Török akcentus Fatih Akin-portré I.

„A semmiből jött, 20–21 évesen. 1993 végén jártunk. A helyesírása mindent alulmúlt, de teljesen mindegy volt. Volt valami szokatlan kisugárzása és hajlíthatatlan akaratereje a fiúnak.”1 Így jellemezte Ralph Schwingel producer a Rövid és fájdalommentes forgatókönyvével felbukkanó, ma már népszerű német filmrendezőnek számító Fatih Akint, akinek Soul Kitchen című új filmjével nyitja kapuit az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) Kolozsváron.

NÉMETORSZÁG X

A hamburgi Wüste Film produkciós céget 1989-ban alapította két producer, Ralph Schwingel és Stefan Schubert, valamint Lars Becker rendező (Becker időközben elhagyta a céget). Céljuk a nagy producerektől való függetlenedés, a szabad munka feltételeinek megteremtése, egy alkotóműhely létrehozása volt. Nem sokkal később, 1994-ben, hasonló indíttatásból három rendező, Tom Tykwer, Wolfgang Becker és Dani Levy, valamint Stefan Arndt producer létrehozták az X Filme Creative Pool elnevezésű filmgyártó, később filmforgalmazóvá is váló cégüket. A német filmvilágban megkezdődött valami, ami a nyolcvanas évek elején, az Autorenfilm széthullásával, megszűnni látszott: rendezők, forgatókönyvírók (akiknek szerepe az Autorenfilm alatt szinte eltűnt), operatőrök és színészek egy újabb generációja jelent meg, hozta lendületbe a német mozit.
A fiatal filmkészítőknek kettős szándéka volt, egyrészt igazi, bizonyos értelemben szórakoztató mozifilmekkel akarták visszacsábítani a német közönséget, másrészt minőségi filmeket, szerzői munkákat akartak rendezni. E kettő ötvözete, melyet a nevükben rejlő ’X’ betű volt hivatott szimbolizálni, olyan nemzetközi visszhangot elért alkotásokat hozott létre, mint A lé meg a Lola vagy a Good bye Lenin. Mára pedig a legfontosabb német filmek előtt, gyártóként vagy forgalmazóként, az X Filme spotja jelenik meg. Fatih Akin karrierje nem kapcsolódik szorosan az X-filmesekhez, de műveinek hasonló irányvonalán érződik az egységes légtér, a kor szelleme. Akin útjait, egészen 2004-ig, amikor saját céget alapított Corazón International néven, a Wüste Film egyengette.
Akin esetében az X nemcsak a műfaji és szerzői elemek összefűzését jelenti, hanem a német és török kultúra közötti kapcsolatot, vonzást vagy taszítást, mely szinte mindegyik művében jelen van, valahol mélyen még legújabb alkotásában, a Soul Kitchenben is. A bevándorlókkal, az emigrációból származó problémákkal foglalkozó filmek szemléletmódját a 70-es években a kultúrák közötti különbség, az idegenség határozta meg, akár a bevándorlók, akár a be(nem)fogadók nézőpontját ábrázolták, így ezek a filmek az „idegenség mozija” (Das Kino der Fremdheit) nevet kapták. Számos film közül idesorolhatók Fassbinder munkái, A vendégmunkás (1969), A félelem megeszi a lelket (1974) vagy Helma Sanders Shirins Hochzeit, (1975), illetve Werner Schroeter Palermo oder Wolfsburg (1980) című filmje. Ám a 80-as évekre felnőtt egy generáció, akiknek szülei bevándorlók voltak, ők azonban már Németországban szocializálódtak. Ennek a generációnak számos tagja most már nemcsak ábrázoltja, hanem alkotója is lett a német filmnek. E műveket, a két kultúra közötti élet tapasztalatát feldolgozó alkotásokat jelölik a Kino der Métissage néven.2 Akin filmjei mellett érdemes megemlíteni Thomas Arslan, a „berlini iskola” képviselőjének trilógiáját, a Geschwister – Kardesler, a Dealer és a Der schöne Tag című filmeket. A kettős kultúra, az idegenség vagy az óhazába való visszatérés minduntalan felbukkan Akinnál, de legerőteljesebben majd csak A másik oldalon (Auf der anderen Seite) című filmjében válik központi témává. Korai munkái különböző műfajokba helyezik ezt a problémakört – még a Fallal szemben (Gegen die Wand) című filmjében is, amely választóvonal lesz az első három műve és A másik oldalon között, erősen dominál a melodramatikus színezet.

ELINDULÁS

Első filmjének, a Rövid és fájdalommentesnek (Kurz und schmerzlos) kezdetben forgatókönyvírója és főszereplője lett volna (Akin gyakran tűnik fel epizódszerepekben saját és kollégái filmjeiben). Ám az indulástól a megvalósulásig tartó hosszú idő alatt Akin lehetőséget kapott a Wüste Filmtől két rövidfilm, a Sensin – Du bist es! (1995) és a Getürkt (1996) leforgatására, a producerpáros pedig megbizonyosodott, hogy egy nagyjátékfilm megrendezésével is megbízhatja a fiatal filmest. A Rövid és fájdalommentes a ZDF-fel közösen készült, televíziós sugárzásra, Super 16 mm-es nyersanyagra, ám az elkészült film minősége arra ösztönözte a gyártókat, hogy moziforgalmazásban is megméressék művüket. 70 kópiával terjesztették és
80 000 nézőt érdekelt, amit bukásként könyvelhettek el. Nem mérték fel kellőképpen célcsoportjukat, és nem tudták rábírni a török közönséget, hogy saját problémáit nézze a vásznon. A kritikai visszhang azonban nem volt rossz, a film számos fesztiválon megfordult, különböző díjakat kapott, köztük a Bayerischer Filmpreis-t a legjobb debütáló rendezőnek.
A történet Hamburg Altona negyedében, Akin szülőhelyén játszódik, műfaját tekintve a gengszterfilm és a melodráma ötvözete. Több hasonlóságot mutat Martin Scorsese olasz-amerikaiakról szóló korai munkáival, gyakran egy-egy snittel tiszteleg e filmek előtt; a főcím alatti verekedés a Ki kopog az ajtómon? elejét juttatja eszünkbe, a szereplők bemutatkozó képsorai vagy indulataik ártatlan járókelőkre szabadítása pedig az Aljas utcákat és benne Johnny Boy (Robert de Niro) karakterét idézik meg. Hősei, a török Gabriel, a szerb Bobby és a görög Costa multikulturális barátságát szétzilálja a bűn és a csábítás. Bár e figurák származásuk miatt idegenek maradnak abban a világban, melybe beleszülettek, hasonlóan Kassovitz Gyűlölet című filmjének csellengő fiataljaihoz, Akin mégsem emeli ki annyira egyértelműen a befogadó ország elnyomó magatartását, mint francia kollégája. Az, hogy szereplői a helyes utat válasszák, nem lehetetlen. Ezt példázza Gabriel, aki taxisofőrnek áll bátyjához, sőt Costának is szerez munkát. A tragédia mégis elkerülhetetlen, a maffiával barátkozó Bobby végül magával rántja barátait is, Gabriel egyetlen lehetősége a menekülésre az marad, ha visszatér Isztambulba. E megoldás, mely itt a bosszúból gyilkossá váló Gabriel számára tulajdonképpen fizikai kényszer, a későbbiekben, a Solino, a Fallal szemben vagy A másik oldalon című filmekben az élet folytatásához szükséges lelki szükségletté alakul át.
A Rövid és fájdalommentest kimondottan elsőfilmes hibák választják el későbbi munkáitól. Nyers, gyakran komor, 35 mm-es kópiára nagyított szemcsés képei, a vágástechnikája, nemcsak tartalmilag, hanem stílusában is a korai Scorsesét idézi. A későbbiekben ez a fajta képi látásmód teljesen eltűnik, stílusa profibbá, kevésbé szembetűnővé válik, inkább filmjei típusához igazítja a formát. Plánozása és színészvezetése itt még túl kiemelő, egyértelmű érzéseket akar hatásosan kifejezni, szinte szavakra lefordíthatóvá tenni gesztusokat, így néhol erőltetetté válik. Ám minden hibája és naivsága inkább bájt kölcsönöz a filmnek, mint hogy minőségén rontana, és már e munkájában is fellelhető az emberi kapcsolatok iránti érzékenysége, mely későbbi műveit jelentőssé teszi.

ÁT A HÍDON
A Júliusban (Im Juli., 2000) egy romantikus road-movie komédia, sztárokkal, Moritz Bleibtreujal és Christiane Paullal a főszerepben, humoros jelenetekkel, magyarországi autós üldözéssel és a Boszporuszon átívelő befejezéssel, vagyis tökéletes ellentéte első filmjének. Juli beleszeret a tanár Danielbe, akinek egy napot ábrázoló gyűrűt ad el azzal a jóslattal, hogy az első lány, aki vele szembejövet napmintát visel, élete szerelme lesz. A trükk az lenne, hogy maga Juli jelenik meg, nappal a ruháján, ám a véletlen megtréfálja őket, először Meleket, a török lányt küldi Daniel elé, aki azon nyomban beleszeret, majd, amikor úgy dönt, hogy a lány után megy Isztambulba, a második tréfa Julit jelöli ki útitársaként. Számtalan kaland veszi kezdetét a Duna menti országokban, amíg végül eljutnak a Boszporusz-hídig, és Daniel is ráébred, kibe is szerelmes igazán. A Júliusban vicces, kedves, kalandos film, egyenletes munka, végig szórakoztató, lendületesen elmesélt történet, melybe Akinnak sikerült magából is belecsempésznie valamennyit, humora mellé pedig némi irónia is társult, legalábbis a különböző nemzetek nem sértő módon sztereotip ábrázolása mintha ezt sejtetné.

HAZATÉRÉS

Harmadik mozifilmje, a 2002-es Solino előtt egy dokumentumfilmet készített Denk ich an Deutschland – Wir haben vergessen zurückzukehren címmel 2001-ben. Az elég személyes hangvételű filmben saját családját bemutatva próbálja meg a bevándorlók életét, a kettős kulturális kötődést és az óhazától való elszakadást ábrázolni. Gyökereit kutatva visszautazik abba a kis török halászfaluba, ahonnan 1965-ben apja indult útnak Németország felé, és ahova most térnek vissza azóta először. A film a Megaherz TV Fernsehproduktion Denk ich an Deutschland című dokumentumfilm-sorozata egyik epizódjának készült. A Solino volt első munkája, melynek forgatókönyvét nem maga írta. A könyv (szerzője Ruth Toma) azonban tökéletesen beleillik az Akin által vizsgált témakörbe.

A cikk folytatása itt olvasható >>>