Törökország mínuszos szemüveggel – Micimackó, harci kakas, csokgüzel

Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.

Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…

Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

Micimackó, harci kakas, csokgüzel

A tenger moraja és a müezzin hangja a mindennapok része lett, már nem riadok fel rájuk hajnalban. Hihetetlen szépség vesz körül, és persze a mérhetetlen magány. Hiába vesznek körül sokan, magyarul csak magammal tudok kommunikálni. Hoztam öt könyvet. Mint fogyókúrázó balerina a rigójancsira, úgy vetettem rájuk magam. Két hét után elfogytak. Muszáj elkezdenem látni, hallani, figyelni, fejben írni, ehhez pedig igen jó témát jelentenek a törökök.

Amúgy jó dolgom van itt, kívülről olyan lehetek, mint egy unatkozó milliomos, úszkálok a tengerben, nézelődöm, ténfergek, este kell dolgoznom csak. Az étterem nagyon profi, csak lesek, hogy így is lehet csinálni. Minden első osztályú alapanyagból van, ezt persze az árak is tükrözik.

Időm engedi, hogy naiv nyelvészeti megfigyeléseket tegyek. A török sok szempontból hasonlít a magyarra, a magán- és mássalhangzók aranyában is (igen, jól lehet időmértékesen verselni törökül). Éppen ezért rendkívül rosszul viselik a mássalhangzó-torlódást. Hiába beszélnek angolul, ahol a legnagyobb természetességgel ejtik ki a torlódó hangokat, amint átváltanak törökre, erre nem hajlandók. A film ugyan nemzetközi szó, náluk ez filim, a klubból így lesz kulub. Napokig fogalmam nem volt, hogy az étteremben mit sziszegnek a rendeléskor, valami szipiricet mondtak, mire rájöttem, hogy ez a spirits akar lenni. Elvégre nem isznak, nem hajlandók három mássalhangzót egymás után ejteni, mit várok?!

Ja, és persze gátlástalanul leírnak bármit angolul fonetikusan (Maykıl – ejtsd: majkül, szüpriz mint meglepetés, ezt mondjuk a fhansziából vettek át).

A hanghordozáson is felakad olykor a szemem. Még mindig nem tudom biztosan, hogy veszekednek vagy csak jóízűt beszélgetnek. Közben hadonásznak, üvöltöznek, villog a szemük, és nekem úgy tűnik, minden beszélgetésben elhangzik az on beş (tizenöt) szám – vagy legalábbis ezt biztos értem belőle. Utánajártam, nincs ennek semmi többletjelentése. Végül megölelik egymást, esetleg a másik seggére csapnak, tehát nem veszekedés volt, csak egy átlagos diskurzus (15 miről?).

És persze figyelek. Nézelődöm, hallgatózom, imádom csak úgy nézni az embereket. Főként a hímpéldányokat van lehetőségem megfigyelni, nőkkel alig találkozom. Nem tudom, hol tartják őket, a legtöbben otthon, pár száz kilométerre innen. Mert ha mi nyafogunk egy távkapcsolat miatt, ahol vagy 60 km választja el a feleket, nekik meg sem kottyan a több hónapnyi és 1200 km-es távolság. Ezt képesek éveken keresztül csinálni. Részt vettem egy esküvőn, az egyik pincérnek itt volt a lakodáréja, a barátnőjével-menyasszonyával (ugyanaz a kettő ebben az esetben) elég sok időt töltöttem együtt. Ők 6 éve űzik ezt a távszerelmet, látszólag megrázkódtatás nélkül. Azt hiszem, ebbe bele kell születni. Itt természetes, hogy a családtagok messze vannak egymástól. Amúgy valamit félreérthettem az időponttal kapcsolatban, mert még javában klottgatyában, strandpapucsban csattogtam fel-alá, mikor elkezdődött az esküvő. Kb. 5 perc volt, parti nélkül, azt majd ősszel tartják. Röstelkedtem, hogy úgy nézek ki a jeles alkalmon, mint Micimackó, csak rajtam volt legalább gatya, de aztán láttam, hogy ez csak engem zavar. Az anyakönyvvezető hasonlóan volt felöltözve, mint én, de magára tekert egy műselyem palástot, ami mindjárt hivatalossá tette. Jöttek a népek amúgy mindenben: volt itt kisestélyi, gondosan bebugyolált asszonka, törölközővel a nyakában hűsölő macinacis figura. Tetszik nekem ez a jó értelemben vett igénytelenség. Semmi felesleges rongyrázás.

Na de vissza a nőkhöz. Például a beöltözött hölgy úgy nézett rám, mint aki ismeri sokéves rovott múltamat a Moulin Rouge-ban. Aztán elengedtem a tévképzeteimet, hogy valószínűleg a feslett nyugati nő lehetek a szemében, lehet, hogy szimplán nem szereti a klottgatyát. Az örömanya – fejkendős néni – egyórás ismeretség után boldogan ölelgetett, hogy milyen szép vagyok (çok güzel – ez amúgy mindenre jó, ha szép, ha finom, jószagú, ha csak úgy tetszik). Kiszámíthatatlan a reakció.

A pasiknak is van egy sajátos járásuk. Kicsit eltartják a kezüket a testüktől, afféle dinnyehordó stílusban, ez enyhe harci kakas jelleggel jár együtt.  Erre rájátszik még, hogy többnyire nagyon jó szabású inget viselnek, kicsit szűkítettet. Diszkréten izmosnak tűnnek tőle. Hangsúlyozom, tűnnek. Mikor meglátom őket a tengerparton, kiderül, hogy mindegyiküknél van egy kis pocak, izom kevés. De felöltözve határozottan elegáncsosak. Napközben kötelező viselet a lábujjközédugós strandpapucs, legalább térdet verő, leginkább kockás, sokzsebes gatya, világos póló. Ehhez társul az álomkóros arc. Este aztán előbújik belőlük a piperepárduc, soook-sok pacsulival. Már nem bántja az orrom, de eleinte úgy éreztem, kondenzcsíkként húzzák maguk után a hímszagot. Nem a könnyed-citrusos fajtát.

Amúgy különlegesen vonzódnak mindenhez, ami csillog, fényes, színes. Nem kell fennakadni azon, hogy júliusban karácsonyi dizájn van az utcákon. Elvégre villog, színes, fényes, és érdekes módon passzol az itteni hangulathoz. A bárpultos srác örömmel mesélte, hogy a barátnőjének vett ékszereket a szülinapjára, akarom megnézni? Hát persze, muti! Már a doboz láttán elhűltem: gyöngy, flitter, aranysujtás, tüll, kutyafasza. A dobozban még egy doboz, abban még egy, mind felülmúlta az előzőt. És a végén ott voltak az ékszerek, az én ízlésemnek túl fényesekszínesekcsillogók, de ő nagyon boldog volt tőle. Mit mondhattam volna? Çoook güzel.

Amúgy jó dolgom van itt, kívülről olyan lehetek, mint egy unatkozó milliomos, úszkálok a tengerben, nézelődöm, ténfergek, mint fogyózó balerina a rigójancsira, úgy vetem rá magam baklavára, könyvre, nyelvi finomságokra, különös gesztusokra. Çok güzel.

Fejes Edit – Türkinfo