Törökország mínuszos szemüveggel – „Ha a sors is úgy akarja”

Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.

Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…

Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

„Ha a sors is úgy akarja”

„Ha a sors is úgy akarja”, mínusz „el ne kiabáljuk”, megtörténhet, amit szeretnénk.

A keleti népek sors iránti alázatossága sokszor ijesztő, mert akkor is a sorsukban és Istenükben bíznak, amikor tehetnének valamit annak befolyásolásáért. Hányszor, de hányszor hallani két török beszélgetésében, hogy kısmetse – ha a sors úgy akarja -, Inşallah – Isten akaratából; és hányszor a vigyázó felkiáltás, Maşallah, vagy Allah nazardan korusun – amit Isten akar, a Jóisten védjen meg a rontástól. Ebből vajon levezethető a képlet?

Egy másik nép gondolkodásmódjába betekinteni nem egyszerű, a fejükkel gondolkodni pedig végképp nem az. A nyelv ismerete mindössze egy eszköz az ember kezében, emellett végtelen türelemre és tengernyi beleérző képességre van szükség, hogy lehessen látni a mélységet. Ha egyáltalán lehetséges ez egy más kultúrából érkezőnek. Lehetséges?

Két év múlva sikerül lecserélni az autónkat – ha a sors is úgy akarja. Jövő héten tudunk találkozni Alival és Zsuzsával, a barátainkkal – ha Isten megsegít. A kislányunk az utóbbi időben nagyon jó étvággyal eszik – lekopogom, legyen, ahogy Isten akarja. Nagyon szépen haladtok a lakás felújításával…. – a Jóisten védjen meg a rontástól, csak el ne kiabáljuk!

És békések. Önmagukkal. A sorsukkal. Életútjuk alakulásával. Hisz minden előre elrendeltetett, csak emelt fővel lépdelni kell a kijelölt úton, és mindebből a maximumot kihozni. Mindebből! Nem abból, ami az úton túl van! Nem pislognak át a másik vágányra, nem zöldebb a szomszéd fűje! Azzal kell gazdálkodni, amit kapnak, amiért a kijelölt úton belül megküzdöttek, megdolgoztak. És nem kell több. Nekik nem kell több! De igen, tulajdonképpen valami még kell. Egy pohár tea még boldogabbá teszi őket, ha a szeretteik vagy a barátaik társaságában fogyaszthatják el.

Nehéz ezt nekünk felfogni. Nekünk, akik őrjöngve tudjuk a sors által behatárolt útvonal melletti kerítést szaggatni. Mert nem így akartuk, nem így képzeltük el. És elhatalmasodik rajtunk a depresszió, kiégünk, csak vegetálunk, mert úgy érezzük, mi nem ezt érdemeljük, az ott, az a mi utunk, ott kellene lépdelni! Ha nem így van, egye meg a fene az egészet! Nem kell a francos tea, vidd innen, én most boldogtalan vagyok, hát nem látod? Egyébként is erős, azt akarod, hogy ne aludjak??

Mindenki nyugodjon le… Ez lenne az ő képletük? Ha a sors és a Jóisten úgy akarja, akkor megtörténik az, amit szeretnénk, de ebből vegyük le az elkiabálás kockázatát, és adjunk hozzá egy nagy adag teát, mert így lehet élvezni a mindennapokat.

K. Tengeri Dalma – Türkinfo