Szóbeli hagyomány – írásban?

Miért jegyezték le, milyen emberek voltak Mohamed próféta társai és a Talmud bölcsei? Legalább részben azért, hogy tudni lehessen, megbízhatóan közvetítették-e a tanításokat… Így aztán olykor az is fennmaradt, ki szerette a macskákat és ki volt különösen jóképű!

A történelem során már sokszor előfordult, hogy egy kultúra tagjai úgy gondolták, írásba kell foglalniuk szóbeli hagyományukat. Azonban ez egyáltalán nem egyszerű feladat, és ha ráadásul vallási parancs miatt is törekedni kell a pontosságra, még nehezebbé válhat. Hogyan próbálták kezelni a problémát a zsidók és a muszlimok?

Puskatusban tárolható írókészlet az oszmán-török időkből. Mindig jól jön
(Forrás: Wikimedia Commons / Walters Art Museum / GNU-FDL 1.2)

Nemzedékről nemzedékre

A zsidó vallási ismeretek két nagy részre oszthatóak, az írott és a szóbeli tanra. Az írottat elolvashatjuk a Bibliában, de ha közelebbről megnézzük a mózesi törvényeket, láthatjuk, hogy ezek sokszor eléggé szűkszavúak és nem részletezik a végrehajtás pontos módját. A szóbeli tan tartalmazza a lényeges részleteket, és ezeket igen sokáig nem írták le – mindenki megtanulta az egyszerűbb dolgokat a szüleitől, a bonyolultabbakat pedig igény szerint a vallási iskolákban. De amikor a zsidóságot a pusztulás fenyegette, a vezetők elhatározták, hogy ezeket az ismereteket is le kell jegyezni. Attól tartottak, hogy még ha a nép maga fenn is marad, nem lesz a fiataloknak kitől megtanulni a tant, mert a vallási vezetőket a rómaiak rendre megölték. Az i. sz. harmadik században így megszületett a Misna, a szóbeli tan első írott gyűjteménye, a következő évszázadokban pedig a Babiloni és Jeruzsálemi Talmud, amelyek a Misna szövegét részletezték és magyarázták tovább. (A misna szó ismétlést jelent, a talmud pedig a tanulásra utal.)

Részletek

2013-01-19