kis vitorláson, az Intrepiden, amelyet közönséges kereskedelmi hajónak álcáztak, egy holdfényes éjszakán megközelítette a Philadelphiát, s – arra hivatkozva, hogy elvesztették horgonyukat – kérték az őrséget, hogy szorosan az elfogott amerikai hajó mellett kiköthessenek. Az engedélyt megadták. De kisvártatva az amerikaiak valamivel óvatlanságból elárulhatták magukat, mert a cselt észrevették, s vészkiáltás harsant. Stephen Decatur ekkor lélekjelenlétét megőrizve azonnal támadásra adott parancsot. Emberei olyan gyorsan teremtek a fedélzeten, hogy az őrségnek nem maradt ideje a védekezésre. Legtöbbjük menekült, beugrott a vízbe, és kiúszott a partra. Nem telt bele húsz perc sem, és a titkos akció résztvevőinek sikerült elérniük céljukat: az ellenség zsákmányává vált hajót felgyújtották, a Philadelphia hatalmas lánggal égett. Aztán gyorsan elhamvadt és elsüllyedt. Az Intrepid legénysége pedig gyors evezőcsapásokkal igyekezett mielőbb maga mögött hagyni a kikötőt, amely a tűztől szinte nappali fényben fürdött. Lőttek utánuk, de csak egyikük sebesült meg. Erről a sikeres amerikai haditengerészeti vállalkozásról állítólag ezt mondta Horatio Nelson brit tengernagy, a későbbi trafalgari győztes: „ez volt korunk legvakmerőbb rajtaütése.”

Tripoli hadereje azonban még ép volt, s ahhoz, hogy végleg vereségre kárhoztassák Yusuf Karamanlı pasát, újabb akcióra volt szükség. Csakhogy ez alkalommal már a szárazföldön. Ekkor lépett a színre William Eaton kapitány, korábban amerikai konzul Tuniszban. Őt most az Egyesült Államok kormánya azzal a feladattal bízta meg, hogy „döntse meg Yusuf Karamanlı pasa uralmát Tripoliban.” Ehhez rögtön kapott is 20 ezer dollárt. A kapitány a költőpénzzel a zsebében az egyiptomi Alexandriába utazott, hogy felkeresse Yusuf testvérét, Hametet. Az ő tripoli uralmának 1793-ban fivére vetett véget, s egyben idegenbe száműzte is őt. Az amerikai kapitány közölte vele, hogy zsoldosokat kíván toborozni, akiknek a segítségével a száműzött visszakerülhet tisztségébe. Hamet kapva kapott az ajánlaton, s Eaton az ő közreműködésével rögtön hozzá is látott a szervezéshez. Rövid időn belül sikerült is összeverbuválni egy kisebb fajta ütőképes, bár igen szedett-vedett sereget. Kemény magvát amerikai tengerészgyalogosok alkották, legénységi állományának döntő része pedig kalandorokból, mintegy ötszáz, főként berber, arab, görög és mindenféle levantei harcosokból állt.

Ez a tarkabarka fegyveres gyülevészhad 1805. március 8-án indult útnak a tengerpart mentén, útba ejtve El Alameint és Tobrukot pihenés és felfrissülés céljából. A tenger felől három hadihajó, az Argus, a Hornet és a Nautilus fedezte őket. Eatonnak, aki most már tábornoknak szólíttatta magát, hamarosan meggyűlt a baja zsoldosaival, akik között mindinkább eluralkodott a hitbéli feszültség, keresztények és muzulmánok gyűlölködve méregették egymást. A pénz is elfogyott, és az elégedetlenség kétszer is már-már nyílt lázadássá fajult. Az első esetben az arab lovasok kezdtek hangosan zúgolódni. Őket a szuronyos puskákkal felsorakozó tengerészgyalogosnak sikerült „megnyugtatni”. A másik alkalommal az emberek haragját az élelmezés szűkössége váltotta ki. Elvesztették ugyanis a kapcsolatot az Argus hadihajóval, amelyről rendszeres időközönként utánpótlással látták el őket. Eatonnak az éhes harcosokat egy időre sikerült lecsillapítania és meggyőznie afelől, hogy az ellátmány érkezésééig megteszi a tevehús is. Tehát levágtak egy málhás állatot, s ezzel valóban kihúzták a hadihajó felbukkanásáig.

Gyakran fojtogató hőségben és sivatagi homokviharokban összesen 805 kilométeres utat tettek meg Alexandriától Dernáig. A döntő rohamra alaposan felkészültek. A dernai erőd elleni támadást, amelyet a haditengerészeti ágyúk sorozatos tűzcsapásai készítettek elő, 1805. április 27-én indították két oldalról. Hassan bej, a városparancsnok kemény ellenállást tanúsított, és erejéből még hatékony ellentámadásra is futotta. Végül azonban a hadihajók tüzének támogatásával május 13-án sikerült bevenni Dernában a kikötői erődítményeket és a kormányzói palotát. Felvonták az amerikai lobogót. Eaton, aki puskával a kezében maga vezette a támadást, meg is sebesült. Parancsnoksága alatt a tengerészgyalogosok csak két embert vesztettek. A zsoldosseregnek összesen 14 katonája esett el, és többen megsebesültek. Az amerikaiak ezután megkezdték az előkészületeket Tripoli bevételére is. Yusuf pasa ekkor erről értesülve belátta, hogy kár lenne kockáztatnia fővárosának, Tripolinak is az ostromát és az ezzel járó pusztulást. Állítólag attól is tartott, hogy lázadás üti fel a fejét. Ezért békét kért. A békeokmányt azonban az amerikai kormány június 4-én amerikai részről már nem Eatonnal íratta alá, hanem egy Tobias Lear nevű konzul, amerikai „teljhatalmú megbízott” látta el kézjegyével. A konzul némely amerikai történész szerint elsietve cselekedett, amikor kötelezettséget vállalt arra, hogy az Egyesült Államok kifizet még 60 ezer dollár váltságdíjat. Állítólag ennyi járt volna még a Philadelphia hajó kézre Kerítése óta fogságban lévő amerikai túszokért. Eaton erősen sérelmezte a konzul eljárását, amelyet ő is meggondolatlannak tartott, és kijelentette, hogy már teljesen felesleges pénzkidobás történt…

Az észak-afrikai-tripolitániai harcok emlékét az Egyesült Államok megőrizte tengerészgyalogságának indulójában. Ennek eleje így hangzik:

Montezuma várától

Tripoli partjaiig

Megvívjuk hazánk csatáit

Levegőben, szárazföldön és tengeren egyaránt,

Elsősorban jogokért és szabadságért harcolunk,

És hogy becsületünk ragyogjon.

Büszkék vagyunk arra, hogy viselhetjük nevét

Az Egyesült Államok tengerészgyalogosának.

….

Harcoltunk minden égöv alatt és helyen

Ahol csak fegyvert foghattunk,

A távoli hófödte északi tájakon

És a napsütötte trópusokon….

A szövegben előforduló Montezuma várától rész utalás a mexikói azték császár nevére, illetve arra, hogy az 1847-es mexikói–amerikai háborúban a tengerészgyalogosok rohammal bevették Chapultepec várát. Az induló zenéjének motívuma Jacques Offenbach egyik művéből, az 1859-ben Párizsban bemutatott Geneviéve de Brabant című opera későbbi változatából, az ott elhangzó Csendőrök duettjéből származik.

Az Egyesült Államok számára azonban 1805-ben még nem ért véget az észak-afrikai katonai kaland. Tíz év múlva ugyanis kezdett ismét nyugtalanító méreteket ölteni a földközi-tengeri kalózkodás. Ennek letörésére 1815 júniusában egy kilenc hajóból álló amerikai haditengerészeti flottaegység újra a helyszínre érkezett régi ismerősünk, Stephen Decatur sorhajókapitány vezetésével. Spanyolország partjai előtt rögtön szembe találták magukat az algíri kalózflotta Masuda nevű zászlóshajójával, amelynek kapitánya, Hamidu tengernagy a túlerő láttán semleges kikötőben igyekezett menedéket találni. Ebben megakadályozták és ütközetre kényszerítették. A rövid összecsapásban Hamidu admirális elesett, tengerészei azonban közelről puskákkal lőtték az amerikaiakat. Az egyenlőtlen tűzharcban a Guerriere amerikai zászlóshajó teljes oldali sorozattüzekkel rommá lőtte a Masudát, amelynek legénysége kézifegyverekkel szinte az utolsó töltényig harcolt. A küzdelem mérlege: harminc algériai és négy amerikai halott. Négyszázhúsz algériai fogságba esett.

Az amerikai flotta ezután behatolt Algír kikötőjébe, s tisztjei ott a helyi oszmán „nagybácsit” szerződés aláírására kényszerítették. Ennek értelmében az algériai fél lemondott a további sarcolásokról, vállalta továbbá minden túszul ejtett amerikai foglyának szabadlábra helyezését. Ezenfelül kártalanításra kötelezték. Előzőleg megfenyegették, hogy ha megtagadja az aláírást, lerombolják Algírt, és elkobozzák az algíri hajóhad megmaradt többi egységét is.

Stephen Decatur ezután hajóival folytatta győzedelmes útját, befutott Tunisz és Tripoli kikötőjébe, és az algírihoz hasonló szerződésre kényszerítette az ottani oszmán vezetőket.

Az amerikai sorhajókapitány büntető expedíciója után a „berberföldi kalózok” többet már nem mertek kezet emelni amerikai kereskedelemi hajókra. Más államok hajóit azonban változatlanul veszélyeztették – egészen 1830-ig…

Az a vidék azonban, ahol az amerikaiak a 19. század legelején a „berberföldi kalózok” ellen vonultak, a törökök számára is nevezetes, de elsősorban nem az észak-afrikai oszmán pasák tettei miatt. A mai törököket egy valódi oszmán katonatiszt, a fiatal Mustafa Kemal emléke fűzi az akkori Kirenaikához és Tripolitániához, a mai Líbiához. A köztársaságalapító későbbi Atatürk 1911–1912-ben itt harcolt arab törzsi felkelők élén az országba betört olasz haderő ellen. Tripoli, Derna, Bengázi, Tobruk – ezek voltak az ő bevetésének is híres helyszínei.

2014-11-28
Flesch István – Türkinfo