Törökország mínuszos szemüveggel – Csak egy kiragadott momentum

Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.

Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…

Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

Csak egy kiragadott momentum

Mindössze egy kellemes tapasztalat, amiről úgy gondoltam, hogy veletek is megosztom. Költözködtünk, de nem is ez a lényeg. Tudjátok, mivel jár összecsomagolni és bedobozolni egy lakást bútorostól, az ember a háta közepére sem kívánja. Itt pedig a távolságok sem elhanyagolhatóak, nem csak pár utcával mentünk odébb, még csak nem is a szomszéd városba – 1000 km-ekről beszélünk. Gondos csomagolásra volt szükség, hogy a törékeny cuccokat és a bútorokat megóvjuk a többnapos utaztatás veszélyeitől. Teherautót, a bepakoláshoz embereket kellett kerítenünk…

Történt az egész szervezési és kivitelezési procedúra két olyan személy segítségével, akiket előtte egyáltalán nem ismertünk. Mindössze egy közös ismerősünk volt, és az elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a két férfi az égvilágon mindent megtegyen értünk. Szó szerint mindent! Mivel már hosszú évek óta Diyarbakırban élnek, a helyismeretük lehetővé tette, hogy olyan dolgok beszerzésében is segítsenek, amelyek fellelési helyéről nekünk fogalmunk sem volt.

Két nap is jöttek munka után, és fáradságot nem kímélve, késő éjszakáig güriztek velünk együtt. A helyiek gondolkodásmódját ismerve megbízható fuvarost kerestek, megállapodtak az árban, valóban mindent elkövettek, hogy a helyzetünket megkönnyítsék. Oly módon, amit az ember leginkább a barátaitól remél.

Bevallom, hogy a pattanásig feszült idegeinkre balzsamként hatott ez a fajta önfeláldozó segítségnyújtás, és őszintén meghatódtunk. Nem vártak cserébe semmit, és valószínűleg soha többé nem találkozunk velük. Pont ez tette az egészet értékessé és különlegessé.

Nem mondom, hogy mindez törvényszerű, és azt sem, hogy egyedi. Mindig felemelő érzés azonban azt látni, hogy az emberek szívesen nyújtanak segítő kezet egy idegennek is, anélkül, hogy viszonzást remélnének.

Csak egy kiragadott momentum, de néha éppen ezek gondolkodtatnak el, vagy adnak erőt a továbbiakhoz…

K. Tengeri Dalma – Türkinfo