Törökország mínuszos szemüveggel – Magyar bűntudat – török munkamorál

Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.

Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…

Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

Magyar bűntudat – török munkamorál

Reméltem, hogy itt majd ha nem is rendbe, de rendbébb jön a lelkem. Megszabadulok a kollektív bűntudattól, átveszem a török életritmust, elsimulnak a kételyeim. Ahhoz ez a pár hét kevés idő, ez valami olyan mélyen gyökerező, tanult is, veleszületett is, kiirthatatlan, mint a disznóparéj.

Csak egy példa: a főnököm tegnap hívott telefonon otthonról, végül e-mailben megírta, mi a gond. Egy korábban leadott, befejezettnek hitt munkámban talált hibákat. Az egyik abszolút az én bűnöm, a másikat az egyik vezetővel csináltam együtt. Egyáltalán nem volt szemrehányó a levél, mégis megmérgezte a napomat (meg a következőket is). Ezek szerint nem tanultam itt semmit. Továbbra sem tudom elfogadni, hogy hibázom, ami azért nagyképűség, mert szoktam, sokat, különösen adminisztrációs dolgokban. Meglepő volt, hogyan viszonyultak itt ahhoz, amikor eleinte nagy hibákat követtem el az étteremben. Nevetve vállon csapkodtak (ettől két napig húztam a jobb vállam, itt elég intenzívek a gesztusok), hogy hát ők is szoktak, még mindig, pedig már évek óta csinálják, szóval javítsuk ki gyorsan, aztán felejtsük el. Ettől persze én még legszívesebben elbújtam volna egy sarokba szipogva, olyan rosszulesett magamtól. Ezt már megjósolta Kati néném is (a kíméletlenül őszinte fajta nagynéni, az egyetlen, aki meg meri mondani, ha nagy a fenekem a szaloncukorszezon után) gyerekkoromban. Mit megjósolta, kinyilatkoztatta: a gyerek hiú, képtelen elfogadni, ha nem tökéletes valami, amit csinál.

Egyébként figyelek továbbra is lelkesen. Olyannyira megszoktam a szótlanságot, hogy már rosszulesik, ha beszélnem kell. Eljött a barátnőm, akivel tizenéve jóban-rosszban, akivel több hónapos kihagyás után is ott folytatjuk a beszélgetés fonalát, ahol elvarratlanul hagytuk. És szégyellem, de most nem jó, hogy itt van és beszél és kérdez és válaszolnom kell. Lehet, hogy egy barlangba kéne elvonulnom. Legszívesebben tényleg csak lesem a helyieket, és próbálok rájönni a török életstílus esszenciájára.

Az egyik az lehet, hogy mernek nem dolgozni. Meg a látszatát sem akarják fenntartani, hogy úgy tegyenek, mintha fontos dolguk lenne. Van abban valami rendkívül bájos, ahogy négy lelkes török férfi üvöltözve batakot játszik. Nem tudtam meg a kártyajáték lényegét. Munka után itt senki nem rohan (értsd: robogóval hazagurulnak, mert legalább 200 méterre laknak, és most nem viccelek) haza, hanem még itt viháncolnak, olimpiát néznek, beszélgetnek, játszanak. Szóval hívtak batakozni, legalábbis azt hittem. Aztán mikor leültem az asztalhoz, egy emberként óóháááztak. (Fordítom: te megőrültél? Mégis mit csinálsz??? Mikor ezt először hallottam, azt hittem, elismerés. Hát nem.) Meg nevettek, és elzavartak a székről. Ezt csak férfiak játsszák. Négyen. Kétszer annyian meg nézik, és meg hangosabban üvöltöznek. Gyanús, hogy vérre megy. Pont úgy dobják be a teát a kis karcsú tulipánpohárból, ahogy felénk a páleszt a sarki talponállóban. B verzió, hogy szódát isznak, ez a sörivásra hajaz. Ezek a mozdulatok genetikailag kódoltak a férfiakban. Mikor a játék eléri a tetőfokát, és én komolyan félni kezdek, hogy előkerül a biçak, hirtelen elcsendesednek, és már osztják is az új körhöz a lapokat…

Hozzátenném persze, hogy amikor dolgozni kell, akkor nincs mese. Legalábbis ha itt van az étterem menedzsere. Akkor bizony repül a pálmafa tövébe a foltosra hagyott teáspohár, konyhakőre a túlsütött steak, kushadnak a pincérfiúk, lapítanak a szakácsok. Öt perc múlva viszont az indulatok (és az ügyvezető) távoztával a hangulat jobb, mint volt. És cincognak az egerek.

Az is meglepő volt, hogy a kőműveseket nem sörrel kínálják, hanem teával. Jó erős fekete tea. Ebben a párás 35 fokban (én 40-nek érzem) feszt forró teát iszik mindenki, adják nekem is, böcsülettel megiszom, pedig igazán utálom. Vissza a kőművesekhez. Aranyórával (vagy annak látszóval, de a lényeg, hogy fééényes!), élére vasalt szövetnadrágban (!), ingben (!!) csapják a maltert a falra, egy olyan állványon bideregve, amelyet talán csak Mohamed haja szála tart egyben, de az EU-s minőségellenőrök csoportos öngyilkosságot követnének el, ha ezt látnák. Szieszta idején meg bevonulnak az állvány adta árnyékba, és a vakolókanalat a fejük alá hajtogatva szunyókálnak egyet. A buszosok meg a busz csomagtartóját nyitják fel, ott alszanak.
Ahogy elnézem őket, egyáltalán nem csodálkozom, hogy meghódították fél Európát. Mindig nyüzsögnek, mennek, csinálják. Tolatnak, dudálnak, viszik, pakolják. Robbantják. Sétálnak a tetőn (???). Jönnek traktorral, hajnalban. Nyolcan. Forgalommal szemben. Van, hogy maszatolásnak látszik, amit csinálnak, mintha mindenki céltalanul lődörögne, aztán hirtelen kész a munka.

És még van valami, de ezt csak csendben vallom be. Szépek nagyon. A vonásaik, a bőrük barnasága, a dús, fekete hajuk, a villogó fehér foguk. Szerencsére mindig napszemüveg van rajtam, így talán nem látják, hogy falom a vonásaikat, hogy olyan kedvtelve nézegetem őket, mint kisgyerek a kakasos nyalókát sátoros ünnepekkor, hogy szívem szerint csak állnék a konyha előtt (nyitott, lehet látni, mit művelnek odabent a szakácsok a félméteres janicsárkarddal), és gyönyörködnék. Mert a szakácsok nem gizdák, rajtuk van némi hús, elvégre laza mozdulattal hajítják a fél marhát a pultra, és az itteni joghurtosvödrök nem könnyűek ám, és olyan egészségeseket kacagnak a sok fogukkal, hogy talán ettől olyan ínycsiklandozóak az ételek is.

De nem csinálok semmit, csak nézelődöm, visszafogott jó kislányként, semmi kacérság. Ez az egyetlen módja a tisztességnek errefelé. Na jó, ez mese habbal, ki beszél itt tisztességről, nevezzük önvédelemnek, nem kellene belebonyolódni itt már jobban semmibe. Van nekem gordiuszi csomóm otthon is, épp elég nagy.

Fejes Edit – Türkinfo