Törökország mínuszos szemüveggel: Száguldás, robogó, plezúr

Sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak…

Az első sokk akkor éri az embert Törökországban, mikor közlekedni kezd. Ha van olyan bátor, hogy volán mögé ül, megtapasztalja, hogy az index felesleges, a körforgalom elvarázsolt kastély, a kresz pedig csupán egy tehetségtelen író első szárnypróbálgatása. Azt meg ki olvassa?! Az óvatosabbak tömegközlekednek. Hirtelen minden ima közel kerül szívükhöz, lábuk a láthatatlan pedálokat tapossa, minden idegszálukkal azon vannak, hogy a járművet a forgalomban tartsák. Pár óra, hét, év – kinek mennyi – elteltével egy szerencsejátékos könnyedségével ülünk fel bármire, ami mozog, hogy földön, vízen, levegőben, úttalan utakon felfedezzük Törökországot.

Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

Száguldás, robogó, plezúr – Életképek a török közlekedésből

Mi a közös az alábbi dolgokban?

• babakocsi
• ventilátor
• kakas
• 3 fiatal fa vödörben és kb. 25 virágpalánta
• 2 férfi
• 1 felnőtt, 2 gyerek, 2 szatyor
• 1 felnőtt, 1 kutya, egy fagyott birkaláb és/vagy egy rakás kotla

Hát az, hogy mind szállítható egy robogón, amelyen már eleve ül egy férfiember. A Modern Török Kentaur.

Törökországban elvileg (ELVILEG) két személy utazhat egy robogón, bukósisakban, és spéci jogsi kell hozzá, nem elég a B kategória. Ez a szabály.

Ezzel szemben a valóság az, hogy egyáltalán nem ritka a három felnőtt példány vagy a kiccsalád, természetesen bukó és jogosítvány nélkül. Szembeforgalomban.

Ebből azért, úgy tűnik, a hivatalos szervek sem csinálnak nagy problémát. A pultos srác (a barátnője már megkapta a csillogó ékszereket a csillogó dobozokban, emlékeztek? Természetesek csok güzelnek találta őket.) a múltkor összetalálkozott a Jandarma főnökével, aki természetesen szolgálatban volt, sildes sapkában, oldalán lelógó gépkarabéllyal. A megfelelő irányba haladt. A mocis pultos pedig szembe a forgalommal, törvénnyel, zsandárral. Jogsi, bukó és ész nélkül. A motor árával felérő büntetés helyett csak a kulcsot vette el tőle, amelyet két nap múlva kölcsönös hátbaveregetések közepette visszakunyizott.

Itt mindenki motorral jár, mindenhova. Sétálni ciki, meg hát meleg van. Az utcák szűkek, parkolási lehetőség nincs, így nem járnak kocsival. Biciklit pedig csak egy-két elvetemült használ, többnyire külföldiek, akiket egész egyszerűen bolondnak tartanak a helyiek, amiért melegben, emelkedőn, sportcélzattal (!) képesek tekerni. A kocsi egyébként státuszszimbólum, minél nagyobb, minél németebb, annál jobb. A BMW (ejtsd: bemeve) a favorit. A közlekedési tápláléklánc pedig a következő – szigorúan követve az erősebb kutya b.szik elvét: kamion – teherautó – busz – bemeve és társai – kis csotrogány kocsik – gyalogos férfiak – kutyákmacskáknőkgyerekek. Ezt mindenki ismeri és betartja. Kresz helyett a szokásjog uralkodik, körforgalomban különösen. És úgy tűnik, duda hajtja a kocsikat, nem benzin. Ami érdekes, hogy nincs anyázás, teljes családfa emlegetése (vagy csak nem értem?), csak lendületes kanyarok, lüktető forgalom, díszkivilágított pálmafa.

Anya, most ne olvasd tovább!

Szóval kipróbáltam a robogót. Nem cserélném el rá a bringámat. Éjszaka, forgalmatlan úton. Röcsög, hangos, de legalább lehűltem. A vállam viszont bedurrant, olyan feszülten tartottam magam. Be kell látnom, a lóerők nem vadítanak meg. Ezzel szemben kivertkutya-tekintettel nézegetem a bicikliseket, hátha megszán valaki, és kölcsönadja egy körre.

És lőn.

Az egész nagyjából 3 percig tartott. Leszólítottam egy török turistát, és elkértem a bringáját. Addig otthagytam a barátnőmet letétbe. Pocsék egy canga volt, lapos, kopott gumikkal, 20 kilós pakk hátul felgumipókozva. Feltekertem a várostáblához, hogy aztán lezúghassak a lejtőn. Anya, ne olvasd tovább, ha mondom! Sikongattam örömömben, százwattos mosollyal suhantam, éreztem, hogy hajamba tép a szél, hogy végre kiszellőzöm magamból az elmúlt hetek forróságát, hogy Lance Armstrong hozzám képest triciklis kisdobos. Még erősebben tekertem. Aztán a kanyarban lassítani akartam.

Mindenesetre gyorsan felpattantam a földről. A sípcsontom lüktetett, a könyököm vérzett, de még mindig úgy vigyorogtam, mint akit túrázni visznek. A srác aggodalmaskodott, hogy jól vagyok-e, haza tudok-e sántikálni, de barátném megnyugtatta, hogy én így szoktam leszállni.

A bringának szerencsére kutya baja.

A sebeim behegedtek a sós víz kínzó-gyógyító hatásának köszönhetően. A barátnőm és Kerem, a bringatulajdonos néhány hónap múlva együtt mentek többhetes túrára Kappadókiába. (Nem lányregény, szerelmet ne reméljetek!) Én pedig visszaültem a kentuarok, fagyott birkalábak, csörgő kotlák közé, és már csak néhány harci sérülés emlékeztetett arra, hogy a robogón túl is van élet.

Fejes Edit – Türkinfo