Tasnádi Edit: Nâzım Hikmet Magyarországon

A múlt századdal – amelyet A huszadik század című versében szánni valónak és szégyenletesnek, ugyanakkor nagynak és nemesnek nevezett – szinte egyidős volt. Élete összefonódott Európa népeinek hányatott huszadik századi történelmével. Olyan országban született, ahol akkoriban még nem volt pontos anyakönyvezés, és nem vezették még be a családnév használatát sem. A költő maga is bizonytalan volt születési évét illetőleg; a lexikonok 1901 és 1902 között ingadoznak. Előkelő, gazdag családja kívánságára a haditengerészeti akadémia növendéke lett, de igazságot kereső nyugtalan szelleme hamarosan kiszakította a kiváltságos osztály köreiből.

Részt vett az I. világháborút követő Sevres-i béke által elcsatolásra ítélt török területekért folytatott küzdelmekben. Erről így ír: ” …Az Antant elfoglalta Isztambult. Antantellenes és az anatóliai felszabadító háborút támogató verseket írtam. Nyelvezetem tisztult, elsajátítottam a szótagszámláló verselést és a rímkezelést. Anatóliába mentem. A nép – sovány lovaival, Noé-korabeli fegyvereivel, éhségével és tetveivel – harcolt a görög hadsereg ellen. Felfedeztem a népet és a nép harcát. Csodáltam, féltem, szerettem, el voltam ragadtatva, és éreztem, hogy mindezeket egészen másképp kellene megírni, de nem sikerült. Még nagyobb megrendülésre volt szükségem…” (Babaef 1979:  225)

Az újabb élményt a Szovjetunió jelenti számára.

„… Amikor Boluból Trabzonba mentem, hogy onnan Szovjet-Oroszországba utazzam tovább, az volt a fő törekvésem, hogy a tartalmat, amelyet magam forradalminak ítéltem, általános szimbólumokkal adjam vissza. Már nem emlékszem pontosan hol, láttam egy verset − gondolom, Majakovszkij írhatta − amelynek hosszú-rövid sorai felkeltették az érdeklődésemet. Batumból Moszkva felé tartva éhség sújtotta vidékeken utaztunk át. Megrendített, amit láttam. Moszkvában egy verset kezdtem írni az éhségről, szótagszámláló verseléssel, különböző szótagszámú kombinációval, de sehogy sem voltam megelégedve, s akkor felmerült bennem a Batumban látott vers formája. Nem volt azonos az általam jól ismert francia szabadverssel, valami vadonatúj dolog volt, mintha a költő hullámokban gondolkodott volna… Ekkor írt verseimet pódiumi előadásra, szavalókórusoknak szántam…

Törökországba visszatérvén nem szólhattam pódiumról a munkásokhoz, de a verseket, annak kockázatával, hogy börtönbe kerül az ember, meg lehetett jelentetni. Ez a helyzet szabta meg a tartalom és a forma további alakulását. Néhány versben és a szatírákban alkalmaztam ugyan hatásos rímeket és meglepő képeket, verseimben azonban a lírai elem − nem a szerelem motívumát értve itt ezen – egyre nagyobb teret hódított; a rímek bársonyosabbak lettek, a hang lágyabbra váltott: mintha a költő halkan, szűk baráti körben beszélgetne….” (Babaef 1979:  226-227)

Nehéz sors jutott osztályrészéül: összesen egy emberéletnyi börtönbüntetést szabtak ki rá, és ebből tizenhárom esztendőt le is töltött. Költészetében új fejezetet, elszántsággal és fájdalommal nemesedett szépséget jelentettek a börtönversek. A természeti képek változása, az évszakok fordulása jelzi a börtönben az időt, de változatlan bennük a szabadság utáni vágy, s ha olykor-olykor elfogja is a reménytelenség, a remény hangja felülkerekedik újra…

Miután a 49 esztendős költő súlyos szívbetegen éhségsztrájkba kezd, a világméretű tiltakozás megnyitja börtöne ajtaját, ekkor azonban a  számára biztos halált jelentő sorkatonai behívó fenyegeti, ezért emigrálni kényszerül. Hazájától, fiától, feleségétől távol kell élnie, s ami költő számára különösen nehéz, versei hazájában, anyanyelvén nem jelenhetnek meg. Így hát bármerre jár is, elmaradhatatlan kísérője lesz a vágy szülőföldje és szerettei után.

A fokozódó politikai nyomás, a börtönévek, majd az utolsó évek megváltozott körülményeinek hatására változik a hangja: egy hol szelíden, hol indulatosan bölcs barát a meghitt beszélgetések szavával szól az olvasóhoz. (Nomen est omen – nevében a Nâzım szó költészetet jelent, ezt költő nagyapja után kapta; magas állású hivatalnok édesapja neve volt Hikmet, ennek jelentése: bölcsesség…) Ő honosította meg az egyszerű emberek nyelvét a török költészetben, s ez nem kis szó egy olyan irodalom esetében, amely az arab és perzsa nyelvi és formai elemek eluralkodása révén teljesen elszakadt a köznyelvtől – és ezáltal a néptől is.

Utolsó éveinek lírája a honvágy elemi erejű érzésének, a kései szerelem örömeinek és kínjainak, az öregség és betegség fel-felbukkanó panaszainak és az ezekben az években tett utazásainak élményeivel nyer új színeket. 1963 június 3-án hontalanként halt meg Moszkvában, a hruscsovi Szovjetunióban.

Hazaárulónak nyilvánították, versei hazájában nem jelenhettek meg. 37 évvel később Süleyman Demirel, akkori köztársasági elnök az EBESZ isztambuli csúcsértekezletén idézett egyik verséből. A külföldi delegátusok valószínűleg nem találtak ebben semmi rendkívülit, a hazai közvélemény számára azonban fontos üzenet volt ez: a költő végre hivatalosan is meglelhette hazáját, s a születése 100. évfordulójára meghirdetett Nâzım Hikmet évben végre rehabilitálták. Reménykedjünk, hogy a huszonegyedik században megvalósulhat az emberi szabadságról szőtt álma: „élni, mint a fa, egyedül és szabadon, és testvériesen, mint a vadon…”

A centenárium év alkalmából hirtelen bőségben megjelenő könyvek között egy számunkra különösen érdekes mű is található. Sunahan Develioğlu, Magyarország és Nâzım Hikmet rajongója, aki korábban József Attilával ismertette meg a török olvasókat, ezúttal a török költő magyarországi nyomába eredt. Nâzım Hikmet ugyanis Moszkvában telepedett le, de közben a békemozgalom utazó nagyköveteként járta a világot, s így hazánkban többször is megfordult. A vasfüggönnyel elzárt országokban élők érzik igazán, miért váltak akkoriban a legtöbbet idézetteké az alábbi sorok:

                       „…Eljön majd a nap, tudom

                        úgy fogunk egymáshoz vendégségbe járni,

                       mint egyik kertből a másikba, nyílt úton.”

(Somlyó György fordítása)

A Magyar föld című versének záró sorai ezek, s ezzel a verscímmel alkotott szellemes címet Sunahan Develioğlu a kötet számára: Nâzım’ın „Macar Toprağı”, azaz Nâzım „Magyar föld”-je. A szerző a törökországi források aprólékos kutatásába fogott, jómagam pedig az ötvenes évek első felének magyar sajtóját tekintettem át, hiszen a költő látogatásainak kapcsán számtalan cikk, tudósítás, interjú és fénykép jelent meg a mindig szívesen látott vendégről. Kialakult azoknak a listája, aki találkoztak vele, és akik a barátai lehettek, tehát azokat kellett felkutatnunk, akik negyvenöt-ötven év után még köztünk éltek. Felkerestük a fél évszázaddal ezelőtt vele riportot készítő újságíró Illés Sándort, Réti Ervint és Simon Gy. Ferencet, valamint Hazai György professzort és Dr. Kúnos Istvánnét, orvosának özvegyét, Kúnos Ignác menyét. És nem utolsó sorban Somlyó Györgyöt, sok-sok Nâzım Hikmet vers tolmácsolóját, akitől hallhattuk, hogyan dolgozott együtt a két franciául kiválóan beszélő költő órákon és napokon át a fordításokon az Andrássy úton, a Külügyminisztérium vendégházában, ahol Nâzım többször i megszállt. (Ez ma az Andrássy hotel, bejárata mellé a Magyar-Török Baráti Társaság és a rodostói (tekirdaği) baráti társaság nevében emléktáblát állítottunk.)

Minthogy a költőt olykor újságírók hada követte, a lapok híradásai helyenként naplószerű pontossággal segítik feltérképezni látogatásait. A fényképezőgéppel és mikrofonnal érkező Sunahan az 1950-ben megjelentő első magyar nyelvű Nâzım Hikmet kötettől a költő utolsó látogatásának évéig lépésről lépésre követi a költő nyomát.

Az első magyar nyelvű Nâzım-kötet ugyanis a börtönében éhségsztrájkba kezdő költő kiszabadításáért indított nemzetközi akcióhoz kapcsolódóan jelent meg, ezt követte hamarosan a második, a költő-barát Somlyó György fordításában, majd 1956-ban már egy terjedelmes válogatás. Tornai József fordításai, a Nehéz a távollét c. parányi kötetben a száműzetés nehéz kenyerén élő költőt szólaltatják meg, halálának 10. évfordulóján pedig fiatal költők adóztak tisztelettel emlékének, felidézve a 21. századi világlíra klasszikusának költői pályaképét. Három nagy terjedelmű költeménye is helyet kapott a kötetben: egy-egy lírai útinapló kubai, illetve tanganyikai utazásáról, és a kései szerelem szépséges himnusza, a Szalmaszőke. Nâzım Hikmet a legtöbb magyar fordításkötettel rendelkező török költő: a fentieken kívül napvilágot látott egy-egy magyar verskötete Pozsonyban, illetve Bukarestben is, és Romantika címmel életrajzi regényét, Szerelmes felhő címmel költői szépségű meséit, valamint több színművét is kézbe vehetjük. Három színdarabját mutatták be magyar színházban: Az ünnep első napját a Madách Kamara Színház 1956. márc. 20-án; a Ferhat és Sirint Legenda a szerelemről címmel a debreceni Csokonai Színház 1957. november 2-án és a Damokles kardját a Szegedi Nemzeti Színház 1960. október 1-én.

A költő szívesen jött Magyarországra, mert ahogy verseiben és nyilatkozataiban gyakran elmondta, hazája levegőjét érezte itt, ahogy a nem sokkal a halála megjelenő előtt Vágyódás című költeményében is vallotta:

Évek óta nem láttalak, magyar föld, testvérföldem,

hiszed vagy nem, be-betérsz álmaimba.

Mint barackpálinkád, fejbevág illata a Dunának,

szalámidnak és pirospaprikádnak…

  (Tasnádi Edit fordítása)

Először 1952. július 11. és 21. között járt hazánkban. A repülőtéren lelkes küldöttség, többek között Miháyfi Ernő miniszterhelyettes, Aczél Tamás Kossuth-díjas író, ill. két fordítója, Somlyó György és Kuczka Péter fogadja. Újságcikkek segítségével követhetjük napjait: jár Sztálinvárosban, Visegrádon, Miskolcon, Pécsett, Mátrafüreden és Lillafüreden, valamint a Balatonnál, Tihanyban. A Magyar Írószövetségben egy kerekasztal-beszélgetésen vesz részt. Meglátogatja a csepeli Rákosi Mátyás Műveket, és „egy magyar munkás lakásá”-t. A börtönéből szabadult költő számára a Gellért-hegyi Szabadság-szobornál tett látogatás olyan fontos, hogy a Magyar föld c. versben is megemlékezik róla.

1953-ban két infarktus után május végén kap az orvosaitól engedélyt az utazásra. Júniusban a Béketanács vendégeként érkezik. Zekeriya Sertel számol be emlékirataiban arról, amit Nâzımtól hallott: igen feszültnek látta az őt fogadó Rákosit. (Akit ezután nem sokkal le is váltottak…) A magyarok számára másképpen fontos nap, 1953. november 25. után jön újra. A Szabad Népben megjelenő riportban sokféle élménye mellett arról is beszámol, hogy Bécsben a bécsiekkel együtt örült a 6:3-as győzelemnek…

1954-ben orvosi kezelés céljából érkezik Budapestre. A Városmajor utcai klinikán kezelőorvosa, Dr. Kúnos István neve hallatán megkérdezi, hogy rokona-e a hírneves turkológusnak. „Az apám volt” – válaszolja az orvos. Összebarátkoznak, később már Dr. Kúnos magánrendelőjébe is jár. (A könyv készítésének emlékezetes pillanatai voltak, amikor – azóta elhunyt – özvegye megmutatta nekünk az érintetlenül megőrzött rendelőt,  a gépet, amellyel a költő EKG-jét készítette, valamint a szalonban egy hatalmas Kúnos Ignácot ábrázoló olajfestményt.) Nâzım elégedett a magyarországi kezeléssel és a magyar orvosságokkal, „Gyógyszereid, tőled távol is, óráról órára működtetik beteg szívem” – írja a Vágyódás c. versben. Dr. Littman Imre, a neves szívsebész rendelőjében látottak ihletik a Szív a befőttes üvegben c. vers írására.

Ezúttal a Margit-szigeti Nagyszállóban lakik, és itt fogad egy számára igen kedves gyermekküldöttséget. Az úttörők szovjet pioníroknak küldenek vele leveleket. A Népszava 1954. április 17-i számában látható a költő és a gyerekek mosolygós fényképe, mellette A postás c. vers, öröm és mérhetetlen bánat kifejezője: csak egy levelet nem tud kézbesíteni: amelyet a kis Julika „Memet, Nâzım Hikmet fia, Törökország” címzéssel bízott rá…

1955-ben  legalább ötször járt nálunk, egyrészt orvosi ellenőrzésre, másrészt a IV. Béke Világkongresszus alkalmából, de ami a számára a legfontosabb: a Magyar Rádió vendégeként. A Külföldi Adások Főszerkesztőségéhez tartozó Török Szekció munkatársai között különösen jól érzi magát: barátok között, anyanyelvén szólhat velük – és a tőle örökre elszakított hazájához. Amikor megkérik, hogy olvassa fel az egyik versét, még ő hálálkodik: „Nagyon szívesen… Annyira örülök, hogy a saját népemhez szólhatok. Köszönöm, hogy ebben segítetek…!” Többször megfordult a Magyar Rádióban, illetve török barátai lakásán. Az archívum több tekercse őrzi hangját, mindenek ellenére derűs lényét. Annál szívszorítóbb, ahogy az egyik oldott hangú, baráti beszélgetés során, a köznapi kérdésre – „Mikor jön legközelebb?”− a szinte közhelyszerű válasz váratlanul vallomásba fordult: „Szeretnék újra eljönni, persze. Pest egy kicsit Isztambul is nekem. Kicsit olyan, mintha otthon volnék… Tudjátok, a honvágy rettenetes dolog… Hatalmas…”

Riportok, beszélgetések készülnek vele, felolvassa verseit, és kedves költői, írói műveiből is szemelget. A török szekció megszűnése után a Rádió archívumába került az anyag: kilenc nagy BASF tekercsen mintegy száz vers a költő előadásában (NH 1-3) és irodalmi beszélgetések (NH 4-5); válaszolt a hallgatók kérdéseire, beszélt május elsejéről, moszkvai emlékeiről, terveiről, a Magyar Rádióban bemutatott darabjáról és más témákról (NH-6), a 20. századi Törökországról, illetve Magyarországról, a VIT-ről és a béketalálkozókról (NH 7-8). Az utolsó tekercsen egy 1952-ben Bukarestben készített beszélgetés és két újabb verse, valamint Paul Robson-dalok (az egyik Nâzım Halott kislány c. versének megzenésítése) kapott helyet, s végül Bulla Elma mondja el magyarul ugyanezt a Hirosimára emlékező költeményt egy másik Nâzım verssel együtt (NH-9). E mellett természetesen magyar nyelvű műsorokat is készített róla a Magyar Rádió, ezek közül hat előadást, illetve verses Nâzım Hikmet műsort, valamint tizenegy, magyar színészek által előadott és külön-külön rögzített költeményét sikerült az archívumban megtalálnom. Jómagam Volt egy kékszemű óriás címmel készítettem egy félórás összeállítást 90. születésnapja alkalmából. (Elhangzott 1992. január 2-án, 10.05-kor a Bartókon.)

Utolsó látogatása 1956 májusára esik. Az Írószövetség visegrádi házában száll meg, írókkal, költőkkel találkozik, és részt vesz az Írószövetség már igen feszült ülésén is.

Yaşar Kemal számol be egy 2002-es interjúban arról, hogy 1963-ban többször beszélnek telefonon egy mindkettőjük számára örömtelinek ígérkező budapesti találkozás lehetőségéről. A világhírű író a tervezett időpont előtt pár nappal kapja a hírt barátja váratlan haláláról. Ő eljött ugyan, de „Nâzım nélkül nem volt az igazi” – zárja a visszaemlékezést.

Részletesen szól a könyv a magyarországi versek születéséről. Macaristan Yolu Günlüğü – Magyarországi útinapló címmel sorozatot tervezett, ebben a Çocuklarımız – Gyermekeink, a Postacı – A postás, a Macar Toprağı  – Magyar föld, a Macar Ovalarında Akşam oluyor /Akşam – Esteledik a magyar alföldön (amely egyes kiadásokban csak Este) címmel jelent meg és az İki Ruh Hali – Két hangulat szerepel, utóbb aztán még két magyar tárgyú verset írt Kavanozdaki Yürek – Szív a befőttes üvegben  és Hasret /(vagy) Özlem  – Vágyódás címmel, de Lengyelországban is eszébe jut a magyar szabadság ügye, és a Lengyelországi levél c. hosszabb költeményben feltűnik „egy apró, mérges öregúr a magyar seregek élén: Bem”…

Irodalomtörténeti jelentőségű érdekesség az a három magyar nyelvű Nâzım-vers, amelynek nincs meg a török nyelvű eredetije. Sunahan és a férje, Onur Toparlak a legnagyobb gondossággal vetetették össze a magyarul megjelent költeményeket a török nyelvű kiadásokkal, de ez a három egyikben sem található. A hányatott életű költő életkörülményei is magyarázhatják; s talán a filológiai gondosság sem jellemezte –  mindenesetre sorok, versrészletek, mint fent láttuk: verscímek gyakran szerepelnek az egyes kiadásokban kisebb nagyobb eltérésekkel. Itteni verseit talán a fordítók kezébe nyomta, aztán maga nem törődött tovább a sorsukkal. Nem tudhatjuk. De ami talán még fontosabb kérdés itt az életmű szempontjából: Nâzım-versek-e ezek? Hű nyersfordításokat készítettem róluk. Ha több nem is, dokumentumértékük biztosan van, s ha a hogyanról nem adhatunk is százszázalékos képet, azt megmutatják, hogy miről írt.

A költő három hónapos fia nevében szóló vers, a Nâzım fia, Mehmet beszél a Béke és Szabadság 1952. július 20-i számában jelent meg Somlyó György fordításában, ismeretes az orosz fordítása is, de az eredeti szöveg elkallódott. Helyet kapott a Huszadik század c. verskötetben, mint az ugyancsak Somlyó fordította, és sehol máshol nem szereplő Henri Martin szava, amely egy halálra ítélt francia kommunista tengerész emlékét idézi, és a lábjegyzet szerint az 1951-es berlini VIT-en született.

A mindössze két, egymástól független rövid szakaszból álló versről, a fentebb említett Két hangulatról 2002-ben még meg tudtuk kérdezni Eörsi Istvánt, aki elmondta, hogy 1955-ben a Magyar Rádió vendégházában látogatta meg a költőt, aki neki törökül elmondta a verset, a jelenlévő tolmácsnő pedig azonnal lefordította neki, s ő ennek a nyersfordításnak az alapján készítette a műfordítást.

A két magyar témájú vers, amelynek korábban nem volt magyar fordítása:

Nâzım Hikmet:

Vágyódás

Évek óta nem láttalak, magyar föld, testvérföldem,

hiszed vagy nem, be-betérsz álmaimba.

Mint barackpálinkád, fejbevág illata a Dunának,

szalámidnak és pirospaprikádnak.

 

Szigetvár jelenik meg szemem előtt,

amikor kemény, férfias, ázsiai nyelved hallom a rádióból,

a szigetvári vár, sasként száll le ottománjaink fejére,

s föltűnik e nyelven selyempuhán szóló

tűzzel kardot forgató Petőfi.

 

Nem is tudod, hogy hiányoznak

ragyogó kék egedet verő

gyárkéményeid,

akárha matyó babák kendői, tarkahímzésű síkjaidon a traktorok,

és nyíltságod, ahogy a jóbarátot – akár egy lakodalmi terített asztal – fogadod.

 

Gyógyszereid, tőled távol is, óráról órára működtetik beteg szívem,

de tudom, ha visszatérnék, többé elő se kellene venni őket.

Jó volna utcáidon sétálni, és hallgatni nevető arcú vicceid.

Mondják, még szebbek lettek Tokajban szőlőkertjeid, mérőműszereid

meg a lányok,

bár nem fér a fejembe, hogy tudtak még szebbek lenni világszépeid.

Hozzád hasonlítson, azt szerettem volna, földje Anatóliámnak,

hozzád hasonlítson, magyar föld, szocialista föld, testvérföldem.                                                                                 (1963. április 23)

(Tasnádi Edit fordítása)

 

Szív a befőttesüvegben

Doktor Littman Imrének asztalán

Csabai Jánosné szíve −

Kicsit büszkén s szomorúan talán

Befőttes üvegben lebeg.

Rá barackszínű rózsa nevet…

 

A szív középen karcolásnyi seb

Csabai Jánosné szívén.

Mi hasította a sebet, doktor, e sebet,

Szike, vágy, keserű szavak?

Utána könnyet ki hullat?

 

Harminc éves volt, a címkén ez áll,

Csabai Jánosné szíve.

A férj, ha él még, asszonyára vár?

A rózsakertben üldögél?

Bora sötét, akár a vér?

 

Az üvegben a szív mezítelen,

Csabai Jánosné szíve.

Hányszor főzött be lekvárt szelíden

Ilyen üvegbe, celofán

Feszült, s nem géz a karimán.

 

Lelke elillant, itt maradt

Csabai Jánosné szíve.

A doktor ajkába harap

Lehet hajszálér, szerelem,

Ahol a titok megpihen.

 

A mindentudó doktor asztalán

Akár Csabai Jánosné szíve,

A mi szívünk is megpihen talán,

Nem rejti el a befőttesüveg,

Hasznos tanulságként lebeg.

                                                      (Budapest, 1955. szept. 6.)

 

(Tasnádi Edit fordítása)

Felhasznált irodalom:       

Babaef, E. (1979) Nâzım Hikmet ars poeticája: Helikon Világirodalmi Figyelő, 1-2; 223-235.

Develioğlu, S. (2004) Nâzım’ın „Macar Toprağı”. İstanbul.

Nâzım Hikmet (1950). Versei. Budapest.

Nâzım Hikmet (1952). Huszadik század. Budapest.

Nâzım Hikmet (1954). Versek. Bratislava.

Nâzım Hikmet (1956). Válogatott versei.Budapest.

Nâzım Hikmet (1956). Legenda a szerelemről (Az ünnep első napja. A csodabogár).  Budapest.

Nâzım Hikmet (1956).  Volt-e hát Iván Ivanovics? Budapest.

Nâzım Hikmet  (1963). Nehéz a távollét.  Budapest.

Nâzım Hikmet (1964). Romantika. Budapest.

Nâzım Hikmet (1965). Legszebb versei. Bukarest.

Nâzım Hikmet (1973). Én, egy ember. Budapest.

Nâzım Hikmet (1980). Szerelmes felhő. Budapest.

Kabacalı, A. (2002) İnsanın bitmez tükenmez öyküsü: Cumhuriyet Kitap 641; 12.

Tasnádi Edit