Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 4. rész

4. Élménybeszámoló

Sinopból Boyabatba

A sinopi félszigettől délnek indultunk és hamarosan rátértünk a 785. számú útra. Átkelve a Dranoz hágókon, mert kettő is van belőle (az első 1370 m, a második pedig 1350 m magas), legurultunk a Gökırmak (jelentése: ég/kék folyó) termékeny völgyében fekvő Boyabat városba. Ez az útvonal a jobb autóstérképeken (pl. RV Reise und Verkehrverlag GmbH) zölddel jelölt, ami azt jelenti, hogy különlegesen szép – májusban rododendron bokrok virágaitól illatozó – tájon halad. Az út minősége kifogástalan, de erősen kell nyomni a gázt, mert az első hágó mintegy 20 km-re van a tengertől, de annak szintjénél több mint ezer méterrel magasabban.

A Boyabatba bevezető négysávos utat szélesítik (!) javítják. A város nyugati, külső negyedében számtalan kisebb-nagyobb téglagyár rontja a látványt, közülük több működik, de akad pusztuló, elhagyatott is. A belváros főútját parkosított sáv osztja ketté. Szép, de megnehezíti a kanyarodást, vagy visszafordulást. Megállunk, kiszállok, érdeklődöm, merre van az Öğretmen Evi (tanítók háza). Arról korábban beszámoltam, hogy miért igyekszünk ezekben megszállni. Többen is segítenek, magyaráznak, talán kissé hosszan és bonyolultan. A lényeg, hogy vissza kell fordulnunk, és polis lambasınál, a dörtyol (magyarul: rendőr-lámpa és útkereszteződés) után jobbra bekanyarodni. Ezután könnyen megtaláljuk, hisz’ a sarkon nagy tábla is jelzi. Alig találunk az Ögretmen Evi előtt a sok autó közt parkolóhelyet. Attól félek, sok a vendég és nem lesz számunkra szoba. Bemegyek, rengeteg ember, zsivaj, nyüzsgés. Végre előkerül a mi emberünk. Elmondom, mi járatban vagyunk. Mit tesz Isten, van szabad szobájuk! Megtudjuk, azért vannak ilyen sokan az épületben, mert holland egyetemisták tartanak angol nyelvi tanfolyamot a boyabati gyerekeknek. Elhelyezkedünk a pazar kilátással rendelkező szobánkba (2 fő/éj 20 YTL), ablakunkból látjuk a várat is. A lépcsőházban összefutunk egy igen barna bőrű, de egyáltalán nem török kinézetű mosolygó tekintetű fiatalemberrel. Angolul szólít meg, én törökül válaszolok, így teljes lesz a zavar. Jön egy láthatóan török tanár, ő oldja fel a helyzetet. Az ifjú Hollandiában született, onnan jött, de a szülei távol-keletiek (indonézek), angolt tanul, nyelvtanár lesz, az anyanyelve holland. Na jó, helyben vagyunk. Most már tudjuk, miért nem tejfelbőrű, szőke és miért áll olyan furcsán a szeme. Helyes gyerek. Indulunk a városházára, mert szeretnénk találkozni a polgármester úrral. Vele két évvel ezelőtt, 2006-ban ismerkedtünk meg, amikor Merzifon felé tartva a boyabati vár meglátogatása miatt szakítottuk meg utunkat. Pont akkor ellenőrizte a vár felújítási munkáit, amikor mi odaértünk a vár tövébe, ahol véget ér a közút. A sofőrje figyelmeztetett, hogy odafent bizottsági szemle folyik. Minket az ilyesmi nem szokott zavarni, majd kibeszéljük magunkat – gondoltuk -, ha szükség lesz rá. Nem kellett ilyesmit tennünk, sőt odafent Mehmet Ermiş polgármester úr melegen üdvözölt bennünket, megmutatta a várba felvezető lépcsős alagutat, és azt tervezte, hogy vele együtt megyünk le. Sajnos ez nem sikerült, mert a szerelés alatt álló villanyvilágítás valamiért még nem működött tökéletesen. Mindenki egyetértett abban, hogy világosban is nehéz, de teljes sötétségben egyenesen életveszélyes lemenni az ókori „lépcsőházban”. A polgármester különösen örült, hogy a vár első külföldi látogatói éppen magyarok, mert ő, egy török polgármesterekből álló delegációval, néhány hónappal korábban járt Magyarországon. Sajnálta, hogy az esős, ködös időjárás miatt csak keveset látott a mi hazánkból. Több fényképet készíttetett a munkatársaival rólunk, természetesen az ő társaságában. Nos, ezért szerettünk volna a tiszteletünket tenni most hivatalában, hogy meggyőződjön arról, hogy két éve, amikor áradoztunk a boyabati várról és panorámájáról, igazat mondtunk, ezért tértünk vissza. A városháza földszintjén van a recepció, ott jelentkezünk s elmondjuk, hogy magyarok vagyunk és rövid tiszteletet kívánunk tenni a polgármester úrnál. Az ügyeletes tisztviselő azonnal telefonálgatni kezd. Máris ketten-hárman jönnek lefelé a lépcsőn. Érdeklődnek, van-e már szállásunk, mondjuk, hogy van és azt is, hogy hol. Elégedettek és kapunk nagyon szép kiállítású, részletes, a környék nevezetességeit is bemutató, színes fotókkal illusztrált prospektust. Közlik, hogy a polgármester most nincs a városban, de telefonon beszéltek már vele és üzeni nekünk, hogy másnap, a reggeltől estig tartó, a várhegy lábánál kialakított gyönyörű parkban rendezendő Hidrellez ünnepségre meghív és vár bennünket. Mondjuk, hogy mi már most fel szeretnénk menni a várba, erre többen jelentkeznek, hogy autóval elvisznek. Mi tiltakozunk, gyalog akarunk menni, úgy többet látni a városból és a panorámából. Ők erősködnek, meleg van, messze van, meredek az út stb. Egy ideig vitatkozgatunk, mi nem tágítunk, csak mutassák már meg, merre induljunk el. Végül csak megmutatják az utat. Jól tettük, hogy a gyaloglást választottuk. A főutcán, egy kis folyócska hídja előtt balra fordulva egy szépen rendbe tartott, padokkal felszerelt, árnyas parkban megpihenünk aztán a vízpart mellett sétálva, elérünk egy új hídhoz. Azon se megyünk át, mert már látjuk magunk előtt a várhegy szikláiba vájt feljárót. Vaskerítés, vasajtó, piros betűs, török nyelvű – lehet, hogy angolul is volt – tábla tudatja, a feljáró veszélyes és tilos! Tyűha! De az ajtó nincs bezárva. Már miért kellene nekünk pont törökül tudnunk? Persze megindulunk, bebújunk a szűk barlangba, előttünk pedig beláthatatlanul kanyarog felfelé, meredeken a számtalan lépcső. Dupla vaskorlát mindkét oldalon. Egyszer csak fény gyullad fel, s ez követi szakaszonként utunkat. Automatika be-, illetve kikapcsolja a világítást.

Csodás! Ha a kőből faragott csigalépcső vonalvezetése a szakadék széléhez közel halad, a kőbe vájt nyílásokon természetes megvilágítást kap. Ráadásul ezeken a kőablakokon a szép kilátás miatt igazán érdemes kitekinteni is. Már úgy érezzük, lassan a végére érünk, amikor török fiatalok csevegésére és bizony, szuszogására, lihegésére leszünk figyelmesek. No, ezúttal két dolgot is megtudunk. Egy, hogy mások is, sőt a helybeli törökök „tilosban járnak”, tehát semmi vész. Kettő, ha nem csak mi, idősek lihegünk meg-megállva, akkor nincs mit szégyenkeznünk. Hamarosan utolérnek, pár szót mondunk egymásnak, kivárjuk, hogy az erősen lemaradt lányok is megelőzzenek. Legalább többet pihenünk. Mint utóbb kiderült, 297 eredeti, felújított és néhány új, vasból készült lépcsőn kellett fellépkednünk, mire a végére értünk. A feljáró végétől a szabadban még kell egy keveset másznunk felfelé, hogy a vár belsejébe jussunk. Ott egy fiatal őr egyszerű szavakkal ismerteti a vár történetét és a folyamatos feltárások eredményeit. Jó hallgatni, mert nem szeretjük a nagyképű, mindentudó idegenvezetőket, akik a betanult szöveget darálják, ha valaki bele kérdez, akkor meg akkora marhaságot válaszolnak, hogy csak, na! Őrá viszont érdemes volt odafigyelni. A várudvar közepén újabban feltárt – két éve még nem volt látható – kavicsmozaik padlódíszítésen elgondolkoztunk.

Kavicsmozaikot a frígek alkalmaztak először Anatóliában, hiszen ez látható Gordionban is. A görögök, rómaiak, bizánciak és később a törökök már nem készítettek ilyeneket, mert később a mozaik művészet alapanyaga már nem a természetes kavics volt. De akkor milyen korú a mozaik, a sziklából kialakított áldozóhelyek stb.? Találgatni lehet, de megfordult a fejemben, vajon nem szkíta-e, hiszen Bayburt várában, a volt szkíta fővárosban – ami nincs is innen olyan távol -, már feltárták nyomaikat. De megtekintését mindenképpen ajánlom, lehet, mire odaérnek, addigra talán már több bizonyítékot tár fel a régészeti kutatás. Boyabat – neve Kr. e. 600-ban Germanopolis -, azonban már régebben, egy máig még be nem azonosított népesség megerősített helye volt. A helyiek mai nevét a „boy” jelentése: termet, hosszúság, és a szerintük a rét jelentésű „abat” török szavakból vezetik le. Én másként értelmezem. A „boy” a helynévben, nem az, aminek vélik, hanem „törzs”, „nemzetség” jelentésű. Az „abat” pedig az arab-iráni világban közismert városnevek végződésében is megtalálható, olyanformában, hogy az utolsó hangja ” pl. Iszlamabad. Az „abad” ilyen esetekben egy jelentős személynek a tartózkodási helyét jelenti, pl. Szultanabad. Ilyeténképpen Boyabat helynév jelentése: a törzs/nemzetség tartózkodási helye. Még azt is megkockáztatnám, hogy a régi Germanopolis összetett városnév második tagjának átvétele, mert a görög „polis” jelentése: város. A nálam illetékesebbek döntsék el, ki jár közelebb az igazsághoz. A várhegy rendbetételére és megóvására a város 800 ezer YTL-t, durván számítva 400 ezer €-t kapott az EU-tól. Ebből fedezték a csigalépcső-alagút megtisztítását, restaurálását, világítását stb. de a várfalak megerősítését, konzerválását is. Mindezt két év alatt végre-hajtották. Hát így kell élni az EU támogatásokkal, gyorsan, helyesen, látványosan felhasznál-ni. Nekünk nem kellene ezt megtanulni, ellesni tőlük? Ez még nem minden! A legszebb 13 régi ház közül a város már egyet megvett, felújított, a többire a Kulturális és Turisztikai Minisztériumtól kapnak támogatást. A régi fürdőt, a temetőkertet felújították. Új, „EU-konform” vágóhidat avattak, a piacon árusító „őstermelők” beton asztalait lukacsos acélra cserélték, melyen nem áll meg az esővíz. A kórházhoz vezető utat kikövezték, a vesebetegeket dialízisre a város autója szállítja… Városi parkot alakítottak ki és hogy könnyen elérhető legyen egy oszmánkorira emlékeztető, íves betonhidat építettek. A park kapuja döbbenetes! Pont olyan, mintha egy galambdúcos székely-kapu lenne. A parkban, minden szükséges megtalálható ahhoz, hogy a városlakók közösségi életet élhessenek, legyenek kisgyerekek, iskolások, ifjak vagy idősek. Vannak elszórtan pavilonok, de még úszómedence is. És az elmaradhatatlan teázó, ahol alkalomadtán, megrendelésre főznek is a bejelentett vendégeknek. Na, majd holnap még többet megtudunk, mert délelőtt kirándulunk vidékre, és ha visszajövünk, megyünk a parkba a találkára, hogy tiszteletünket tegyük a polgármester úrnál Hidrellez ünnepén…

Kurusaray óriási bazaltsziklái

A városismertető füzetben (prospektusban), szerencsére van egy térkép, amelyen fel vannak tüntetve a környező falvak. A szép illusztrációkkal tűzdelt ismertetésből megtudjuk, hogy Kurusaray (ejtsd: kuruszaraj, jelentése: szárazszeráj) falunál hatalmas bazaltsziklák vannak. De merre van ez a falu? A Kastamonu felé vezető úton, rögtön a város végén, balra kell letérni. Elég nehezen találtuk meg a letérőt, mert éppen – útszélesítés miatt -, forgalomelterelés volt. A jó kövesúton haladunk Akyörük szétszórt tanyái közt és hamarosan megbizonyosodunk, jó helyen járunk, mert a kertek támfalai a bazaltra jellegzetes öt- vagy hatszögű hasábokból állnak. Nemsokára Kurusarayba érünk. A falut elhagyva, az úttól balra már látjuk is, a bazalt képződményeket. Egy híd előtt megállunk és először felülről, aztán a völgyből is megnézzük e természeti csodát. Van Magyarországon is hasonló, de ezek a sziklák valahogy mégis mások, mint a mieink. A táj is sokkal vadabb, természetesebb, mint pl. Somoskőujfalunál, vagy a Balaton-felvidéken. Ilyen ívesen hajlókat pedig még a környező országokban se láttunk.

Két sétát teszünk, az elsőt a hídtól balra, a patakpartról indulva, de nem sokat tudtunk haladni, mert kb. 1-2 km után eltűnt az egyre magasabbra vezető ösvény, sűrű bozótosban találtuk magunkat. A másodikat a hídtól jobbra, valójában az egyik patak– a hídnál két patak egyesül – felső folyása irányába. Kitaposott ösvény nem volt, haladtunk, ahogy és ameddig tudtunk.

Egy kis tisztavízű, apró tavacskában vidáman lubickoló béka, bizonyította a víz tisztaságát. A nagy melegben – a béka tanácsára és példájára – jól megmosakodva felfrissültünk. Felkapaszkodtunk egy nyeregbe, letekintettünk egy másik szakadékba, majd vissza-mentünk az autónkhoz és most már, mint aki jól végezte dolgát, ráérősen, meg-megállva gyönyörködtünk a termékeny tájban és az apró településekben.

Kora délután értünk vissza a városba. Tettünk egy sétát, megnéztük a szép kis régi házak közt meghúzódó bazár-negyedet. Úgy gondoltuk, most már biztosan nincs akkora nagy tömeg a Hidrellez ünnepségen, és nem zavarjuk a polgármester urat se hivatalos munkájában, tehát irány a park.

Hidrellez

Előbb meg kell magyarázni, hogy minek az ünnepe a Hidrellez és miért ünneplik meg egész Törökországban. Semmi köze az iszlám ünnepekhez, rítushoz, ám a népi vallásosság szerves része. Hogy az iszlám elfogadja, Hizir és Ilyaz, helyesebben Ilyas (magyarul: Éliás) próféták névének összevonásával magyarázzák elnevezését. Úgy vélik, hogy az édestestvér két próféta, minden évben együtt zarándokolt Mekkába az életvize forrásához. Ámde Hizir valójában nem próféta, hanem egy legendahős, aki ivott az élet vizéből, és ő lett a bajbajutott utazók, vándorok segítője. A népmondák több változatban is mesélik. Az egyikben Hizir a szárazföldön vándorolt, Ilyaz pedig a tengerek ura volt. Hizir neve az arab eredetű „zöld” jelentésű szóból származik, mely – mint tudjuk -, az iszlám színe. Szerencsét hozó próféta – mármint a nép szerint -. Mindketten vándoroltak, s minden év május 6-án, egy réten találkozva beszélgettek. Ekkor a rét kizöldült a vizek megsokasodtak, a természet újjászületett. Egy másik legenda szerint Hizir férfi, Ilyaz pedig nő volt, akik halálosan egymásba szerettek, de csak egyetlenegyszer találkoztak. Május 6-án egy réten szerelmeskedtek, majd nyomban meghaltak. A nép ezen a napon a szerelmet és az új életet ünnepli. (lásd: Bartha Júlia, Lále) Akárhogy is nézzük, a nyárelő ünnepe, igazi termékenység ünnep. Az iparosodás, urbanizáció majd el fogja sorvasztani, mert a szerelőcsarnokok légkondicionált világában nincsenek se évszakok, se évszakokra oszló termékenység. A nagyüzemekben a termelés folyamatos, akár esik, akár fúj… A park felől már csoportokban hazafelé tartanak a családok. Áthaladunk a „székelykapun,” és megérdeklődjük egy rendezőtől, hol találhatjuk meg a polgármestert. Azonnal telefonál, közli, hogy már jön is elénk egy tisztviselő, aki elvezet minket. Nem is egy, kettő is jön, mondják, hogy a teázó teraszán vannak a polgármester vendégei, minket is odavár. Szabadkozunk, de még fel se érünk a teraszra, már jön is elénk mosolyogva Mehmet bej, kitárt karjával átölel, arcunkat összeérintjük. Nincs kiöltözve, csíkos, ujjas pólóban van. Máris tessékel az asztalához és bemutat bennünket a feleségének, leányának és országgyűlési képviselő vendégeinek, a sinopi Mustafa Öztürknek és feleségének, valamint egy csinos hölgynek, amint utóbb a beszélgetés során kiderült, Trabzon képviselője. A bemutatás során említi két évvel ezelőtti találkozásunkat és kihangsúlyozva, hogy mi voltunk a vár első kül-földi látogatói. Kötetlen beszélgetés indul, kellemes légkörben. Sajnos, a trabzoni hölgynek el kell indulnia, Trabzonba hosszú az út, de a polgármesternének is haza kell mennie, mert az apósa súlyos beteg, állandó gondozásra szorul. Sajnáljuk, mert mindkét hölggyel kellemes eszmecserét folytattunk, Trabzonban is jártunk már és nagyot sétáltunk a tengerparti Macar Kardeşler (jelentése: magyar testvérek) parkban. Mustafa Öztürk úr az egyik isztambuli egyetemen 25 évig tanított iszlám teológiát. Még nem említettem, hogy Mehmet bej is teológiát végzett polgármester. A professzor úr különlegesen szép hangú felesége az ünnep tiszteletére feketébe öltözött. Nem rejtem véka alá tisztelt olvasóim elől azt a meggyőződésemet, hogy ha nálunk, Magyarországon a parlamenti képviselők és polgármesterek közt több lenne a teológus, akkor jobb lenne a közélet tisztasága, ha a boyabatit nem is érné el. A keresztény- és az iszlám teológia közelítésének kísérlete – bevallom -, nem járt sikerrel. Minden alkalommal a Biblia eredeti szövegének az iszlám tézise szerinti „meghamisítása” az a zátony, ahol a szándékom léket kap. Egy pillanat, s már nem azonosak a fogalmaink, ez pedig a párbeszéd halála.Csak hozzák egyre-másra a teákat, de már úgy érezzük, itt az ideje a búcsúzkodásnak. Hozzá is fogunk, és abban a pillanatban jelenti a pincér, hogy megsült a „kelle”. Feleségem szerint épp jókor indulunk, szerintem meg a legrosszabbkor, mert meg kellett volna várni a „kellét”. A kelle kemencében sült juhfej. A nyugati ízlésnek nem megfelelő, hogy miért, azt nem tudom. A nyers osztriga gusztusosabb egyből lenyelve? Ja, az francia szokás, tehát mindennél előbbre való! Én inkább fogyasztok kellét, iskembe és pacsa csorbaszit (sült fej, pacal, juhláb leves). Elbúcsúzunk, hazasétálunk, már tudjuk, hogy holnapi utunk egyik állomása, egy kis oda-vissza kitérővel a Kaya Mezari lesz…

Kaya Mezari

Összepakolunk, indulunk Kastamonu felé, tehát azon az úton vissza, amelyen Boyabatba értünk Sinopból. Vajon látjuk-e még életünkben Boyabatot, ezt a barátságos, kedves török várost? Elhagyjuk a sinopi leágazást, keresztül haladunk Tekke (jelentése: derviskolostor) falun, innen már közel van bal felé a leágazás, mely Salar falu felé vezet. Rövidesen megpillantjuk a falu házait, balra fent a hegyoldalban pedig a sziklasírt. Megállunk. Mielőtt kiszállnék, egykedvűen elballag mellettünk egy török bácsi. Kikászálódom, s törökül kiáltok utána. Ekkor meglepődik, megáll. Köszönök illedelmesen, s megkérdem, hogyan juthatunk el a Kaya Mezarihoz, honnan vezet arra út, vagy ösvény. Botjával mutatja, a füves rét végében álló nagy lombos fát, addig vágjunk át a mezőn, ott rátalálunk egy ösvényre, amelyen odajuthatunk. Megköszönjük, neki vágunk, addig is, alulnézetből gyönyörködünk a sziklasírban. Egy jól látható táblán angolul és törökül olvashatók a tudnivalók. Ezek szerint Kr.e. 7. századi lenne a síremlék. Lehet, de nem tartom valószínűnek, bár Paphlagóniában élt Anatólia egyik legrégebbi népessége. Szerintem fiatalabb, hellenisztikus. A területet a sinopéi görög kolónia birtokolta, majd a Kr.e. a 4. sz-ban a makedónok Nagy Sándor halála után összevonták Kappadókia és Mysia tartományokkal. III. Mithradates (Kr.e. 220-185) Sinopéval együtt bekebelezte. VI. Mithradates – akit a rómaiak legyőztek és Pompeiben kivégeztek (Kr.e. 65) megszűnt az a Paphlagónia, amelynek ősi uralkodóinak neveit már a Homéroszi eposzok is megőrizték. A síremlék homlokzatát felül timpanon zárja, amelyen eredetileg talán emberalak lehetett, de sajnos az ma már kivehetetlen. Alatta három zömök oszlop, melyek oszlopfői egészalakos oroszlánok. Hátul még a farkuk is látszik. A sírkamra előtti tér födémje fagerendázatot utánoz. Valószínű, hogy időnként félnomád legeltetők húzódhattak meg benne, akik nem sokat törődtek a műemlék értékével. Tüzet raktak, mely alaposan bekormozta belül az oszlopfőket és a mennyezetet. Nagy kárt nem tettek benne, csak elcsúfították. Visszafelé a „nagy fa” alatt pihenünk, tízóraizunk. Innen visszamegyünk a főútra (030 sz.) és nemsokára elérünk Taşköprübe. A kisváros nevében hordozza nevezetességét, hiszen a városnév magyarul: kőhíd. Már egyszer láttuk, s izgatottan keressük, ott van-e még a helyén egy tűzfalon az a festmény, amelyen a mi piros, fehér, zöld színű nemzeti zászlónk (is) fogadja az odaérkezőket. Ott van a helyén, a szép híd is és a szívünknek kedves emlék is.

Azért látható a magyar zászló más nemzetek zászlai közt, mert évekkel ezelőtt egy itt rendezett nemzetközi ifjúsági táborban hazánkból is érkeztek résztvevők. Ennek az emlékére díszíti az egyébként unalmas tűzfalat a világra nyíló ablakokat megjelenítő színes freskó. Otthagyjuk az autót a kifestett ház mellett, besétálunk a barátságos kisvárosba. Érdemes, bár világraszóló műalkotásokat nem látni, de akinek van szeme – a feleségemnek van –, az sokat tanulhat az egyik park apró szökőkútjánál. Nem hivalkodó, de sokatmondó.

Mi látható? Három oszloptöredék, különböző magasságú, na és? Meg kell nézni közelebbről, alaposan. Az egyik oszlopra görög-, a másikra latin-, a harmadikra arab betűkkel vésték – ki tudja mikor – a szöveget. Most már nem az írás a fontos, hanem amit a számunkra ismeretlen művész közöl alkotásával. Nekünk azt mondja: „Nézzétek, milyen szépen illenek az egymásra és egymás mellett élő kultúrák, hogy’ fel lehet üdülni a közös forrás hűs vizétől!” Korábban szidtam a török szobrászokat, itt megbocsátottam nekik. Akik ilyen szimbólumot tudnak kihozni, szinte értéktelen, tucatszám heverő ásatási törmelékből, azok előtt le a kalappal! A városból visszafelé még bekukkantottunk egy dzsámiba, majd megittunk egy teát és a kőhíd előtti körforgalomnál ráhajtottunk a főútra Kastamonu felé… Folytatása következik, 5. rész: Kastamonu