Rozsnyai Dávid, az erdélyi fejedelmek török követségi tolmácsa

Rozsnyai Dávid Marosvásárhelyen született székely szülők leszármazottjaként, 1641-ben, a híres I. Rákóczi György erdélyi fejedelem uralkodásának idején. Édesapja kőfaragó mesterként dolgozott, és tagja volt a kálvinista parókia kézműves tanácsának.

Gyermekkoráról és fiatalságáról szinte semmit nem tudunk, ha csak azt nem, hogy szorgalmasan tanult, s ennek hála széleskörű műveltségre tett szert. Erről tanúskodik néhány ránk maradt költeménye, és főleg kitűnő latin tudása, valamint a sok klasszikus szerzőtől való idézet, amelyekkel később telehitette írásait.

Nővére 1655-ben hozzáment szülővárosa egyik tanárához, Veresmarty Gáspárhoz. Veresmarty lelkészként is tevékenykedett, nem sokkal a házasságkötés után a kolozsvári református parókia élére került, ahol szép karriert futott be: 1661-ben az egyházmegye püspökévé választották.

1661-ben határozta el a fiatal, akkor húszéves Dávid, hogy a saját lábára áll. Háromszáz forinttal a zsebében elhagyta Marosvásárhelyt, és az onnan ötven kilométerre, délre fekvő Segesvárra ment, a fejedelmi udvar akkori központjába. Ekkor már nem Rákóczi György uralkodott (Ő 1660 június 7-én meghalt Váradon egy törökök elleni csatában szerzett sebesülés miatt), hanem Apafi Mihály, akit 1661 szeptember 14-én választottak meg a nemesi rendek, a fejedelemségben állomásozó török seregek vezetőjének, Ali pasa kifejezett „ajánlásának” eleget téve.

Az új uralkodó jóságos és könyörületes volt ugyan, de kissé jelentéktelen, tartást és tekintélyt nélkülöző személy, aki felett energikus felesége, Bornemisza Anna, és még inkább zsarnoki természetű kancellárja, Teleki Mihály uralkodott. A hipochonder fejedelem képtelen volt rendesen ellátni a fejedelmi teendőket és végül elméje elborult. Uralkodásának kezdetén főként az volt a feladata, hogy a Fényes Porta alázatos hűbéresének szerepét játssza, és engedelmességének jeléül minden évben csengő arany pénzben fizesse a töröknek a legyőzöttek súlyos adóját, amely kiürítette kincstárát. A Mohácsi vész, és a régi magyar királyság három részre való szakadása után Erdély „független” állammá vált. De ez a függetlenség általában inkább csak elméletben létezett, nem pedig a gyakorlatban, hiszen állandóan szövetkezni kellett a törökkel, hogy távol tarthassák a Habsburgokat. Még a leghíresebb erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor is csak török segítséggel kerülhetett hatalomra 1613-ben, Báthory Gábor uralkodása után. Erdély tulajdonképpen a török Porta hűbéres állama volt, elvben a szultán hadserege nem szállta ugyan meg, de a megszállás bármelyik pillanatban bekövetkezhetett. 165 évig tartó „függetlensége” alatt kaotikus volt történelme, elsősorban a fejedelem személyiségétől függött a sorsa, valamint az oszmán politika alakulásától, és a német császárok hatalmi törekvéseitől.

A követségi tolmács

1662 elején a ravasz Rozsnyainak sikerült a fejedelem közelébe férkőznie: felvetette, hogy amint lehet, megtanul törökül, hogy követségi tolmács lehessen. Miután elfogadták az ajánlatát, azt a parancsot kapta, hogy csatlakozzon a Gróf Sepsiszentgyörgyi Daczkó János, Csík vármegye kapitánya által vezetett erdélyi követséghez, amely Konstantinápolyba indult, hogy kifizesse az adót, és a fejedelem nevében hűségesküt tegyen a hatalmas szultánnak.

Serdar Ali, a Bánátban állomásozó, temesvári katonai egység parancsnoka által vezetett követség először Nándorfehérvárra ment, onnan pedig Eszékre, ahol a nagy vezír táborozott. A fiatal, erdélyi „tolmács”itt találkozott először a török szokásokkal, és itt hallotta első alkalommal azt a pergő, és magánhangzókban bővelkedő nyelvet, amelyet el kívánt sajátítani. Fogadta a szultán tolmácsainak vezetője, a görög Panaïotisz Nikasziosz, aki kezdetként hatalmas turbánt tett a fejére, és bő kaftánt adott rá. Megígérte neki, hogy megtanítja törökül, amint a Boszporusz partjára értek. Ezeket az apró részleteket abból a naplóból tudjuk, amelyet Segesvárra való érkezése után kezdett el vezetni egy iskolás füzetbe, valamint az abba írt jegyzetekből és megfigyelésekből. Fiatalságáról ugyan semmit sem tudunk, de naplójának köszönhetően elég sok információval rendelkezünk arról az időszakról, amikor elhatározta, hogy követségi tolmács lesz.

A törököt akkoriban egyáltalán nem ismerték művelt honfitársai, lenézték, az ellenség és az iszlám jelképének tartott nyelvet. Rozsnyainak más volt a hozzáállása. Azonnal tanulni kezdett, és minden keze ügyébe eső dokumentumot próbált megfejteni. Nem tántorították el sem az arab ábécé használatából akadó nehézségek, sem a meglepő nyelvtani szabályok. Éppen ellenkezőleg, örömmel konstatálta, hogy a török és a magyar között számos közös pont található: mindkettő ragokat használ, és fonetikájukat a magánhangzó illeszkedés jellemzi.

1665 június 8-án a török hadsereggel átkelt az egész Balkáni félszigeten, megcsodálta Drinápoly műemlékeit, szeptember 30-án pedig megérkezett Isztambulba, amelyet a világ legszebb városának látott.

Pozíciójának és kapcsolatainak köszönhetően, hitetlen volta ellenére engedélyt kapott arra, hogy a főváros könyvtárait látogassa, amelyeknek az volt a hátrányuk, hogy mindig valamelyik mecset közelében helyezkedtek el. Kiejtése még sok kívánni valót hagyott maga után, talpraesettségének köszönhetően viszont hamar elfogadták. Gyorsan és könnyedén tanult, úgy vélte nem is olyan nehéz ez a török nyelv. Apafi fejedelem örömmel vett tudomást fejlődéséről, olyannyira meg volt vele elégedve, hogy hamarosan megbízta a Zólyomi Miklós ügy Portánál való intézésével. Ez nagy megtiszteltetést jelentett számára, hiszen túlléphette szakmai hatáskörét. Mindössze huszonnégy éves volt, amikor felkérték a kényes diplomáciai tárgyalások folytatására. Zólyomi Miklós ugyanis rendkívül fontos személyiség volt: ősi, bihari nemesi család híres képviselője, a vidék volt kormányzója, akinek Ali pasa 1661-ben még a fejedelmi széket is felajánlotta. Ali választása végül is azért esett az inkább kényszermegoldásnak tekintett Apafira, mert Zólyomi nem fogadta el ajánlatát. Továbbra is veszélyesnek számított, 1662-ben bebörtönözték a fogarasi várba, javait elkobozták, és Apafi hívei között osztották szét, alig néhány hónappal ez utóbbi fejedelemmé való választása után. 1664-ben szabadon engedték, de hiába követelte birtokait. Mivel nem kapta meg a szerinte neki járó kárpótlást, Törökországba menekült, hogy a szultán szolgáltasson neki igazságot. Nem minden ok nélkül azzal is meggyanúsították, hogy a hajdanán elutasított fejedelmi cím megszerzéséért is ügyködni kezdett a töröknél. Apafi, akit gyenge hatalma folytán mindez nagyon nyugtalanított, végül 1670 március 30-án in contumaciam halálra és teljes vagyonának elkobzására ítélte.

Rozsnyainak számos alkalommal közben kellett járnia Zólyomi ügyködésének meghiúsítása érdekében, amelyet kiváló török tudása nagyban megkönnyített. Mindenesetre elég sikeresen végezte munkáját, mivel 1668-ban a fejedelemi személyes tolmácsává nevezték ki, háromszáz arany forint járandóságban részesült és a fejedelmi udvarban lakhatott.

Kinevezése előtt és után azonban többször kísérte az erdélyi követséget, amely minden ősszel lement Isztambulba adót fizetni és hűségesküt tenni. Felettese, Teleki Mihály fejedelmi kancellár tanácsára Apafi Kolozsvár vidékén jelentős földbirtokot ajándékozott neki, vagyona és hatalma is megnőtt. Élete során egyébként újabb szerzeményekkel és örökléssel nagy földbirtokokat szerzett Nyarádtő, Remete, Marosjára és Fogaras községekben. Öregkorában Fogarasra vonult vissza és ott is halt meg.

1670 vége táján azonban nehezebben kezdett menni a sora. Márciusban, tehát Zólyomi halálra ítélésének másnapján hazatért Konstantinápolyból, ekkor még nem vizsgálódtak az ügyében, mivel ősszel Rhédei Ferenc gróffal visszatérhetett a török fővárosba. De visszatérésekor egy névtelen feljelentés miatt vesztegetéssel gyanúsították meg, háttérbe szorult, kihallgatta a rendőrség. Gyorsan tisztázni tudta magát, de 1671 őszén, a korábbi szokással ellentétben nem küldték vissza Törökországba.

Szerencséjére a következő évben, a török sereg Lengyelország déli részén folytatott hadjárata újra nélkülözhetetlenné tette. A törökök parancsának engedelmeskedve, Apafi Mihálynak a háború folytatásához való hozzájárulásként haladéktalanul hatszáz szekér búzát kellett a török hadsereg rendelkezésére bocsátania. Rozsnyai feladata volt a búza szállítmány Galíciába kísérése, munkáját pedig ekkor is a rá jellemző buzgósággal végezte. Újra a fejedelem kegyeibe férkőzött, visszatéréskor megbízták avval, hogy Drinápolynál csatlakozzon a szokásos követséghez, 1673-ban pedig egy a határvidékeken épült várak felmérésével megbízott, török hadmérnöki tisztekből álló delegációt kellett kísérnie. 1674-ben újra kitört a lengyelországi háború, és IV. Mehmet szultán táborába megint csak ő kísérte el a Kárpátok északi vidékén keresztül a hatszáz szekér búzából álló szállítmányt.

Követségi tolmácsi és félhivatalos diplomata tevékenységét egészen Apafi Mihály 1690 április 15-én bekövetkezett haláláig végezte. Akik régebben azt állították, hogy 1687-ben elhagyta a fejedelmi udvart és birtokaira vonult vissza, nyilvánvalóan tévedtek, hiszen a fejedelemség levéltárában találtak olyan, a török kancelláriból küldött leveleket Apafi uralkodásának utolsó évéből, amelyeket ő fordított le, és ő látott el jegyzetekkel.

Amikor viszont a császári csapatok törökök felett aratott győzelme folytán Erdély elvesztette különleges státusát, és a Habsburgok területének szerves részévé vált, már nem folytatta többé immáron feleslegessé vált tevékenységét.

Csak a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc idején állt újra szolgálatba, önkéntes munkát végzett a versailles-i udvarban „Elégedetlenek” hívott felkelők vezetőjének szolgálatában. A szabadságharc alatt végig tolmácsként és fordítóként dolgozott, Görgény ostromának hadműveleteiben személyesen is részt vett. Csak korából (akkoriban egy hetvenéves aggastyánnak számított) fakadó komoly egészségügyi problémái miatt volt kénytelen visszavonulni 1710-ben, akkor, amikor is véget ért a szabadságharc. A több mint tíz évvel korábban megözvegyült követségi tolmács 1718 március 4-én halt meg Fogarason, hetvenhét éves korában, két fiút és egy lányt hagyva maga után.

Az író

Rozsnyai Dávid az első magyar, aki tökéleten beszélte az oszmán török nyelvet, és más türk nyelven, valamint perzsául is tudott. Ezen kívül író is volt, történész, költő, emlékiratok szerzője, és végül, de nem utolsó sorban remek fordító. Ránk maradt irodalmi munkássága sajnos feledésbe merült, néhány csodálója áldozatos munkájának ellenére sem sikerült igazán rehabilitálni.

Segesvárra való érkezésekor kezdett el írni, jegyzeteket készített és naplójában írt azokról az eseményekről, amelyeknek tanúja lehetett. Hálával tartozunk neki ezért, hiszen írásai nélkül szinte semmit sem tudnánk róla, nem ismernénk pályafutását, és nem tudnánk, hogy harminc éven át milyen fontos szerepet játszott az erdélyi fejedelem udvarában.

Első igazi művének témája Erdély története, amelyet akkor írt, amikor törökül tanult, és amely sajnos csak kéziratos formában létezik. A kéziratot néhány példányban ő maga másolta le, hogy adhasson belőle a téma iránt leginkább érdeklődőknek, először is magának a fejedelemnek és kancellárjának. Nem tudjuk, hogy tetszett-e nekik vagy tudatában voltak-e egyáltalán hasznosságának. Mindenesetre semmit nem tettek azért, hogy segédkezzenek kinyomtatásában vagy terjesztésében.

Rozsnyai még latinra is lefordította, hogy külföldön a szélesebb olvasóközönséghez is eljuttassa, de a fordításnak sem lett több sikere, mint az eredeti kéziratnak.

A török birodalomban való gyakori utazásai során számos történetet és életképet írt a török életről, amelyet a naplója, önéletrajzi írásai, követségi tolmács munkájával kapcsolatos töredékek kiegészítéseként egyfajta antológiában gyűjtött össze. Ezek az írásai sem jelentek meg életében, csak halála után száznyolcvan évvel rendezte kötetbe őket Szilágyi Sándor erdélyi történész a következő címmel: Rozsnyai Dávid, az utolsó török deák történeti maradványai. Sajnos 1867-ben, amikor a könyv végre megjelent, közvetlenül az osztrák-magyar Kiegyezés után, szinte senki nem figyelt fel rá, mindenkit az éppen akkor megtörtént nagy esemény foglalkoztatott.

Rozsnyai jól megcsinált, művészi versek szerzője is volt, de amikor végre megjelentek 1868-ban, majd 1872-ben a pesti kiadású Századok folyóiratban, témájukat már meghaladta a történelem. Később több más magyarországi és erdélyi folyóiratban újra közölték őket, de sajnos csak töredékes formában, így nem keltették fel még a tizenhetedik század iránt érdeklődő irodalomtudósok figyelmét sem.

Egy erdélyi magánlevéltárban, 1960-ban Kovács Sándor Iván által talált és az Irodalomtörténeti közlöny-ben publikált imának jobb sors jutott, arról tanúskodhatott, hogy az irodalom iránt érdeklődő tolmács tagadhatatlan költői érzékkel rendelkezett.

Szerzőként és fordítóként azonban elsősorban az indiai irodalom két híres művének fordításával tett szert hírnévre, bár ezek a művek is kéziratos formában maradtak.

Az első művet 1683-ban fordította le Szamosújváron: az 1591-1592 folyamán keletkezett Humâyûn Könyvről más néven Humâyûn Nâme-ről van szó, amelyet Humâyûn mogol uralkodó (1508-1556) nővére, Babur lánya, Gulbadan begam írt, unokaöccse, Akbar, az uralkodóház harmadik császára kifejezett kérésére. Az uralkodó drámai eseményekben rendkívül gazdag uralkodásának kiváló krónikája a könyv, amely beszámol két bátyjának hatalomvágyáról, gonoszságáról, akik miatt a herceg csak tizenöt év után térhetett vissza a fővárosba. Delhi mellett fekvő, hatalmas mauzóleumát egy gyönyörű kert közepére építette felesége, Hamîdâ Bânu Begam, és még ma is az indiai nagyváros egyik legfőbb nevezetessége.

A Humâyûn Nâme valójában nem igazán irodalmi mű, inkább történeti szempontból értékes dokumentum. Perzsául íródott, de a mogol udvarban akkoriban használt csagataj türk nyelvből is számos fordulatot átvett, és sok stilisztikai hibát tartalmaz. Ettől függetlenül nélkülözhetetlen mű mindazok számára, akik szeretnék elmélyíteni ismereteiket a tizenhatodik századi mogol birodalom történetéről. Megismerhetjük belőle Humâyûn személyiségét, aki közepes hadvezér volt ugyan, de művelt írástudó, tudósok, költők és művészek barátja, aki hatalma megszilárdítása után, élete vége felé szívesebben időzött könyvei és író barátai társaságában, mint katonái között a táborokban. Rozsnyai munkája az első fordítás Európában, már csak ezért is sajnálhatjuk, hogy nem adták ki hajdanán és még mindig a Széchenyi Könyvtár raktárában porosodik.[1]

A második Európában megismertetni kívánt mű nem más, mint a Panchatantra, egy öt fejezetből álló, eredetileg szanszkrit nyelven íródott mese gyűjtemény, amelyet Rozsnyai törökből fordított le.

Az Indiában nagyon népszerű mű az időszámításunk szerinti hatodik században keletkezett, de a századok folyamán számos más művel is kiegészült, például a buddhista Jâtaka írásokkal.

La Fontaine meséihez hasonlóan azt a célt szolgálja, hogy szórakoztatóan tanítsa az embereket az erkölcsös életre és a helyes társadalmi viselkedésre. Főszereplői állatok, királyok, brahmanok, de szerepelnek benne falusi borbélyok és a nép lányai is. Humorosan, szépítés nélkül írják le a történetek az indiai társadalom fonákságait, hibáit, igazságtalanságait, fogyatékosságait.

A Panchatantra egyetemes tanítás, amely ma is olyan időtálló és érvényes, mint a régi időkben. Alapul szolgált egyébként más, szintén híres irodalmi műveknek, mint a Hitopadešha, a Panchkhyânoddhâra vagy az arab és perzsa irodalomban a Kalīla wa Dimna.

Megint csak sajnálkozásunkat fejezhetjük ki, amiért Rozsnyai Dávid munkája kiadatlan maradt és nem ismerhették meg kortársai. Csak 1886-ban írt róla először beszámolót a Századok folyóiratban Beöthy Zsolt, aki fel akarta kelteni az írástudó közönség érdeklődését a feledésbe merült mű iránt. Időközben más fordításokat is közre adtak Németországban és Angliában, a magyar tudósok pedig inkább ezek iránt érdeklődtek. Ez is bizonyítja, hogy nehéz az embernek prófétának lenni a saját hazájában. Valószínű, sőt majdnem biztos, hogy Rozsnyai magyarországi és erdélyi honfitársai ma sem tudják, hogy a követségi tolmács milyen fontos szerepet játszhatott volna az indiai remekmű Európában való megismertetésében és népszerűsítésében.

Röviden összefoglalva, nem szegődött Rozsnyai mellé a szerencse. Nem állt rendelkezésre elegendő anyagi forrás egy ilyen típusú kiadáshoz, a fejedelem és kormánya nem tulajdonított neki semmilyen jelentőséget, korának művelt férfijai pedig még csak nem is sejtették, hogy milyen fontos művekről van szó.

Az emlékiratok szerzője

Amikor Rozsnyai Dávid elhatározta, hogy követségi tolmács lesz még semmit nem tudott az általa felfedezni óhajtott világról. Tulajdonképpen egyfajta kihívás elé állította magát: ő akart az első törökül beszélni és írni tudó magyar lenni. Akkoriban, többi honfitársához hasonlóan a törökökről a kegyetlen és fosztogató katonák jutottak eszébe, amelyek már oly sokszor feldúlták az országot, és embereket öltek, annak ellenére, hogy az erdélyi fejedelmekkel hűbéresi viszonyban álltak. A békés időszakokban viselt karneváli öltözékük inkább mulatságosnak hatott, a Kárpátokon átkelő, hadjáratozó török seregek látványa viszont a pusztítástól való irtózás érzését keltette az emberekben. A meg nem értés, a gyanakvás, a megvetés és az irántuk érzett gyűlölet nehézzé, sőt egész egyszerűen lehetetlenné tett mindenfajta kapcsolatot az elnyomókkal.

Törökül tanulni tehát hallatlanul merész, félelmetes, elítélendő és elfogadhatatlan tett volt. Számára is bravúrosan bátor tettnek számított, nem csak azért, mert semmit nem tudott az általa tanulmányozni kívánt nyelvről, hanem azért is, mert az iszlámról, a „hűtlen” vallásról sem tudott semmit, amely a keresztények szemében a törököket afféle földön kívüliekké tette.

Amikor a fejedelem beleegyezését adta, Rozsnyai bizonyára tisztában volt avval, hogy semmit nem tud, ezért kezdett el egyfajta útinaplót vezetni. Így könnyebben le tudta jegyezni benyomásait, emlékeit és a vele történt kalandok által ihletett gondolatait.

1665-ben csatlakozott az erdélyi követséghez, amely a régi, szerb és bolgár királyságot átszelve Isztambulba tartott. Azonnal egy teljesen más világba csöppent. Olyan volt, mintha egy másik bolygóra került volna. A régi Konstantinápolyba való megérkezése után az első furcsa emléke egy elefánt látványa volt, még soha nem látott ilyen hatalmas állatot. Egy pompázatos menet közepén ment, a fényűző menet IV. Mehmet szultánt kísérte a palotájába. Egy másik, számára furcsa jelenet a homoszexuális uralkodó férfiszeretőjének látványa volt, aki árnyékként követte urát. „Nagyon szép fiatalember”, írja emlékirataiban, akit a nép tréfásan csak „fülemülének” (bülbül) hív, bizonyára azért, mert szépen énekel fejhangon. A furcsa pár természetellenes szerelmi kapcsolatán senki nem csodálkozik, és egyáltalán nem vált ki rosszallást az emberekből.

A magyar utazó elképedve, lenyűgözve, meghatódva és szórakozva fedezte fel az új világot, amelynek létezését még csak nem is sejtette, amely teljesen új volt számára, egzotikus és ugyanakkor furcsa és lenyűgöző. A sok újdonság láttán azonban nem jött zavarba, nyitott szellem módjára reagált, örült, hogy ezt a szokatlan utat választotta, és elég elszánt volt ahhoz, hogy mindenáron kövesse azt. Egyébként minden új látnivalónak örült, és nagyra értékelte a diplomáciai delegáció tagjaként neki jutó előjogokat. Ez lehetővé tette számára, hogy jobban megismerje az általa tanulmányozni kívánt, furcsa kultúrát.

Egy spáhikból álló, dromedárokon lovagoló zenekar haladt el előtte, a számára borzalmasan hangzó, szörnyű zene fülsüketítő volt, de kíváncsian hallgatta. A zenét az akkori Erdélyben ismeretlen cintányérok (zil) és üstdobok (darbuka) okozták. Az üstdobokat párosával az állat nyaka köré aggatják és az üstdobos (darbukaci) úgy üti őket, mintha süket lenne, ettől az állatok bőgést (begös) hallatnak, ami leginkább az oroszlánüvöltéshez hasonlatos.

Ünnepek alkalmával is látni elefántot, a nyakán ülő elefántvezetőn kívül, hat ember rázkódik egy „négyszög alakú doboz félében”, amely nem más, mint az Indiában howrah névre hallgató, kényelmetlen jármű. Az elefántot tarka turbánokat viselő tömeg követi, amit, ha Molière színjátékait ismerte volna, Rozsnyai bizonyára Mamamusinak hívott volna. A tömeg mindenestre azt a benyomást kelti, mintha egy török tárgyú opera egyik színpadi jelenetéből lépett volna elő. A két láb magas turbánok erdejében már meg lehet különböztetni egymástól a vezíreket, az agákat és a bégeket és el lehet szórakozni szalmalejkumjaikon. Rozsnyai leírta naplójában a Nagy Urat is, aki „vékony, hosszútermetű férfi, hosszú orra van, egyáltalán nem szép, nagy, zöld, aranyozott nyusztprémes kabátot visel”, férfiszeretője kíséri, a nyomukban fontosságuk tudatában lépdelő méltóságok következnek, akiknek színes turbánja lenyűgöző méreteket ölt. Vannak köztük miniszterek, fővadászmester, kardvivő, puskavivő, ruhatáros, kincstárnok, asztalnokok, talán még hóhérok is, akik készek azonnal levágni a kegyvesztett tisztviselők fejét. A menet végén Rozsnyai elképedve nézi a szultán hatvanöt fiát. Kettesével lépdelnek, elöl az idősebbek, unottan menetelnek nevetséges öltözékükben. A fiatal magyar utazó biztos eltűnődött azon, hogy ennek a romlott erkölcsű férfinak hogy lehet ilyen sok gyereke, és a lányok még nincsenek is itt. Ellenben rájött arra, hogy tömeges gyilkosságokra kerülhet sor a szerájban azon a napon, amikor felvetődik a trónutódlás kérdése.[2]

A baljós események eljöveteléig azonban kiélvezte a felfedezéssel járó öröm minden pillanatát. Allah dicsőségét hirdető egyházi zászlók erdejében féktelenül szólnak a hangszerek, cintányérok csattannak, dobok peregnek ütemesen, majd a menet megáll egy sátorokkal teli emelvényen.

Ebben, az ezeregy éjszaka meséihez méltó, fényűző díszletben szolgálják fel a Gargantuához illő ebédet, a földre helyezett alacsony asztalok körül a Fényes Portánál akkreditált diplomáciai képviselők foglalnak helyet.

Az ülésrend szabályai szerint az erdélyi fejedelem követe a szigorú és hallgatag Azim vezír asztalánál foglal helyet, aki lenézően figyeli a külföldieket, akik még mindig hamis vallásuk rabjai, ahelyett hogy csatlakoznának az igaz hívők nagy családjához. A követségi tolmács tanonc jelenléte láthatóan zavarja.

Rozsnyai még csak néhány török szót ismer, tudása egyelőre jelentételen. A kivételes alkalmat arra használja, hogy tágra nyílt szemmel szívja magába a látottakat, és örömmel vesz részt az ínycsiklandó, ázsiai, baráti lakomán.

A körülötte zajló jelenet nagyon érdekes. Észreveszi, hogy nincs tányér, se evőeszköz az asztalon, a különböző fogásokat egy olyan hatalmas ezüst tálra teszik, hogy négy szolga bírja csak el. Mindenki kézzel eszik. Olyan sok a fogás, hogy alighogy meghoznak egy tálat már el is viszik azt, amint a vezír ujjait letörölve jelet ad. A vendégeknek gyorsan kell magukat kiszolgálni, ha nem akarnak éhen maradni vagy beérni a szakácsok tehetségének csodálatával. A lakoma még ilyen gyorsított ütemben is sokáig tart, mert a szultán, Rozsnyai kifejezésével élve „szórja a sárga fémet.” Meg kell mutatnia hatalmát, vendégeinek jóllakottan és elkápráztatva kell felállniuk az asztaltól.

Néha hasonló lakomák után a vendégek részt vesznek a követeknek és magas rangú meghívottaknak járó kaftánajándékozási ceremónián. Télen kellemes a meleg, földig érő cobolyprém vagy nyusztprém bundában hazatérni. Nyáron viszont valóságos kínszenvedés, mert nem szabad levenni az uralkodói ajándékot a palota közelében. Sok diplomata csuromvizes lett az izzadságtól a kánikulában a meleg és nehéz kaftánban.

Később, egy hasonló szertartás alkalmával, Rozsnyai is kapott egy kaftánt. A követségi tolmács kistermetű volt, a kaftán pedig olyan hosszú, hogy a földet söpörte vele és nehéz volt, mint az ólom. A török udvar azonban nem bolt, ahol az ember kedvére válogathat, mint a bazárban. Amit Ő fensége ajándékba ad, azt illik elfogadni. Mindenesetre ez a nagy bundás kabát másképp díszes, mint a manapság adott, szalag végére kötött érmék. A kaftánok ajándékozását véletlenszerűnek tartja Rozsnyai, feltételezése szerint annak függvényében adják, hogy a Porta milyen kapcsolatokat ápol a megtiszteltetésben részesülő diplomata országával. Amikor Rozsnyai először vett részt ilyen ünnepségen, megfigyelte, hogy a követet kísérő tizenkét személyből csak hatnak járt az uralkodói ajándék, és annál jobb minőségű a bunda minél magasabb rangú személy kapja: a követnek hermelin jár, a tanácsadóknak szürkemókusprém.

Rozsnyai nem csak az embereket és szokásaikat figyelte meg, sétái során tett különleges felfedezései és érdekelték. A Boszporusz partján, az Aranyszarv kikötő bejáratánál például egy kőből épült világítótornyot fedezett fel, amelynek tetejére „százharminc lépcső vezet, a csúcsán lévő három hatalmas lámpa mindegyikében pedig legalább tíz ember elférne.” Amikor arra járt, hogy megnézze, a toronynál őrködő öregember mesélte el neki, hogy az épület alatt Szent Miklós sírja található, aki hajdanán a tornyot építette. Majd hozzátette, hogy a korábbi őrnek levágták a fejét, mert elaludt és hagyta kihunyni a fényeket. Törökországban nem teketóriáznak, ha a figyelmetlen szolgák megbüntetéséről van szó.

A bazárokban felfedezi, hogy rengeteg relikviát lehet kapni. Az „igazi kereszt”, az „igazi töviskoszorú” darabjainak és a szentek csontjainak árusítása virágkorát éli. A zsidó kereskedők egyiptomi sírrablóktól és múmiafosztogatóktól szerzik be portékájukat. A Szentföldről hazatérő külföldi zarándokok minden pénzt megadnak egy ereklyéért, mert meg vannak győződve arról, hogy így az ismert vagy ismeretlen szentek oltalma alá kerülnek.

Gyakran megfordult Görögországban is, amelynek sziklás partjai és szigetei elvarázsolták. A korinthoszi öböl bejáratánál, Rio és Andirio között felfedezett egy árapály által hajtott malmot, amely a szűk kikötői bejárat miatt hatalmasra duzzasztja, az egyébként szinte teljesen mozdulatlan Földközi tengert. Ez bizonyos mértékig a mi rance-i árapályhajtott üzemünk őse. Larisszából, amelyet a törökök Yenisebir-nek hívnak, Evripo szigetére utazott, amelynek legfőbb városát, a velenceiekhez hasonlóan Negroponte-nak hív (ma Khalkida). Olyan közel van a kontinenshez, hogy egy kőhidat építettek közte és Thébai valamint Athén között. A híd középső része fából, kötelekből, csigákból és járványokból áll, így aztán fel lehet magasra húzni, hogy elférjenek alatta a vitorlás hajók. Mellette is van egy árapály által hajtott malom, ahol a tenger mozgását kihasználva őrlik a gabonát.

Röviden összefoglalva, a Rozsnyai írásaiban található benyomások és megfigyelések realista, ám ugyanakkor festői képet adnak korának Törökországáról, arról a korról, amelyet Molière 1670-ben, az Úrhatnám polgárban oly ügyesen kifigurázott.

[1] Franciául kiadták a művet: Gue-Badan Baygam, Le livre du Humâyûn, perzsából fordította Pierre Piffaretti, szerkesztette Jean-Louis Bacqué-Grammont, Connaissance de l’Orient, coll. UNESCO d’oeuvres représentatives, Paris, Gallimard, 1996.

[2] Félelme nem megalapozott: 1603-ban I. Ahmed megszüntette a „testvérgyilkosság” dinasztikus törvényét, amely a tizenötödik század óta érvényben volt, amikor is I. Bajazid, a „Villám” fiai közötti harcok miatt majdnem szétesett a fiatal oszmán állam. A tizenhetedik századtól kezdve az uralkodó szultán öccseit a Nagy Szerájba különítették el, felügyelet alatt álltak ugyan, de nem voltak bebörtönözve.

2012-05-18
Arcképek és idézetek, -kiadó: Váci Városvédők és Városszépítők Egyesülete