Történelem a hátizsákban: Antakya, ahol a Selyemút a Földközi-tengerbe torkollott

A Selyemúton emberemlékezet óta áramlott a ritka kínai selyem és az indiai fűszer az európai és kis-ázsiai birodalmakba, míg a visszaúton drága lovakat, különböző gyümölcsféléket szállítottak a kereskedők, és a kínaiak általuk szembesültek a ténnyel, hogy bort nem csak rizsből, hanem az általuk addig ismeretlen szőlőből is lehet készíteni.

A Selyemúton közlekedő karavánok az ókori Antióchia, ma Antakya kikötőjében, az Orontész torkolatánál épült Daphnéban rakodták fel rakományaikat hajókra, amelyek aztán Velence és Genova kereskedői révén vitték tovább a ritkaságot Európa belsejébe.

Antióchiát azonban egy másik, legalább akkora jelentőségű út, a Perzsa királyi út is érintette, melyen Dareiosz király idejében a hírvivők a Perzsa-öböl és az Égei-tenger közötti távot hét nap alatt tudták teljesíteni. Az úttest kivitelezése olyan minőségű volt, hogy még 6–8 évszázaddal később, a római időkben is használatban volt.

A terület az Antakyában található Hatay Tartományi Múzeum által bemutatott gyűjtemény tanúsága szerint már a kőkorszaktól lakott volt; az ókorban több kisebb település is létezett a területén. A mai város helyén i. e. 333-ban, az isszuszi csata után haladt keresztül Nagy Sándor az Orontész folyót követve. A hadjárat során csatolta Szíriát birodalmához. A várost magát Nagy Sándor halála után a birodalom irányítását magához ragadó makedón Szeleukosz I. Nikatór, a 240 évet létező szeleukida birodalom megalkotója alapította.

Antióchia nagyon hamar a Szeleuk Birodalom központi nagyvárosává nőtte ki magát. A 7,5 kilométerre fekvő Daphnéban pompás görög villák sorakoztak, melyek csodálatos mozaikdíszítését a mai napig megcsodálhatjuk.

A kikötő a görög mondák szerint onnan kapta nevét, hogy a szerelmi lázban égő Apollón elől itt bújkált Daphné, a nimfa, aki – miután az isten megtalálta – babérfává változott.

A partvidék dús növényzetének és a tenger felé rohanó számos patak és vízesés látványának alapján napjaink látogatójának is gyakran olyan érzete támad, mintha incselkedő nimfák bujkálnának a mediterrán erdőkben. A megszámlálhatatlan vízfolyásnak és a bájos egyszerűséggel, mégis ízlésesen alakított partok mentén növő fáknak köszönhetően itt még a nyári hőség is kellemesnek hat.

Antióchia i. e. 64-ben került római uralom alá, amikoris az egyesített Szíria–Palesztina fővárosává tették meg. A város kereskedelme a Szeleukida Birodalom bukása után tovább virágzott, Róma és Alexandria után 90.000 lakosával a Római Birodalom harmadik legnagyobb városa volt.

Amikor Jézus halála után a tanítása szerint élő zsidókat egyre több megkülönböztetés érte Jeruzsálemben, sokan Antióchiába vándoroltak. A jeruzsálemi keresztény gyülekezet a ciprusi születésű Barnabás apostolt küldte körükbe, aki a tanításokhoz segítséget kérvén Tarsusba ment Pál apostolért. A két apostol egy teljes éven át térített a városban, méghozzá olyan sikerrel, hogy később Antióchiát tartották az első keresztény városnak; sőt magát a „keresztény” megnevezést is itt használták először.

A sikeres térítőmunka záloga volt az az új gyakorlat is, hogy a nem zsidó születésű hívőket nem kötelezik a zsidó szokások megtartására. A módos kereskedőkből álló gyülekezet gyakran segítette a jeruzsálemi híveket adományaival. A két gyülekezet közötti szoros kapcsolat jele, hogy Barnabás és Pál apostol mellett Péter is megfordult a városban, sőt valószínűsíthető, hogy evangéliumát itt hirdette meg először a híveknek.

Egyébként a muszlim hagyomány is megemlékezik az apostolok Antióchiában végzett munkájáról. A Korán szerint az apostolokat a tömeg eleinte csalónak tartotta, és felháborodottan ki akarták őket utasítani a városból. Ekkor egy helyi asztalost vettek észre, aki a város túlsó végén lakott. „Ne bántsátok őket, ők Isten küldöttei!” – kiáltotta futtában. A feldühödött tömeg azonban halálra kövezte az apostolok védelmére kelő embert. Az elbeszélések nem részletezik, hogy ez vajon meggyőződésének volt köszönhető, vagy annak a ténynek, hogy addigra Habibi an-Nijjaron már elhatalmasodott a lepra, ami egyébként is kitaszítottá és potenciális veszélyforrássá tette.

Az iszlám írások azonban mind Habibi an-Nijjart, mind az apostolokat szent embernek tartják. Sőt mi több, mivel még Mohamed próféta születése előtt éltek, őket is muszlimnak, azaz hitükben igaznak nevezik. A közös vallási-kulturális gyökereket jól mutatja, hogy  számos felekezet (szunnita, alavita, maronita, katolikus, protestáns, zsidó) békében él egymás mellett. A várost övező hegyek egyikét Habib Neccarnak nevezik az egykori asztalos után, és az egyik szunnita mecset is a korai keresztény vértanú nevét viseli.

Az őskeresztény gyülekezet templomának tartott 13 méter mély barlangkápolna elé végül az első keresztesek emeltek méltó homlokzatot, melyet 1098-as építése után a XIX. század végén újítottak fel pápai utasításra, és amelynek felújítási munkálatait maga III. Napóleon is megtekintette. A legkorábbi tárgyi leletek a IV–V. századból fennmaradt mozaik- és freskótöredékek. Később a barlangot egy járattal bővítették, melyen keresztül támadás esetén ki lehetett menekülni a templomból. A belső sziklafalon lecsordogáló karsztvizet a korabeli hívek kádakban és medencékben fogták fel; támadás esetén ivóvízként szolgált, de keresztelésre is ezt használták. A csodatévő gyógyvizet szállító vízerek hozama azonban az utóbbi idők földrengései következtében megcsappant.

Az évszázadok során a templomkertben és magában az épületben is sok hívet temettek el, többek között a templom épülete nyújtott végső nyughelyet a Szent Római Birodalom császárának, Barbarossa Frigyesnek. A III. keresztes hadjárat alkalmával Barbarossa Frigyes ugyanis a Kilikiai Örmény Birodalom területén egy alig derékig érő folyóba esett lováról és megfulladt. Fia, VI. Henrik Jeruzsálemben akarta apját végső nyugalomba helyezni, ezért a holttestet tartósítás céljából egy eceteshordóba tetettek, és úgy vitte magával. Az őt kísérő német sereg azonban az uralkodó halála okozta pánik és Szaladdin, az első egyiptomi–levantei szultán támadásai miatt a csapat töredékével, alig 5.000 katonával és a mellette hűséggel kitartó, III. Béla magyar király öccse, Géza parancsnoksága alatt álló 2000 magyar keresztessel folytathatta csak útját.

A holttest a forró júniusi időjárásban az ecet ellenére bomlásnak indult, ezért Barbarossa Frigyes csontjait Tarsusban, húsát az antióchiai Szent Péter székesegyházban temették el, és a császárnak csupán szívét, illetve egyéb belső szerveit vitték Jeruzsálembe.

A keresztes hadjáratok viharos pár évszázada a sok vallású, alapvetően toleráns és virágzó együttélés végét jelentette. A Jeruzsálemi királyság és az egyre erősebb mongol fenyegetés külön-külön is rendkívül megnehezítette a Selyemút végállomásán élők életét. A terület a XV. századra visszavadult, a városban alig 300 lakható házról számolnak be.

Antakya 200 éves tetszhalál után az Oszmán Birodalomban végül kiváló földrajzi adottságainak köszönhetően ismét felvirágzott, bár soha többé nem vált jelentős várossá. A damaszkuszi vilajethez  csatolták, Aleppó pedig 7000 éves kereskedővárosi múltjával magabiztosan állta a versenyt. A Selyemút a daphnéi kikötőtől északra tolódott, végállomása hamarosan már Konstantinápoly, új nevén Isztambul lett.

A kisváros még az 1800-as években is küzdött a túlélésért. Földrengés után kolerajárvány tizedelte alig ötezresre a lakosságot, jelentősége teljesen megszűnt. A mára virágzó tartományi székhely az Orontész folyó mentén épült vasútvonalnak köszönheti feltámadását, mely visszakapcsolta Kis-Ázsia pezsgő vérkeringésébe.

Az Oszmán Birodalom bukása után, Atatürk országlása kezdetén élte tiszavirág életét 1938. szeptember 7. és 1939. június 29. között a Hatayi Köztársaság, melynek fővárosa Antakya volt. A máig vitatott népszavazás után azonban a kis ország sorsa eldőlt, és formálisan is a modern Törökországhoz csatolták.

Aki manapság utazik Antakyába, már nem csak hajón vagy vasúton mehet, hanem kényelmes gyorsforgalmi utakon, vagy akár kedvező áron repülhet ide Isztambulból. A belváros sikátorai híven tükrözik az erős szír hatást. Az óváros sikátorainak mészkőfalaiba épített, szépen megmunkált faajtókon át csodaszép belső udvarokban, kertekben működő éttermekbe léphet a látogató. A kővel burkolt, kis udvarokban nem csak Daphnénak emléket állító babérfák, hanem kutak, csobogók szolgáltatnak enyhülést a nyári melegben.

A város bazárja az isztambuli bazárokban megszokott zegzugos utcavezetésével az egykori aleppói vilajet gyümölcsöskertjének is nevezett Hatay valamennyi kincsét kínálja. Januárban illatos, szabadföldön termett eper, ősszel gránátalma, nyáron pedig annyiféle gyümölcs és zöldség kínálja magát potom áron, hogy szinte lehetetlen felsorolni.

A látogatóbarát Hatay Tartományi Múzeumban szinte nem fordul meg senki, aki nem fényképezteti magát le a több ezer éve élt hettita uralkodó, Suppilulima kissé pszichedelikus hatású, hatalmas kőszobrával. Bár a régészek még ma is kutatják az ikonikus antióchiai szent kézirát nyomát, a tárlaton a görög és római korok pazar mozaik- és egyéb tárgyi hagyatéka már most is megcsodálható. Az Orontész partján sétálva minden félórában hallhatjuk, ahogy a városban ma is működő öt felekezet valamelyike szólítja imára híveit. A város fölé tornyosuló hegyek utánozhatatlan panorámát kínálnak a tenger felé, melynek partján, a Földközi-tenger egykor egyik legnagyobb kikötőjének helyén hangulatos éttermek várják vendégeiket.

Antakya, bárhogy is érjünk el a városba, ma is végállomás. Itt ér véget az utazás, itt halmozódik fel mindaz, ami évezredek alatt lerakódott a folyóparton, a köveken, a napsütésben. Antakya a babérlevelű nimfa, aki önmagát soha fel nem adva őrzi kincseit. Itt ér véget az út, és itt kezdődik egy másik, ami ugyanolyan titokzatos magasságokba vezethet, mint egykor a három apostolnak.

Pusztai Emma – Türkinfo