Népvándorlások az elmúlt hetven évben

Egyre többen beszélnek arról, hogy ami jelenleg Európában zajlik, az már nem is bevándorlás, hanem egyfajta újkori népvándorlás. Egy ekkora méretű migrációs hullám azonban egyáltalán nem újkeletű, az elmúlt évtizedekben nem is egyszer volt hasonlóra példa. Összeszedtük, hogyan alakult a migráció Európában a második világháború vége óta.

A második világháború utáni békeszerződések megalapozták Európa új geopolitikai képét, és megindították a kontinensen belüli nagy népmozgásokat. A háború óriási pusztításokat végzett a kontinensen, a rengeteg áldozat miatt jelentős munkaerőhiány alakult ki.

Akiket hívtak

A hidegháború politikailag és gazdaságilag is megosztott Európát eredményezett, ahol élesen elvált egymástól Nyugat, illetve Közép- és Kelet-Európa, emellett új politikai struktúrák és gazdasági rendszerek épültek ki. Ekkoriban kezdődött ráadásul a gyarmati rendszer felszámolása is, Nagy-Britannia, Franciaország és Hollandia például speciális jogokat biztosított a gyarmatokról az anyaországba érkező bevándorlók számára.

Néhány ország gyors gazdasági növekedésnek indult az 1950-es évek közepén, melynek következtében főként a régi gyarmatok területéről Európa közepe felé kezdtek vándorolni az emberek.

Az Európai Gazdasági Közösség 1957-es megalapítása, és későbbi bővítése pedig lehetővé tette a tőke, a javak és a munkaerő szabad áramlását is.

A bevándorlás leginkább Németországot érintette. 1950-re 7,8 millió menekült talált új otthonra Nyugat-Németországban, 3,5 millió pedig Kelet-Németországban. Többségük német etnikumú volt, akik a keleti blokk országaiban éltek, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon és a Szovjetunióban, mások pedig politikai okokból települtek át az országba. A berlini fal 1961-es megépítésével ez a vándorlási hullám azonban alábbhagyott.

A második hullám

Az 1950-es években zajlott le a második nagy vándorlási hullám, de ez egészen más jellegű volt, mint az első. Ezúttal Dél-Európából, illetve a nem európai mediterrán országokból, valamint korábbi gyarmatokról indultak meg a mozgások, Nyugat- és Észak-Európába.

Ennek a hullámnak több oka volt. Egyrészt az észak-európai országok rekonstrukciójával járó hatalmas gazdasági terjeszkedés, komoly munkaerőhiánnyal párosítva, másrészt a gyarmati rendszer megszűnése.

A vándorlások következményeként a korábban etnikailag homogén országokban sokszínű lett a népesség.

Számos európai gyarmatosító nagyhatalom veszítette el a területeit a második világháború utáni évtizedekben. A gyarmati országokban élők közül sokan Európában telepedtek le, néhányan politikai, de leginkább gazdasági okokból.

1951-ben fogadták el az ENSZ tagállamai a Genfi Egyezményt, amiben definiálták, ki számít menekültnek. A dokumentum kimondja, hogy menekült az a személy, aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, vagy politikai meggyőződése miatt üldöztetéstől való megalapozott félelme következtében az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni.

1962-ben, az algériai háború után Franciaországba 1 millió algériai, és számos észak-afrikai bevándorló érkezett. Ezek a népcsoportok, illetve az ő leszármazottaik okoztak társadalmi feszültségeket 2004-ben Hollandiában, és 2005-ben Franciaországban.

A bevándorlások kezdetben nem okoztak gondot, mivel Nyugat- és Észak-Európában is fellendült a gazdaság, és nagy szükség volt a munkaerőre. Éppen ezért örömmel fogadták a migránsokat, és letelepedésre ösztönözték őket.

Ez a második nagy hullám akkor hagyott alább, amikor 1973-ban kitört az első olajválság, ami a gazdaság visszaeséséhez és a munkanélküliség növekedéséhez vezetett, főként Nyugat- és Észak-Európában. Több kormány is meghirdette ekkor a zéró migráció elvét, megpróbálták megakadályozni a további munkaerő beáramlását.

Ebben az időszakban kezdett átalakulni a bevándorlás kérdése gazdaságiból társadalmi-politikai üggyé,
hiszen az első hullámban érkezők ekkorra letelepedtek a kontinensen, többségük családot alapított és már az utánuk következő generáció tagjai is lassan elérték a felnőtt kort.

Egyre gyakoribb kérdés

A 80-as évek második felére datálható az is, amikor az uniós döntéshozók egyre gyakrabban vették elő a bevándorlókkal kapcsolatos kérdéseket. 1985-ben az Európai Tanács már felvetette, hogy a tagállami helyett közösségi szinten kellene kezelni a kérdést. Az egyik első kézzel fogható eredménye a tanácskozásoknak az Egységes Európai Okmány aláírása volt. A tagállamok szorosabb együttműködésre kötelezték el magukat, az illegális bevándorlás és a szervezett bűnözés elleni harcot pedig megoldandó feladatként jelölték meg.

A menekültkérdés rendezése érdekében 1990-ben írták alá kormányközi megállapodásként a Dublini Egyezményt, melynek célja, hogy minden menedéket kereső személy esetében lehetővé váljon, hogy valamelyik tagállamban érdemben döntsenek az ügyében. Azt is kimondták az okmányban, hogy az Európai Közösségen belül csak egyetlen eljárásra kerülhet sor egy-egy személy esetében, hogy ne fussanak párhuzamosan az ügyek. Az az ország illetékes a menekült jövőjéről dönteni, ahol először benyújtották a kérelmet. Arról is döntöttek ekkor, hogy a menedékkérők továbbküldhetők harmadik államba is, ennek érdekében kiadtak egy listát, melyen a biztonságos országokat jelölték meg.

A 80-as évek végén azonban újabb nagy népmozgás indult, ennek okai a szovjet politika liberalizációjára és a berlini fal 1989-es leomolására vezethetők vissza. A legjelentősebb hullám a német etnikumok vándorlása volt Kelet-Európából és az egykori Szovjetunió területéről Németországba. Ez csak 1990-ben több mint 397 ezer embert érintett.

A cikk folytatása>>>

atv.hu