Flesch István: „Nyelvmentők” Törökországban – avagy kísérlet a szefárdok zsidóspanyoljának életben tartására

A gyász kiváltképp szomorú, ha a veszteség a hátramaradottak szűk családi körén kívül egy egész közösséget közvetlenül is érint. Amikor például egy olyan személyt kísérnek utolsó útjára, aki utolsóként beszélt egy nyelvet, amely ily módon az ő távoztával szintén végleg elenyészik. Néha, még korunkban is, egy-egy kisebb nyelv halála már szinte észrevétlenül következik be, s abban a földrajzi környezetben is, ahol egykor beszélték, az emberek csak későn kapnak észbe, hogy már senki sem akad, aki ennek tudója lenne. Persze voltak hatalmas, egykor élő nyelvek, például a latin és az ógörög, amelyeket nagy földrészekre, hosszú történelmi korokra kiterjedően egykor egész népek beszéltek, majd használatuk fokozatosan visszaszorult. A latinból lassan más nyelvek is keletkeztek, s az eredeti élő nyelvből még nagyon sokáig a vallás és a tudomány „holt”, de szinte kizárólagos nyelve lett. Ám a latin újabban újra „divatba jött”, több európai országban öntevékeny színjátszó diákcsoportok római kori darabokat adnak elő. A Vatikán évente frissíti szótárát, amely modern korunk legújabb technikai vívmányai nevének, esetleg új fogalmaknak „nyelvújított” latin változatait tartalmazza. Bármilyen meglepő, a finn rádió rendszeresen rövid világ- és sportesemény-összefoglalót sugároz latinul.

Ilyen körülmények közepette legfeljebb csak gondolati játékként lehetne felvetni, hogy vajon ki vagy kik voltak, lehettek azok az utolsók, akik még anyanyelvükként használták a latint. Nevüket nyilvánvalóan nem jegyezték fel, kilétüket örökre homály fedi.

Azt viszont feljegyezték, hogy a szinte napjainkban kihalt manxot, amely az ősi kelta gael nyelvcsaládba tartozott, anyanyelveként Ned Madrell őrizte meg utoljára, 1974-ben bekövetkezett haláláig. Ez a halászember a Nagy-Britannia és Írország között fekvő Man szigetén élte le életét, ahol 1877-ben született, s amely most inkább autó- és motorversenyeiről híres… Madrell ma már muzeális értékű manx beszédét hangfelvételek őrzik. Ekkor azonban Man szigetének néhány hazafias érzelmű lakója feleszmélt, hogy ha nem cselekszenek, menthetetlenül veszendőbe megy e nemzeti kincsük. Összefogtak, s a harmadik évezred hajnalán már mintegy kétezren mondhatták magukról, hogy második nyelvként képesek manxul érintkezni egymással…

De Törökországban még a közelebbi múltban is akadt hasonló eset. A kegyeletes emlékezet és a tudomány számára szintén rögzítették az 1992-ben elhunyt Tevfik Esenç nevét, aki az ubih nyelvnek volt utolsó anyanyelvi beszélője. Az északnyugat-kaukázusi ubih nép a terjeszkedő orosz cári rendszer üldözése elől a 19. század derekán menekült el hegyvidéki szülőföldjéről, s az 1860-as évektől kezdve a muzulmán Oszmán Birodalomban lelt új hazára, több más kaukázusi népcsoport tagjaival együtt. Nem tudható, hogy – talán a távoli manx példájára – voltak-e önkéntes jelentkezők az ubih bár megkésett, de legalább második nyelvként való felélesztésére.

Ám Törökországban újabban is akadnak önzetlen önkéntes jelentkezők a nyelvmentés nemes feladatára – ha nem is a Kaukázus nyúlványainak messzi vidékén, hanem egyenesen az ország szívében. Napjainkban – bármilyen különösen hangzik is – itt fenyeget egy újabb nyelvet a kihalás veszélye. Ez pedig a ladino, más néven a judezmo vagy zsidóspanyol. A megóvására irányuló bátor vállalkozás az El Ameneser című isztambuli folyóirattól indult ki, amely a világ egyetlen csak ladino nyelven megjelenő újságja. A veretes régi cím azt a pillanatot jelenti, amidőn az éj sötétjének mélyén megkezdődik a lassú hajnali derengés. A lapot egy évtizeddel ezelőtt a törökországi zsidó közösség Oszmán-Török Szefárd Kulturális Kutatóközpontjának nyelvész munkatársai alapították, jelenleg 24 oldalon jelenik meg, s Törökországon kívül vannak levelezői Franciaországban, Argentínában, Chilében, az Egyesült Államokban, Izraelben és Angliában. Egyszóval mindenütt, ahol még élnek olyan szefárd zsidók, akik legalább olvasni tudnak ladinóul. Ezek azok a zsidók, akiknek ősei Spanyolországból és Portugáliából menekülve szóródtak szét a nagyvilágban. Legnagyobb részük az Oszmán Birodalomban lelt menedékre, ezért a törökországi zsidók most történelmi-erkölcsi kötelességüknek tartják nyelvük megoltalmazását a feledéstől. Nyelvi örökségük ápolása megértő támogatásra talált egykori szülőföldjükön, a mai Spanyolországban, ahol szintén él a gazdag szefárd kultúra iránti tisztelet, lassan feltámadt a szefárdokkal szembeni nagy történelmi igazságtalanság jóvátételének igénye is, s amelynek Cervantes kulturális intézetei külföldön töltenek be áldásos nyelvápoló és -népszerűsítő küldetést. Tavaly tavasszal nagy feltűnést keltett a spanyol igazságügy-miniszter bejelentése, amely szerint a madridi kormány felajánlja az állampolgárságot a több mint ötszáz évvel ezelőtt elűzött szefárd zsidók leszármazottainak. Alberto Ruiz-Gallardón a New York Timesban megjelent interjújában kijelentette: az intézkedés célja nemcsak a spanyol történelem legnagyobb tévedésének helyrehozása, hanem a Spanyolországnak okozott károk enyhítése is, hiszen az elűzött szefárdok nagymértékben hozzájárultak elhagyott földjük művészetének, tudományának, irodalmának felvirágoztatásához. Sok szefárd zsidót ma is erős érzelmi szálak fűznek Spanyolországhoz – mondta. „Az isztambuli nagy bazárban magam is spanyolul beszélgettem olyan szefárd zsidókkal, akik egészen Toledóig tudták visszavezetni családfájukat.” A miniszter, Madrid korábbi polgármestere, unokája annak az egykori bukaresti spanyol nagykövetnek, aki a második világháború alatt romániai szefárd zsidókat mentett a nácik elől.

„A spanyol zsidók mindaddig gazdagodtak és virágzottak, amíg Ferdinánd 1492-ben meg nem hódította Granadát, s a mórokat végképp ki nem űzték. Ekkor a félszigeten élő zsidók elvesztették azt a szabadságot, amelyet az iszlám enyhítő hatása alatt élveztek; lecsapott rájuk az inkvizíció, választást engedvén nekik a megkeresztelkedés s a kereszténység gyakorlása vagy a száműzetés és a javaik elkobzása között. Nem mintha az egyház heves ellensége lett volna a zsidóknak – a pápák ismételten tiltakoztak az inkvizíció barbársága ellen; de a spanyol király úgy gondolkozott, hogy megtömheti erszényét ennek az idegen fajnak szorgalmasan gyűjtögetett vagyonával. Majdnem ugyanabban az esztendőben, amikor Kolumbusz fölfedezte Amerikát, Ferdinánd felfedezte a zsidókat” – írta szellemesen Will Durant amerikai filozófus, történész és szépíró 1926-ban A filozófia története címmel megjelent művében, amelyet a Gondolat hősei címmel 1930-ban már nálunk is kiadtak Benedek Marcell színpompás fordításában. A magyar változat a német, francia, svéd, dán, szerbhorvát, kínai és japán kiadás nyomán látott napvilágot.

A szefárd zsidók nevét Szefarad kis-ázsiai várostól eredeztetik, oda menekült sok zsidó jeruzsálemi templomuk első lerombolása után, Kr. e. 586-ban. Később ezzel a névvel jelölték nagy központjukat, Spanyolországot. A szefárd zsidók azonban – a máig elterjedt téves felfogással ellentétben – spanyol hazájukban nem ladinóul beszéltek, nyelvük az ottani helyi nyelvjárás, főként a kasztíliai spanyol volt. A ladino már csak később, a száműzetésben alakult ki az Oszmán Birodalomban, így tehát ebben a különös értelemben az ő nyelvük is „ottomán”. A birodalomban évszázadokig jól állta a történelem viharait, s széles körű elterjedtségnek örvendett. A zsidóspanyol sajtótermékek száma messze meghaladta más vallási-nyelvi kisebbségekét. Eliezer Papo professzor szerint, aki a Negevi Ben Gurion Egyetemen a balkáni zsidó történelem előadója, egy-egy közepes zsidó közösségben annak idején akár nyolc-kilenc ilyen publikációt is kiadhattak. A 19–20. század fordulóján Szaloniki volt az oszmán világ egyik legizgalmasabb, legpezsgőbb szellemi központja. Ez az oszmán „szefárd Jeruzsálem” a legszebb európai példaként valósította meg különböző vallások, kultúrák, etnikumok kölcsönös tiszteleten alapuló virágzó együttélését. Az ősi várost, amelynek Szent Pál apostol tanúsága szerint már Kr. u. 50-ben volt zsidó közössége, s ahol oly sokáig éltek együtt békében keresztények, muzulmánok és zsidók, 1997-ben Európa kulturális fővárosává választották. Kemal Atatürk és Nazim Hikmet szülővárosában 33 zsidóspanyol és hét francia nyelvű zsidó lap is megjelent. 1943-ban azonban Eichmann „személyes képviselői”, Wisliceny és Brunner SS-Hauptsturmführerek (századosok) itt kezdték meg március 15-én az egész görögországi zsidóság gyilkos deportálását…

Az „aktívan semleges” Törökországban a háború alatt a német fenyegetés, a náci hadigépezet balkáni és kaukázusi vészes közelsége ellenére sem hoztak kifejezetten zsidóellenes intézkedéseket, törvényeket. Bár a zsidókat sújtotta legjobban, nem csak ellenük, hanem minden törökországi nem muzulmán vallású személy ellen irányult az úgynevezett fejadó. Eme kényszeradó meg nem fizetése vagy az adóköteles személy fizetésképtelensége esetén a „vétkest” munkatáborba hurcolták távoli zord vidékre. Ott több zsidó el is pusztult. Noha ilyen irányú központi kormányutasítás nem volt, a háború alatt több török diplomata lelkiismerete szavára hallgatva – és nem kis kockázatot vállalva – zsidókat, elsősorban egykori oszmán állampolgárságú szefárdokat mentett külföldi állomáshelyén. Ez történt a németek megszállta Görögországban, valamint Rodosz szigetén és Franciaországban. Az embermentő Selahattin Ülkümen főkonzul és Behiç Erkin követ nevét megörökítette a történetírás. Előbbit az izraeli Jad Vasem Alapítvány felvette a Világ Igazainak sorába, és tiszteletére egy fát ültetett Jeruzsálemben. Utóbbi – korábban hosszú éveken át budapesti követ –, a Petain-rendszer mellé kirendelt diplomataként több esetben igyekezett zsidókat megoltalmazni, és szembeszállt a nácikkal és Vichy-kormányzati kiszolgálóikkal. Ezért kormánya német nyomásra hazarendelte Atatürk egykori harcostársát, a felszabadító háború hősét.

A zsidóspanyol sokáig tartó korábbi elterjedtsége volt az oka annak, hogy Törökország egyetlen zsidó hetilapja, a Şalom, amikor 1947. október 29-én megalapította Avram Leyon török zsidó újságíró, még ezen a nyelven jelent meg, nem pedig törökül. A ladino olvasótábor azonban lassanként elapadt, ahogy a háború után erősödött az Izraelbe irányuló zsidó kivándorlás, illetve annak mértékében, ahogy a fiatal török zsidók beolvadtak a török társadalomba. A hetilap ezért 1984-ben török nyelvre váltott, s a heti rendszeres szerdai megjelenés alkalmával ma már csak egy oldalát szenteli ladino híreknek. Jóllehet anyanyelvként ma már szinte senki nem beszél ladinóul, a török zsidók életét, hétköznapjait átszövi a ladino humor, szólásmondások, tréfás kifejezések és költői-irodalmi hasonlatok. Beszédüket mind a mai napig színezik ladino fordulatok, miként az amerikai zsidókét jiddis szójátékok, közmondások. Ladinóul jelölnek ma is számos használati eszközt, például a papucs ladinóul pantofeles, de a pipogyaság minősítésére, esetleg mások sértegetésre is még „maradtak raktáron” igen alkalmas és kifejező ladino szavak. Például a meghunyászkodó emberre azt mondják, hogy dzsandaracsó, vagyis olyan, mint a felmosórongy, tehát nyugodtan fel lehet vele törölni a padlót… Az eredetileg héber betűs, de már harminc éve latin betűkkel nyomtatott Şalom példányszáma ötezer, s körülbelül ennyi az előfizető is. A lap nyereséges, s ez a körülmény – a hitközségi tagok anyagi segítségével együtt – lehetővé teszi, hogy lényegében ő tartsa fenn a Törökországban és külföldön összesen csak 2300 olvasót számláló El Ameneser ladino folyóiratot is, amelynek a szerkesztősége ugyancsak a hetilap irodaépületében működik. Szintén a Şalom nyomdájában nyomják az El Amaneser példányait, amelyeket a hetilap ingyen eljuttat saját előfizetőihez is.

A ladino törökországi „létfenntartási küzdelmére” felfigyeltek Izraelben is, ahol szintén még viszonylag sokan élnek judezmóul tudó zsidók, és megalakították az Izraeli Országos Ladino Hatóságot, majd a Bar-Ilan és a Ben Gurion Egyetemen ladino szakot létesítettek. Az izraeli rádiónak van ladino adása.

Az isztambuli szefárd központot, a folyóirat és a hetilap szerkesztőségeit napjainkban azonban erősen őrzik. És már több mint tíz esztendeje – azóta, hogy 2003 novemberében terroristák merényletsorozatot hajtottak végre Isztambulban. Öngyilkos támadók robbantották fel magukat a brit konzulátus és a londoni központú HSBC bank fiókintézete előtt, majd két nappal később két zsinagógánál. A négy merénylővel együtt összesen 67 ember vesztette életét. Három évvel később az isztambuli törvényszék életfogytiglani elzárásra ítélte a terroristák hét segítőjét, egy szírt és hat törököt. A törökországi robbantásokra az elkövetők magától Oszama bin Ladentől, az al-Kaida nemzetközi terrorhálózat vezetőjétől kapták a parancsot.

A történelmi világváros szívében található „ladinomentő szefárd főhadiszálláson” kerülnek minden feltűnést, s ezért munkájukat egy igen szerény épületbe behúzódva végzik. Állandó biztonsági őrt alkalmaznak, s a vaskos kapukat, ajtókat robbanásbiztos acéllemezekkel bélelték ki. 2013-ban több alkalommal e kapuk előtt játszódtak le a Gezi-park védelmében síkra szálló ifjú környezetvédő tüntetők zajos megmozdulásai és az ellenük kivezényelt rendőrök kegyetlen rohamai, a durva könnygáz- és vízágyútámadások, a sérülésekkel, sőt halálesetekkel is járó összecsapások. A zsidó közösségben senkinek nem esett bántódása. De miért is esett volna? Fizikai támadás ellenük – leszámítva a 2003-as kivételes terrorsorozatot – általában amúgy sem szokott előfordulni. A török zsidókat azonban erősen megviselte, hogy egy időben súlyosan megromlott az addig kiváló török–izraeli viszony. Ennek oka az volt, hogy izraeli katonák megtámadtak egy gázai „blokádtörő” tengeri segélyflottát, s rajtaütésük fő célpontján, a Mavi Marmara nevű zászlóshajón életét vesztette több palesztinbarát török politikai aktivista. Végül hosszas alkudozás után Izrael rászánta magát a bocsánatkérésre. Azóta mintha felengedett volna a két ország közötti fagyos légkör, annak ellenére, hogy török kormánypárti újságok nemritkán most is éles Izrael-ellenes kirohanásokra ragadtatják magukat, vagy minden további nélkül kapásból „lecionistáznak”, „nemzetközi cionista lobbi tagjaiként” bélyegeznek meg olyan publicistákat, esetleg külföldi, főleg amerikai diplomatákat, akik nyilvánosan bírálják Erdoğant és kormányát a véleményük szerint „egyre jobban kiütköző törökországi demokráciahiány” miatt. Maga Erdoğan sem türtőztette magát a Gáza ellen legutóbb végrehajtott izraeli hadművelet idején: „hitleri barbárságot és népirtást” emlegetett.

Ám mostanában a törökországi zsidó közösség szempontjából inkább örvendetes eseményekről számolhatott be a sajtó. Még februárban felavatták a 2,5 millió dolláros állami költségen restaurált nagy zsinagógát Edirnében. Az imaház 1909-ben épült a szultán rendeletére, a bécsi leopoldstadti elővárosi izraelita imaház mintájára, amelyet a nácik az 1938-as novemberi országos pogrom, a „birodalmi kristályéjszaka” idején földig leromboltak. Az edirnei zsinagóga felszentelése idején még 20 ezer hívő járt az istentiszteletekre. Most már a városban nincsenek zsidó hívők, illetve egy még megmaradt, Rifat Mitrani, az utolsó edirnei zsidó személyében, aki részt vett a megnyitón. Mitraninak a városban két ABC-áruháza van, de a hétvégeken mindig Isztambulba utazik, hogy családjával együtt vegyen részt a szombati zsidó ájtatosságon. Mitrani apja fűszeres volt, s ép bőrrel vészelte át az 1934-es zsidóellenes kilengéseket, amelyek során nemzetiszocialista propagandistáktól és hazai követőiktől feltüzelt csőcselék tört-zúzott a zsidó kereskedők negyedeiben, számos boltot tönkretéve. Romba döntötték a Mitrani-boltot is, de a család maradt, újjáépítették az üzletet. A török nagy nemzetgyűlés rendkívüli ülésen bélyegezte meg ezt a Törökországban addig nem tapasztalt fajgyűlölő barbárságot. İsmet İnönü miniszterelnök emlékezetes, szenvedélyes beszédet mondott.

A törökországi zsidó közösség június 21-én hétszáz edirnei vendég számára a muzulmánok ramazani böjtjét megszakító ünnepélyes iftar-lakomát adott. Ezen İshak İbrahimzadeh, a törökországi zsidó közösség vezetője háláját fejezte ki a törökországi Kegyes Alapítványok Igazgatóságának a történelmi zsinagóga helyreállításáért. „Ez az iftar is legyen a város egész lakosságának szóló köszönet megnyilvánulása” – mondotta.

Korábban, a zsinagóga megnyitása alkalmából rendezett ünnepségen megjelent Dursun Ali Şahin kormányzó is, aki egy kijelentésével előzőleg még nagy botrányt kavart, és erős felzúdulást keltett a zsidó hitközségben. Azzal kezdett ugyanis fenyegetőzni, hogy az eredeti tervekkel ellentétben nem fogja megengedni a zsinagóga istentiszteleti használatát, hanem múzeummá fogja átalakíttatni. Akkori szavai szerint ugyanis „így akart visszavágni a zsidóknak”, amiért izraeli katonák Jeruzsálem óvárosában – palesztin tüntetőkkel viaskodva – behatoltak a Templom-hegyen álló Al-Aksza-mecset területére, s ezzel megsértették az iszlám harmadik szent helyét. A kormányzó később bocsánatot kért kifakadásáért, azzal védekezve, hogy szavai „nem török zsidókra vonatkoztak”.

Úgy fest, hogy az ilyesmi már nem zavarhatja meg azokat a közelmúltban nagyköveti szinten megkezdett titkos tárgyalásokat, amelyek Rómában folynak a teljes értékű török–izraeli kölcsönös kapcsolatok helyreállításáról. „Ha Izrael új kezdetre törekszik a viszonyban, akkor Törökország rendelkezésre áll jó partnerként” – jelentette ki Bülent Arınç miniszterelnök-helyettes a tévében. A legnagyobb példányszámú Zaman című napilap pedig egyenesen azt írta, hogy Törökország előremutató üzeneteket küld Izraelnek. Eközben ismeretessé vált, hogy hosszabb távon a török kormánypárt, az AKP összesen 65 millió dollárt költött arra, hogy az Egyesült Államokban Ankara Izrael-barát színben tűnhessék fel. A gazdasági kapcsolatok szintje amúgy sem esett vissza, sőt ellenkezőleg, az utóbbi időben lendületesen fejlődtek. Izraeli tartályhajók egyre-másra futnak be a délkelet-törökországi Ceyhan kikötőjébe, ahol kurd olajat vételeznek, amely Észak-Irakból vezetéken át érkezik Törökországba. Feltételezhetően nem utolsósorban ezzel az „egyesült államokbeli zsidóbarát török arcépítéssel” függ össze az is, hogy különös módon idén történt meg először, hogy Törökországban hivatalos rendezvényen emlékeztek meg a holokausztról és az auschwitzi haláltábor felszabadításának évfordulójáról. Az ankarai Bilkent Egyetemen Cemil Çiçek parlamenti elnök védnökségével tartották az emlékezést. A külügyminisztérium nyilatkozatot adott ki, amely szerint Törökország mindent megtesz azért, hogy már eleve bárhol megakadályozhassák népirtáshoz vezető körülmények létrejöttét.

Mindez valószínűleg arra is szolgált, hogy megnyugtassák a ma már amúgy is kis létszámúvá zsugorodott törökországi szefárd zsidó közösség tagjait, akik közül sajtójelentések szerint sokan folyamodtak a világ maradék szefárdjai számára megadandó spanyol állampolgárságért. Ezért a második állampolgárságért Izraelből is nem kevesen jelentkeztek.

Mindebből talán az is következik, hogy a törökországi zsidóspanyol nyelv megmentésére és ápolására irányuló erőfeszítéseknek – zsidó részről egyébként közvetlenül nem szándékolt – kedvező politikai hozadéka is lehet. Ha ugyanis ezt a nyelvmentő igyekezetet a török állam is hivatalosan felkarolja, akkor kisebbségi politikájáról a világ szemében jó bizonyítványt állíthat ki magáról. Erre Ankarának nagy szüksége is van mind bel-, mind pedig külpolitikai szempontból. Főként egy olyan helyzetben, amikor az ország kisebbségeinek helyzete – persze igen erős nagyságrendbeli eltérésekkel – különben is a hazai és külföldi figyelem homlokterébe, sőt gyújtópontjába került. Kurdok, alevik, jazidok, síita muzulmánok és keresztények mind az iszlám állambeli vérgőzös fanatikusok fenyegetésének vannak kitéve. A politikai tájképet már most érzékelhetően módosította az is, hogy a török nagy nemzetgyűlésben jelentékeny képviselethez jutott a kurd HDP, a Népek Demokratikus Pártja. Rengeteg függ attól, hogy a többségi AKP kikkel lép majd, ha egyáltalán lépni tud, kormányzóképes koalícióra.

Az úgynevezett kurd békefolyamat megindulása óta tudjuk, hogy minden visszaesés és némely fölöttébb idegesítő kormányzati nyilatkozat ellenére az AKP és személy szerint az e kérdésben sokszor még mindig váratlanul handabandázó és fenyegetőző Erdoğan is – most már elnöki székben – komolyan gondolja a kurd megoldás sikerét: a megbékélést a szigetbörtönében raboskodó „terrorista PKK-vezér” Öcalannal és az iraki Kandil-hegységben lábhoz tett fegyverrel várakozó gerillahadával. Lesz-e valódi béke a jelenlegi ingatag fegyverszünetből? Ez a török társadalom sorsdöntő kérdése. Ennek felismerése is vezette a kormányt, amikor „az élő nyelvek és nyelvjárások oktatása” keretében a középiskolában választható tantárgyként bevezette az 1991-ig betiltott kurd és két fő nyelvjárása, a kurmandzsi (mintegy 10 millió beszélő) és a zaza (1–2 millió) oktatását. A kaukázusi nyelvek közül diákok számára már szintén választható lett az abház-adige, másként nyugat-cserkesz (300 ezer) és a kabard, másként kelet-cserkesz (550 ezer). A török állami televízió 24 órában sugároz kurd műsorokat, s 2009-ben a Mardini Artuklu Egyetemen megalakult az élő nyelvek intézete, amelynek része a kurd nyelv és művelődés tanszéke. Két másik tanszéken arabul, illetve szírül lehet posztgraduális tanulmányokat folytatni.

Törökországot valóban az etnikumok rendkívüli sokszínűsége, tarkasága jellemzi, mondhatnánk úgy is, hogy Anatólia még ma is a nyelveknek valóságos Bábele, összesen 35 nyelv van használatban. A megközelítőleg 78 milliós lélekszámú lakosság több mint nyolcvan százaléka beszél törökül, de van egymillió arabul beszélő török állampolgár, továbbá 550 ezer azerbajdzsáni és 300 ezer bolgárul beszélő muzulmán pomák. Mindet nehéz lenne felsorolni.

Ami pedig írásunk tárgyát, a szefárdokat és nyelvüket, a zsidóspanyolt vagy ladinót illeti, 1966-ban világszerte még 300 ezerre becsülték e nyelv beszélőinek számát. Riasztó és más összesítésektől erősen eltérő adatokat közölt azonban 2012 februárjában a ladino tekintélyes hamburgi egyetemi kutatója, Michael Studemund-Halévy, aki a Tageszeitung (taz) című lapnak nyilatkozva azt mondta, hogy a világban ma már csak összesen 25 ezer ember beszéli ezt a szefárd nyelvet. Közlése szerint a Törökországban élő szefárdok száma 22 ezer, de közülük is csak hatszázan–nyolcszázan beszélnek aktívan zsidóspanyolul. Anyanyelveként viszont már senki nem beszéli a ladinót. A tudós, aki egyébként Azerbajdzsánban magyar anyától és olasz apától született, Portugáliában és Hollandiában nevelkedett, s tanulmányait Lausanne-ban, Lisszabonban, majd Perugiában, Hamburgban és Bukarestben végezte, úgy sejti, hogyha ez így folytatódik, akkor a következő nemzedék számára a zsidóspanyol már csak szép emlék lesz…

Éppen ennek a számukra elfogadhatatlanul borús jóslatnak a beteljesülését akarják mindenáron megakadályozni az isztambuli szefárd zsidók, akik oly odaadóan küzdenek a felejtés ellen, s akik eközben két utolsó mentsváruk, hetilapjuk és folyóiratuk köré tömörültek, amelyeknek szerkesztői „felesküdtek” a ladino nyelv megőrzésére. Szerencsére azért nem állnak teljesen árván a nagyvilágban, mert van néhány szerény távoli segítőjük: az egyik a Jeruzsálemben évente kétszer megjelenő Aki Yarushalaim (Ez itt Jeruzsálem) és a New York-i Alapítvány a Szefárd Tanulmányok és Kultúra Ápolására. Egy igen tevékeny közösségük működik még Buenos Airesben is, amely havilapot ad ki zsidóspanyol és spanyol nyelven.

A ladino fennmaradásért folyó küzdelem fő terhe azonban kétségtelenül az isztambuli szefárd „nyelvőrség” vállaira nehezedik. Elvégre ők a leghűségesebb és legjogosultabb letéteményesei az Oszmán Birodalomban befogadott szefárd üldözöttek örökségének. Ezek a török szefárdok még többszörös szorongatottságaik idején sem fordultak soha szembe sem oszmán befogadóikkal, sem köztársasági török kormányaikkal. Márpedig ezzel egyedül állnak a törökországi kisebbségek között, bármilyen tényezők, körülmények idézték is elő ezt a különleges törökországi történelmi helyzetet.

Bár a törökországi nyelvi és etnikai kisebbségek sorában a szefárd zsidók az egyre fogyó lélekszámúak közé tartoznak, gazdag és értékes történelmi hagyományokkal rendelkeznek, ennek folytán pedig változatlanul széles körű nemzetközi kapcsolatokkal is. Ezért az eddiginél hatékonyabb felkarolásuk nyilvánvaló érdeke lenne a török államvezetésnek is. A Török Köztársaság számára ugyanis ebben az esetben még sok hasznos szolgálatot is tehet a Törökországot több mint ötszáz éve valódi hazájának érző kis törökországi szefárd közösség. Kiváltképp a mostanihoz hasonló vészterhes időkben.

Flesch István – Türkinfo
2015. július 9.