Sabahattin Ali: A fal

Hosszú ideig raboskodtam egy vastag falakkal körülvett tengerparti börtönben. A köves zárkákat betöltötte a falaknak csapódó hullámok moraja, és távoli utazásokra csábított. A falak mögül felreppenő tengeri madarak, melyeknek tollán vízcseppek csillogtak, bámuló pillantásokat vetettek a vasrácsokra, majd rögtön tovaszálltak.

A legjobb, amit egy rabbal tehetnek, ha a világtól teljesen elszigetelt börtönbe zárják. Nincs fájdalmasabb dolog ugyanis, mint érezni a szabadság szinte kézzel fogható közelségét, ugyanakkor tudni, hogy milyen távol is van tőlünk. Bizony, nem kis gyötrelem, amikor az ember hallgatja a tízlépésnyire lévő tenger zúgását, ami a legteljesebb szabadság képzetét kelti, miközben arra van kárhoztatva, hogy csak a vastag várfalat bámulhatja üveges szemekkel, a tengert pedig csak képzelete varázsolja elébe. Akkor talán mégis csak jobb, ha látunk egy madarat is, mintha olyan helyen lennénk bezárva, ahol a lélegzetvételen kívül semmi sincs, ami a szabadságra emlékeztet. De jó is annak a madárnak, amely a börtönkertben leszáll az ember lábához, kenyérmorzsát gyűjtöget, és jobbra-balra szökdécsel ezen a reménységtől megfosztott földön, majd néhány szárnycsapással átrepül a falakon és elmegy, hogy ölelkezzen a teljes szabadsággal!

Börtönömben minden dolog, minden hang mintha csak azért idézné fel a szabadság illúzióját, hogy aztán rögtön meg is fosszon tőle. Még a falak tetején növekvő csenevész fák, a mohos kövekről lecsüngő sárga virágok is az olyan ember kínjait éreztetik velem, akinek a viruló tavaszban kezét-lábát béklyóba verték. Még a végtelen égbolton hattyúként, lomhán úszó kis fehér felhők is az egyetlen vigaszt, a felejtést veszik el tőlem.

Idebent a beszélgetés mindig csak a régi, a külvilág dolgairól folyik. Mintha az életünk fonala szakadt volna meg azzal, hogy ide bezártak, vagy csak agyunk nem képes befogadni az itteni dolgokat? Ha mégis szóba kellett hozni a börtönéletet, látszott, hogy az senkinek sincs ínyére, és legszívesebben hallgattunk volna az olyan témákról, amelyek kimondva is gyötrelmet okoznak.

Mindössze egy ősz hajú elítélt mesélt el nekem egy olyan történetet, amely idebent esett meg, bebörtönzése utáni első évben. Talán azért mondta el, mert már nem annyira befelé, mint inkább kifelé tartott a börtönből. Ez ugyanis egy sikertelen szökés története volt.

Előtte azonban szólnom kell pár szót a börtön falairól:

Az udvart négy oldalról zömök bástya vette körül, amelyet a szárazföld felőli oldalon párhuzamosan futó vastag falak alkották. Az építménynek ez a része valamikor egy vár belső szerája lehetett. Ott, ahol most a sápadt arcú, szakállas, a világtól elzárt szerencsétlen rabok sétálnak, századokkal ezelőtt fiatal rabnők élhettek, akik valószínűleg ugyanígy vágyakoztak a szabadság után, és az ég felé bámulva hallgatták a tenger zúgását. Ezeket a vastag bástyákat bizonyára azért emelték, hogy megvédjék őket mind az idegen tekintetektől, mind pedig az ellenségtől.

A falak nyugati sarokrészét, amely több helyen is beomlott már, és a rajta tenyésző ezernyi fűtől szinte már kövei sem látszottak, bontani kezdték. Azt beszélték, hogy ide új, egymástól elkülönített cellákat fognak építetni.

Egyik nap ezzel az ősz hajú elítélttel együtt épp a bontás alatt lévő falat nézegettük, és figyeltük, miként omlanak le egyre-másra a kő- és szikladarabok a csákányok ütései alatt. A mintegy hatméternyi vastagságú fal szétbontása elég sokáig tartott, és azok a megbízható illetve idős rabok, akik engedélyt kaptak, hogy a külső kertnek erre az oldalára mehessenek, reggeltől estig ott ücsörögtek és élvezték ezt a „szórakozást”, amiben a hosszú évek során nem túl gyakran volt részük.

A falat már félig-meddig elbontották, amikor az ősz hajú elítélt, aki eddig szótlanul állt mellettem, lassan fülemhez hajolt és odasúgta:

– Valamikor ezen a falon át akartam megszökni.

Csodálkozva néztem rá. Ő a kert szélén álló kiszáradt birsalmafa felé indult. Ott leültünk egymás mellé, és miközben szemét le se vette az egyre-másra leomló kövekről, mesélni kezdett:

– Kilenc évvel ezelőtt, börtönbe kerülésem első évében, ennek a falaknak a tövében fa barakkok voltak. A rabok közül többen is ott folytathatták saját mesterségüket mint kárpitos, fafaragó vagy ékszerész, és a kezük alól kikerült munkát egy külső megbízott útján eladatták a kikötőbe érkező hajókon. Rabtársammal együtt én is dolgozni kezdtem az egyik ilyen barakkban, ami annak idején ott állt a fal előtt, ami most már lassan leomlik. Hallgatag emberek lévén, az igazgató pártfogolt bennünket. Mi pedig a nyereségünkből 3-5 kurust[1] átadtunk neki. Ám sem a munka, sem pedig a haszon nem tudta feledtetni velünk a külvilágot. Elképzelheted! Mindketten huszonkét évesek voltunk. Nem az a fajta, akinek parancsolgatni lehetett. Egy prostituált nő miatt keveredtünk rendőrségi ügybe, de amikor ide pottyantunk, eszünkbe nem jutott volna, hogy pár hónapnál tovább fogunk itt rostokolni. Ám, amikor a jogerős ítélet alapján tizenöt évet sóztak ránk, észhez tértünk. Jobban mondva eszünket vesztettük. De mit tudsz csinálni? Négy oldalt négy fal. Talán majd mi is amnesztiát kapunk; végül is nem sok olyan rab van, aki végigüli a büntetését… Ezzel próbáltuk vigasztalni magunkat.

Egyik nap a barakk sarkában épp enyvet forraltunk. Ahogy raktam az edény alá a tűzifát, az nekiütődött a kőfalnak. Úgy tűnt, mintha a kő kimozdult volna a helyéről. Rögtön elvittem onnan a tüzet meg az edényt, és meg sem várva, hogy a kő lehűljön, munkához láttam. Alig szedtem ki egy kevéske maltert, máris földre pottyant egy hatalmas kő. Akkora lehetett, mint egy kenyérsütő tepsi. Lehajoltam, és benéztem a lyukba. Nem akartam hinni a szememnek: a távolban, elég messzire, keskeny kis fény derengett. Rögtön hívtam a barátomat: Ő is lehasalt a fölre, és bekukucskált a lyukba. Aztán hozzám fordult:

– Nem lehet valami nehéz kimászni ezen a lyukon, szökjünk meg azonnal! – mondta.

– Ezt jól meg kell fontolni – válaszoltam. – A kapkodás nem vezet jóra.

Mindenesetre tovább már nem is bírtunk dolgozni, csak ki-be járkáltunk.

Ha sok volt a munka, adtunk az őrnek nyolc-tíz kurust, ő pedig megengedte, hogy éjjel is a barakkban maradhassunk. Ebben az esetben a cellák ellenőrzése során az őr minket is bent lévőknek jelentett. Aznap este, amikor a sípszó elhangzott, és mindenki bement a cellájába, egy huszonötöst meg egy köteg marihuánát nyomtunk az arab börtönőr kezébe.

– Esküszöm, a börtönből dúsgazdagon fogtok kimenni! – válaszolta kedélyesen tréfálkozva, és elment.

Amíg teljesen be nem sötétedett, keményfából ékeket faragtunk szekercével, meg mit tudom én, talán gyöngyház berakásos fürdőpapucsot készítgetve töltöttük el az időt.

A yatsı[2] után a sarokba húztam a lámpát, és kivettem a falból azt a bizonyos követ, barátom pedig az ablakból az ügyeletes fegyőrt tartotta szemmel. Az arab rendszerint marihuánát szívogatva el szokott aludni egy sarokban, most azonban állandóan föl-le járkált. Szemügyre vettem a lyuk belsejét. Szemem a túloldali nyílást kémlelte. Holdfény nem lévén, most úgy csillogott, mint valami sötétzöld lámpa. Megpróbáltam kissé tovább kúszni. A hátam hozzáért a kövekhez, tarkómra mészpor hullott. Jó kétlépésnyi távolság megtétele után felujjongtam. Kezemmel körbetapogatózva észleltem, hogy egy széles üregben vagyok, majd tovább puhatolózva fel is egyenesedtem.

Mintegy háromlépésnyi széles, háromlépésnyi hosszú üregben voltam. Ha lehajtottam a fejemet, akár talpra is állhattam benne. Kúszás közben eléggé kifáradtam, és a falnak támaszkodva lihegtem. Ahogy így pihengettem, a barakk felől zajt hallottam, és a lyuk elsötétedett. Először megijedtem, de aztán rájöttem, hogy társam jön utánam. Nehogy valaki meghalljon bennünket ebben a fal tövén lévő üregben, halkan megkérdeztem:

– Vajon elaludt már az arab őrszem?

– Bizonyára, mert már fél órája nem sétál – válaszolta, miközben próbált előrejutni. Valahogy nehezebben ment neki a kúszás, mint nekem. Végül eljutott oda, ahol én álltam.

– Miféle hely ez itt? – kérdezte hirtelen, majd kezével végigsimítva a falakat megjegyezte:

– Ej, hisz ez mindenütt nyirkos!

Kezemmel őt próbáltam kitapogatni, amikor ujjaim egy bőrzsákot érintettek. Most már megértettem, hogy miért ment neki oly nehézkesen a mászás.

Napközben ugyanis a nagy sietségben ezt a bőrzsákot találtuk, és minden eshetőségre számítva, legalább napi fejadagunkat beletettük és elrejtettük. Előfordulhat, hogy egy napig, két napig sem fogunk emberi arcot látni…

Én el is felejtkeztem róla, de barátom észben tartotta, és magával hozta. Miután ő is pihent egy kicsit, így biztattam:

– Gyerünk, ess neki!

Ezúttal ő veselkedett neki, és a nyílás felé kezdett mászni, ami most már egész közelinek tűnt. Elnyúlva a földön én is hozzákészülődtem, hogy kövessem. De ekkor hirtelen megállt.

– Itt nem lehet átjutni! – mondta.

Mivel feje már közel volt a nyíláshoz, féltünk, hogy a vár felett sétáló fegyőr meghallja a hangokat, ezért halkan beszéltünk. Hangját elnyelték a kövek és saját ruházata. Én felkeltem, ő meg egyre visszafelé kúszva érkezett meg.

– A nyílás egy helyen beszűkül. Van ott egy kő, azt ki kell szedni. Attól kezdve aztán nincs gond!

Azon a szűk úton még egyszer átbújva visszatértem a bódéba. Alaposan végigkémleltem a kertet: sem lépések zaja, sem az arab köhögése nem hallatszott. A lámpát kissé felcsavartam, és kivettem a ládából egy vésőt meg egy kalapácsot, majd visszamentem.

Ezután bementünk a nyílásba és dolgozni kezdtünk. Hogy ne keltsünk zajt, a kalapácsot nem is használtuk, csak a vésővel próbáltuk kikaparni a kövek közül a maltert, és igyekeztünk megmozgatni a követ. Alig féllépésnyire lehettünk a külső nyílástól, amin már ki lehetett volna ugorni.

– Csak esne már le az a rohadt kő! – sóhajtottam.

Mivel szemem addigra hozzászokott a sötéthez, jól kivehettem a kinti dolgokat. Szemben velünk a másik bástya fala látszott. Minthogy azonban ez a bástya igen romos volt, gondoltuk, könnyű lesz rajta átjutni. A faluból is be szokták hozni a juhaikat a gyerekek, és itt legeltették. Ez után az eset után persze mindezt megjavíttatták.

Szóval egymást váltva négyszer-ötször ki-be bújtunk. Legutoljára én másztam be. Félórányi igyekezet után a kő egy csomó vakolattal együtt elibém pottyant. Szinte eszemet vesztettem az örömtől. Mögöttem barátom is hallotta a hangot, és igen türelmetlen volt. Szorosan kézbe fogtam a követ, és úgy cipeltem hátrafelé. Amint sikerült kilöknöm, rögtön újra a lyukba vetettem magam.

Csakhogy amíg ezzel a munkával voltam elfoglalva, sohasem pillantottam kifelé; a kijárathoz közelítve mit látok: már virradt.

Óvatosan kidugtam a fejemet, és a mintegy ötvenlépésnyire lévő másik falnál az ügyeletes fegyőr sziluettjét láttam.

Elöntött az izzadtság. Nehézkesen visszatértem és így szóltam:

– Sajnos nem szökhetünk meg!…

Barátom először nevetett, majd maga ment a nyíláshoz. De kisvártatva ő is visszajött. Ott álltunk egymással szemben, és már ki tudtuk venni egymás vonásait.

– Ez az éjszaka elmúlt, reméljük, a következő éjjel! – mondtam neki.

Csakhogy miután idáig eljutottunk, sőt a szabadságba is beleszagoltunk, nehéz ám az embernek visszamenni! Barátom a fejét rázta:

– Nincs másik éjszaka. Ma éjjel kimegyünk!

– Csakhogy már nincs éjjel, mondd azt, hogy ma!

– Rendben, akkor ma megyünk ki!

Először én sem akartam visszakozni, de miközben próbáltam vele kételyeimet megértetni, őt ugyan nem, de magamat sikerült meggyőznöm. Szavaimnak olyannyira hitelt adtam, és annyira megrémültem, hogy végül így kiáltottam:

– Ha akarsz, hát menj, de én maradok, mert semmi kedvem sincs meggebedni a fegyőrök golyójától! – majd hirtelen sarkon fordultam és a bódé felé kezdtem mászni. Fojtott hangját hallottam a hátam mögött:

– Hé, ne menj! Talán csak nem vesznek észre a fegyőrök, és mielőtt még teljesen kivilágosodna, a fű között szépen elillanunk.

Engem páni félelem kerített hatalmába, és a félelemtől elvakítva olyan hevesen indultam vissza, hogy fejemet, hátamat felsebezve ugrottam ki a barakkba, és a követ az eredeti helyére visszahelyezve vártam a reggelt, amikor kinyitják a börtöncellákat.

Még aznap délelőtt kiderült az ügy. Hirtelen fegyőrök árasztották el a barakkot. Én részben a félelemtől, részben a csodálkozástól teljesen megbuggyantam. Kivették a követ, és feltárult a nyílás. Ha az ember lehajolt és belenézett, a szemközti nyílás most már óriásinak látszott. Teljesen szabad volt az út… Az egyik őr a mauserjével két lövést adott bele. Lehetett hallani, amint a golyó a szemközti bástyafalba csapódik. Rögtön kiürítették az összes barakkot. A falakat megvizsgálták, azt a nyílást pedig, amelyen át barátom megszökött, gyorsan befalaztatták mindkét oldalról, és megtiltottak minden további tevékenységet.

– Nem kaptam sok verést. Mivel én nem szöktem meg, a börtönigazgató, a rendőr felügyelő, sőt még az ügyész is sajnálkozott rajtam. Bárcsak megöltek volna a verés helyett!

Az ősz hajú elítélt itt elhallgatott. Félig behunyt szemével olyan volt, mint aki egy álmot kerget. Anélkül, hogy elfordította volna rólam a tekintetét, éles hangon, mint aki káromkodik, megszólalt:

– Ah… milyen ostoba voltam! Milyen hülye voltam! Egy fegyőr golyója talán rosszabb, mint tizenöt év? A félelem miatt elveszett a fiatalságom.

Egyébként ő,…. ki tudja, merre lehet. Többé nem mutatkozott ezen a környéken. Bizonyára letelepedett valami távoli vidéken, ahol nem ismerik, és rendes, normális ember lett belőle. Talán családja, gyerekei is vannak. Ha lett volna merszem, én is vele együtt mehettem volna. De az az egy percnyi félelem… az az átkozott félelem…

Arcán megfeszültek az izmok. Életemben nem láttam még embert, aki ennyire megvetette, ennyire vádolta volna magát.

A nap mint nap egymásra halmozódott önvád, az egész embert hatalmába kerítő utálat úgy buggyant ki ajkai közül, mint egy köpés, és arcvonásait saját gyávaságának tudata torzította el.

A munkások eközben jócskán előrehaladtak már a bontással. Mindketten felkerekedtünk, és arrafelé indultunk. Halljuk ám, hogy nagy robajjal gördül alá néhány kő.

A munkások hátra ugrottak. Társam mosolyt erőltetve magára megjegyezte:

– Alighanem most értek oda ahhoz az üreghez, amiről beszéltem. Ott a fal közepében lévő üreghez… Azóta is sokat gondolkoztam rajta, de nem jöttem rá, hogy vajon miért volt az ott. Ki tudja, régen talán valami kapu vezetett át a falon?

A munkások most odamentek az üreghez, ahova a kövek beestek, és belenéztek. Félredobtak még néhány követ, majd hirtelen félreérthetetlen rémület ült ki az arcukra. A közelben állók mind arrafelé indultak. Ősz hajú rabtársammal együtt én is felmásztam a most már vagy egy méternyire lebontott falra, és a nyíláshoz közelítettünk. A körülállók szótlanul bámultak bele az üregbe. Mi is közéjük furakodtunk, és lenéztünk.

Éreztem, hogy valaki megragadja a kezemet, és szorosan tartja, miközben reszket a felindultságtól.

Az üreg nedves kövein, amely századok óta el volt zárva a külvilágtól, egy emberi csontváz feküdt.

A többnyire már széteső lábszárak végén egy-egy régi cipő, mellette meg egy bőrzsák hevert.

Fejemet felemelve társamra néztem. Ő még mindig kezemet fogta, és továbbra is görcsösen szorította.

Arca halottsápadt volt, és ezen az arcon a haláltól épp megmenekült embernek az életre bámuló zavaros tekintete tükröződött.

Puskás László fordítása

Sabahattin Ali (Modern török próza fontos képviselője, 1907 Gümölcine, 1948, politikai merénylet áldozata lett)

Az elbeszélés a „28 török novella” c. kötetben jelent meg

[1] Régi török aprópénz

[2] A müezzin éjszakai imára hívó éneke

2012-10-08