Törökbarát magyarok – Balkáni krízis 1878

Mivel magyarázható, hogy a másfél százados török uralmat megélt, valamikor az oszmán birodalommal szemben a kereszténység védőbástyájának számító, s a köztudatban ezt máig őrző Magyarország liberalizmusra és nemzeti függetlenségre oly érzékeny társadalma a közismerten önmagát túlélt, despotikus török birodalom mellé állt érzelmeivel?

A magyar társadalom – ha közvéleményként fogadjuk el a kor sajtóját és levelezésanyagát – nem támogatta a Habsburg Monarchia hódító politikáját, s mereven ellenezte Bosznia-Hercegovina elfoglalását. De nem támogatta tevőlegesen a balkáni népek felszabadító mozgalmait sem. Ugyanakkor nem is lehetett semleges a szomszédságában végbemenő nagy átalakulások kérdésében. A legszembetűnőbb a sajtóban bőven található törökbarát eszmefuttatás, a néhány utcai szimpátiamegmozdulás és a sok politikai szónoklat. Hogy bőségesen találunk a Balkán ún. kisnépei mellett is szimpátiahangokat, még nem teszi letagadhatatlan történelmi ténnyé, hogy az akkori magyar közvélemény egészében törökbarát volt.

A szélesebb magyar közvélemény magatartását a liberális nacionalizmus határozta meg, melynek azonban kifelé kizárólag defenzív jellege érvényesült. A magyar nemzettudatból 1867-ben sem tűnt el az osztrákellenesség, csak később sorvadt bizalmatlansággá, féltékeny rivalizálássá. Az oroszellenesség 1849 óta áthatotta a közvéleményt. Oroszországban, nemcsak a magyarországi szláv népek potenciális szövetségesét látták, hanem – az európai progresszió táborának általános felfogásához hasonlóan – az európai reakció agresszív főerejét is. A 70-es években liberális alapon jelentkezett a poroszellenesség is, elsősorban a tisztelve félt Bismarck politikai rendszerével szembeni ellenszenv miatt.

A 70-es évek a magyar nemzettudat változó, átmeneti állapotát tükrözik. A közvélemény elfogadta az 1867-es kiegyezést, de elégedetlen volt vele, nagyobb mértékű önállóságot kívánt. Igényelte a nagyhatalmi helyzetet, de nem vállalta a vele járó konzekvenciákat: a hadseregnövelést, a terjeszkedést. Defenzív maradt, nyugodt évtizedekre áhítozva az ún. magyar nemzeti állam kiépítése, megszilárdítása számára.

Az expanzió-ellenességnek sokrétű okai voltak. A terjeszkedés a dinasztiát erősíti, amit nem kívántak; erősíti a nemzetek feletti hadsereget is, amitől kifejezetten féltek, mert benne érezték az új berendezkedés fő ellenségét. Az újabb szláv területek bekapcsolásában rengeteg veszély forrását látták. Egyfelől gyengítheti a német és magyar hegemóniát, erősíti a már amúgy is nagyszámú szláv elemet, s újraéleszti a nemzeti mozgalmakat a birodalmon belül. Másfelől újabb közös ügyet teremt Ausztria és Magyarország között, miközben a kormány és az ellenzék egyaránt arra törekedett, hogy a már meglévő közös ügyek számát csökkentse. Végül pedig vételen bonyodalmakkal fenyegetett az a vita – amely más nagyhatalmaknál nem fordulhatott elő –, hogy kihez is csatoljanak új területeket: Ausztriához vagy pedig Magyarországhoz?

Részletek

2012-04-21
Szerző: Szász Zoltán