Nem lehetett nem elmosolyodnom: szarajevói lettem, ha csak néhány percre is

Gondolom, a Turkinfo látogatói között sokan vannak, akik Törökország felé utaztukban megpihentek Szarajevóban. Rám igen mély hatással volt ez a város, és örömmel osztom meg úti élményeimet.

Nem vagyok nagy utazó. Csak néhány nyugat-európai városban, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Horvátország és Erdély egy-két, kisebb-nagyobb városában töltöttem néhány napot. Ezekkel összevetve Szarajevó a maga sajátságaival nem is a Balkán, hanem Ázsia hangulatát árasztja. Ez elsősorban nyilván a minaretekből fel-felzengő, imára hívó szó egymásba fonódó dallamainak köszönhető, de ha az utazónak van ideje egy kávézóban kitartóan figyelni a járókelőket, akkor ez az Ázsiát idéző érzés megerősödik. És én éppen erről szeretnék beszélni, és ez az, amiért visszakívánkozom oda.

Az elmúlt nyáron másodszor utaztunk Boszniába, mindkétszer vonattal. Először kettesben a feleségemmel, utóbb magunkkal vittük két kisfiúnkat is. Azóta eltelt fél év, de nem múlik el egy hét, hogy ne említené meg valamelyikük ottani élményük valamelyik pillanatát, vagy ne érdeklődne: mikor megyünk vissza. Úgyhogy mondhatom, megtérült a befektetés.

Hadd beszéljek először számokról. Két felnőtt és két gyerek 150 Euróért menettérti jegyet kap, szállást éjszakánként és fejenként 10-ért kaptunk, a gyerekek 5-ért. A vonat délelőtt 10 körül indul Budapestről, és éjfél előtt Szarajevóba érkezik (tavaly még átszállás nélkül, ez sajnos idén megváltozott). A taxi 10 Eu a belvárosba, gyalog háromnegyed óra. Mindezzel arra akarok kilyukadni, hogy egyrészt nem túl nagy költség, másrészt komoly előnyei vannak a vonatnak az autóval szemben, és nem is csak az, hogy olcsóbb. Fiaim ezt úgy fogalmazták meg, hogy többet lehet bambulni. Vagyis bámészkodni, önfeledten nézelődni. Ezt tényleg nem lehetett megunni. Vártam, mikor kezdenek nyűgösködni, hiszen a majdnem egész napos zötykölődés sok lehet a tíz-tizenkét éves embernek, de mondhatom, az ott töltött három nap alatt egyetlen alkalommal tört csak rájuk a nyugtalanság, annak is a hőség volt az oka.

Ahogy a vonat a lemenő nap vibráló fényének kíséretében a Boszna folyó mentén bekígyózik a Dinári hegység egyre nagyobb tömbjei közé, a szemlélődő lélek lassú és mélyre ható átalakuláson esik át. Talán Dobojban kezdődik, az első nagyobb állomáson. Itt mozdonycsere miatt tovább áll a vonat, mint más állomásokon, sokan leszállnak vízért, vagy hogy cigarettára gyújtsanak. Egyre több a fejkendős asszony, egyre több a minaret. Aztán lassan besötétedik, és mire bedöcögünk a végállomásra, ráeszmélünk, hogy az iszlám egyik észak-nyugati nyúlványába érkeztünk. Itt nem csak másképpen imádkoznak, de másképpen is élnek az emberek. Nem tudom elmondani, mitől más. Az arcok komolysága, a mozdulatok kimért tempója, a beszéd hangereje, az öltözék szerénysége – nem tudom. Beszámolóm megértéséhez feltétlenül meg kell említenem, hogy a Ramadan kellős közepén csöppentünk egy iszlám városba. Többször és sokat figyeltem az emberek arcát. Nappal a kávézókban és presszókban zajos turisták lebzseltek, sötétedés után a helyiek kavargatták, szürcsölték kávéjukat. Nem rávetették magukat a hosszú böjtnap után az élvezetre, nem bepótolni akarták, amit egész nap nélkülöztek, hanem csendes méltósággal megkoronázták a lemondás megtisztító áldozatát. Ott, Szarajevóban értettem meg, hogy milyen csúnya, de igaz kifejezés az, hogy vasárnapi kereszténység. Oda kellett utaznunk, hogy lássuk: olyan nincs, hogy pénteki iszlám. Szóval ezt értem azon, hogy ez a város inkább Ázsia hangulatát árasztja, mint a Balkánét.

Tudni kell, hogy ez az a város, ahol kirobbant Európa történelmének addigi legvéresebb mészárlása, az első világháború, és ez az a város, amelyet a leghosszabb ideig tartottak ostrom alatt. Az aknavető gránátok aszfaltba tépett nyomai, a homlokzatok sérülései még lépten-nyomon emlékeztetnek a dühödt öldöklésre, de azt is tudni kell, hogy ez az a város, ahol évszázadok óta békében megfér egymás mellett katolikus és ortodox templom, zsinagóga és mecset. Úgyhogy én a mecset udvarában, a kúttal szemközt ücsörögve éreztem legjobban magam, ahová azért beszűrődik a zsúfolt bazár zsivaja, de az emberek arcán a béke és áhítat látszik. Beszélhetnék, locsoghatnék a városképről, a környező hegyekről és felhőkről, kutakról, villamosról, a kávézó asztalánál ülő muszlima finom kézmozdulatáról, filmfesztiválról, de ezek múló pillanatok, csak annak a lelkében maradnak meg, aki ott volt és látta őket. Beszélhetnék a dombhátakon elszórtan fehérlő temetők vakítóan fehér, turbános sírköveinek rengetegéről és a köztük sűrűsödő mély csendről. Szarajevóban nem a látvány érdekes, illetve nem az a legszebb. Hiszen minden városnak megvan az a szellemi légköre, aurája, amit az ott lakók múltja, jelene, az épületek elrendezése, a forgalom tempója, a vallás és kultúra ereje és még sok más ad. Ha valaki Szarajevót akarja közelről megismerni, és erre csak néhány napja van, azt javaslom, üljön le valamelyik kút közelébe, hallgassa a kristálytiszta víz csobogását, és figyelje az arra járó embereket. Egy idő után a víz mintha mesélni kezdene valami felfoghatatlanul szomorú, mégis szép történetet hűségről, szenvedésről, a gyűlöletet legyőzni képes szeretetről és békességről. Nekem, magyar turistának ez Szarajevó.

Úgy készültem az útra, hogy minél kevésbé látsszon, hogy idegen vagyok. Tanulmányoztam a legfontosabb tudnivalókat, megnéztem, miként imádkoznak a mecsetekben, odaérkezve pedig keveset fényképeztem, és öltözékemet is igyekeztem minél kevésbé lazára, nyugatosra venni. Megtanultam bosnyák kávét kérni, megköszönni és szürcsölni, és a böjti időszaknak megfelelően nappal lehetőleg nem mutatkozni nyilvános szórakozóhelyen. Mégis egészen váratlan volt az a pillanat, amikor megéreztem, hogy befogadott a város.

Hogy is mondjam? Ez úgy történt, már este volt, egész nap nem ettem, nem ittam, éppen egyedül ücsörögtem jó ideje a mecset udvarában. Családom a bazárban: a gyerekek hasa burekre vágyott. Néztem a kútnál tisztálkodókat, a falnál imádkozók leborulásának ritmusát, az asszonyokat elkülönítő kerítés mintáját, a kalligrafikus arab feliratot a bejárat fölött, a tiszta öltözékeket, a komoly arcokat. Gondoltam, talán nem követek el nagy gyalázatot, ha egy újonnan érkező mögött, annak mozdulatait követve én is elvégzem a leborulásokat. A ritmus felvételének kedvéért. Miután ez sikerrel megtörtént, leültem azok közé, akik halk beszélgetéssel várakoztak. Amikor aztán az imám messze zengő hangon bejelentette az imaidő közeledtét, a mellettem ülő férfi felém fordult, és bosnyákul szólt hozzám. Megértettem: menjek az asztalhoz, most adják a böjtvacsorát. Nem válaszoltam, mert nem akartam elárulni, hogy nem helyi vagyok, csak bólintottam. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy – bár nem vagyok muzulmán – el kellett fogadjam a pohár vizet és az egyetlen szem datolyát. Nem lehetett nem elmosolyodnom: szarajevói lettem, ha csak néhány percre is.

Végezetül pedig hadd másoljam ide egyik fiam naplójegyzetét: tömörebben és ügyesebben elmondja, amiről én dadogok:

2012. augusztus. Idén először jártam külföldön, Boszniában. Pont Ramadankor voltunk ott. Ráadásul aznap nyert Szarajevo focicsapata – volt ám hangzavar. Éjfél körül érkeztünk, gyalog mentünk a szálláshelyünkre. Városszerte mindenütt dudáló autók, némelyikük zászlóval felszerelve. A sötétben nem találtuk meg a szálláshelyünket, de aztán csak odaértünk. Tök jó volt a szobánk, legfelül aludhattam én, és a többiek lent. A Ramadan miatt este nagyobb volt az élet, mint nappal. Apával éjjel kettesben városnézésre mentünk. Muzulmán város lévén Szarajevo tele van minaretekkel. Azokban énekeltek a müezzinek. Hajnali háromkor, reggel, délben, délután, este. Másnap a bazárban mászkáltunk, vásároltunk mindenfélét. Ettünk valami húsos pitét. Körbetekert rétestészta tele csirkével. Ez a burek.

Szarajevó után Mostarba vonatoztunk. Út közben 92 alagúton mentünk át. Nem viccelek. Van ott egy hideg és mély folyó, a Neretva. Fölötte iszonyú magasan egy híd. Arról emberek ugráltak le a vízbe.

2013-01-03
Yusuf