Törököt fogtunk, de nem ereszt…
Alig pár éve annak, hogy a hazai kereskedelmi csatornák műsorra tűztek három török sorozatot: a Seherezádét, az Ezel, bosszú mindhalálig címet viselőt, illetve a Szulejmánt. A nagy tekintélynek örvendő, közkedvelt szultán életútját megfilmesítő sorozat nézők százezreit ülteti a képernyők elé minden szerdán így három év elteltével is. Az első kettőről pedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy csapásra lesöpörték a trónról a már több évtizede egyeduralkodónak számító mexikó és dél-amerikai szappanoperák latin virtusát. A triumvirátus sikeres debütálása az elkövetkező török sorozatok szinte mindegyike elé vörös szőnyeget gördített.
Mielőtt rátérnék arra saját meglátásom szerint minek köszönhető a török sorozatok rendkívüli népszerűsége, szeretnék felidézni néhány mérföldkövet, amely vitathatatlanul arra kondicionálta a nézőket, hogy a folytatásos történetek előkelő helyet foglalhassanak el a tévés nézettségi listákon.
Talán még sokan emlékeznek Izaura, a rabszolgalány történetére, akinek felszabadítására gyűjtésbe kezdtek a magyarok. Nem vicc.
Jockeyék a Dallasban öltönyben, tűsarkos kiskosztümben whiskeyzve csempészték a szobákba a léha benyomást keltő amerikai álmot. Ugyanakkor idehaza a Szomszédok lakótelepi tempóját érezhettük sokkal inkább a magunkénak. Aztán elért bennünket a dél-amerikai szappanopera-cunami, amelynek túladagolt dózisából a Fekete-erdei klinikán, illetve a cseh városszéli kórházban gyógyulhattunk. Felejthető és örökzöld sitcom sorozatokon kacaghattunk dögivel, ezek a mai napig nem mentek ki a divatból. Az ős-Columbo korszakát követően ipari mennyiségben dolgoztatják meg a szürkeállományunkat a nyomozópárosok és a helyszínelő csapatok.
Forrás: kiesmi.blog.hu