Mustafa Akyol: Így maradhat Erdogan 2029-ig hatalmon

Napjaink egyik legfontosabb politikai témája Törökországban, hogy a kormány olyan alkotmánymódosításon dolgozik, mely elnöki rendszert vezetne be. Igazság szerint Recep Tayyip Erdogan török elnök és pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP), már évek óta ezen fáradozik. Az alkotmánymódosítást legitimáló népszavazás kiírásához az 550 parlamenti képviselőből 330 szavazatára van szükség, ami – most hogy az AKP politikai szövetségre lépett a Nemzeti Cselekvés Pártjával (MHP) –  már valós lehetőségként merül fel.

Ha az AKP-nek sikerül keresztülvinnie ezt a változtatást, azt jelentené, hogy Törökország letér az európai stílusú parlamenti demokráciák útjáról, melyet egyébként a köztársaság 1923-as megalakulása – sőt, már az 1876-os Oszmán Alkotmány – óta követett. A parlamentáris rendszer keretei között az elnök pártoktól független államfő, és a legfőbb végrehajtói hatalom a miniszterelnök kezében van. Ezzel Erdogannak egészen addig semmi gondja nem is volt, míg hatalmára kerülésének első évtizedében ő volt a miniszterelnök. Azonban 2012-ben úgy döntött, indul a következő elnökválasztáson (2014) , azóta pedig tanácsadóival együtt az elnöki rendszer és az ezt legitimáló alkotmánymódosítás szószólója lett.

Az elnöki rendszer törökországi támogatói az Egyesült Államok példáját hozzák fel érvként, azonban ez az összehasonlítás több ponton is hibádzik. Először is, Amerika egy 50 államból álló föderáció, melynek tagállamai több kulcsfontosságú ügyben is függetlenül működnek, így a rendszer egésze meglehetősen decentralizált marad. Ezzel szemben Törökország erősen központosított és ez a jövőben sem fog változni. Továbbá az elnökség melyet Erdogan készül felépíteni, olyan jogkörökkel és halatommal rendelkezik majd, ami elképzelhetetlen lenne Amerikában. Például, hogy az elnök jelölje ki minden törökországi egyetem dékánját. A választói rendszert és a politikai kultúrát alapul véve egy olyan elnök, aki pártjának elkötelezett híve és más politikára nem vevő, nagy valószínűséggel teljes mértékben uralná saját pártját, amely megadhatja neki a végrehajtó és a törvényhozói hatalom feletti teljes kontrollt.

Ha ehhez hozzávesszük az elnöki jogkörök tervezett kiterjesztését többek között a legfelsőbb bíróság kinevezéseire vonatkozóan, azt az ’’egyesített hatalmat’’ látjuk felépülni, amit korábban Ahmet Davutoglu volt miniszterelnök egy tanácsadója kritikusan bírált. Ez pontosan az ellentéte lenne annak a rendszernek, mely a fékek és ellensúlyok finom játékára támaszkodik, és amely az amerikai modell alapköve.

Az elnöki rendszer szószólói azzal érvelnek, hogy az új rendszer lehetővé tenné a Törökországot sújtó minden probléma orvoslását, a gazdasági nehézségektől kezdve a terrorizmusig bezárólag. Ez azonban inkább tűnik propagandának, mintsem jól átgondolt érvelésnek. Vannak, akik azt állítják, az elnöki rendszer biztosítaná, hogy soha többé ne történhessen katonai puccs az országban, más szakértők viszont éppen ennek az ellenkezőjéről beszélnek. Ez utóbbiak csoportjához tartozik Shadi Hamid, a Brookings Intézet (Brookings Institution, az USA egyik legrégebbi kutatóintézete) elemzője, aki ’’Arabic Exceptionalism: How the Struggle Over Islam is Reshaping the World’’ című könyvében az arab országok politikai modelljeit vizsgálta.

’’Ha minden a normál kerékvágásban halad, a parlamentáris demokráciákban kisebb a valószínűsége egy megválasztott vezető elleni puccsnak’’, – írja Hamid. Ez azért van így, ’’mert a tény, hogy az elnökségért folytatott verseny mindent vagy semmit alapon zajlik – hiszen csak egy ember nyerhet a végén – tovább fokozza a politikai versengés létkérdéssé válását.’’

Törökországban sajnos nincs lehetőség az ügy higgadt megvitatására, mert az elnöki rendszer bevezetésének kérdése inkább egy dacos propaganda szűrőjén keresztül, nem peidg nyílt és szabad viták keretein belül jut el az emberekhez. Az, hogy az egész hirtelen ennyire sürgőssé vált, miközben az ország számtalan más problémával is szembe kell hogy nézzen, szintén arról árulkodik, hogy egy új rendszer bevezetése utáni sóvárgás inkább a jelenlegi elnök személyes ambícióival áll összefüggésben. Mint azt Devlet Bahceli, a MHP vezetője megjegyezte, Erdogan több kérdésben is ’’de facto hatalommal’’ él, mely messze meghaladja elnöki jogkörét, így hát az a teendő, hogy a rendszert kompatibilissé tegyék a ’’de facto valósággal’’.

Az elnöki rendszer bevezetésének egy lehetséges forgatókönyve a török média szerint a következő lenne: a hatalmon lévő AKP benyújtott három lehetséges módosítási indítványcsomagot az ’’ellenzéki’’ MHP-nak.  Egy teljesen új alkotmányt, egy nagyobb alkotmánymódosító javaslatot, és egy korlátozottabb alkotmánymódosító javaslatot, melyeknek mindegyike az elnöki rendszerre összpontosít. Ha az MHP rábólint valamelyikre, a parlament szavazni fog róla (értsd: megszavazza azt), ami zöld lámpát mutat a népszavazáshoz, mely valamikor 2017 elején bonyolódhat le. Ha az ’’igenek’’ győznek, ami több mint valószínű, Törökországnak teljesen új politikai rendszere lesz.

Ennek ellenére belső elemzések szerint ez a váltás nem egyik napról a másikra fog végbemenni. Először egy kétéves ’’átmeneti időszak’’ következik, mely idő alatt Erdogan már szabadon élhet a ráruházott új hatalommal. Az új alkotmány azonban csak 2019-ben lép teljesen életbe, pont akkor, amikor Erdogan jelenlegi ötéves elnöki ciklusa lejár. Ekkor lesznek majd az első választások az új elnöki pozíció betöltésére. Mivel a jelenlegi elnöksége nem fog beleszámítani, Erdogan lehetőséget kap, hogy újabb két ciklusra az elnöki székben ülhessen, ami 5+5 évet jelent, azaz 2029-ig hatalmon maradhat. Ekkor 75 éves lesz – és 27 éve hatalmon. Ez majdnem kétszer annyi időt jelentene, mint amennyit Mustafa Kemal Atatürk töltött az ország élén, emellett Erdogan minden más modern törökországi vezetőnél hosszabb ideig lenne hivatalban.

De lehetséges-e ez? Jogi értelemben kétségtelenül – és az ellenzék szerint éppen ez az egész elnöki rendszer körüli vita lényege. Politikailag nézve Erdogannak folyamatosan fenn kell majd tartani népszerűségét, hogy a következő 13 esztendőben választásokat nyerjen. Ehez már van egy hatalmas, ideológiai alapon szerveződő bázisa, amely úgy tűnik, tűzön-vízen át kitartana mellette, miközben olyan pragmatikusabb választók támogatását is magáénak tudhatja, akik úgy látják, az AKP alatt jobban ment az ország szekere. Hogy az utóbbi tábort megtartsa, biztosítania kell a gazdasági növekedést, így valószínűleg Törökország politikai jövője is Erdogan gazdasági sikerességétől függ majd.

Akárhogy is, emlékezetes politikai eseménynek leszünk tanúi. Egy olyan eseménynek, mely az ezt támogatóknak teljes eufóriát ígér, az azt ellenzőkben pedig rettegést kelt és traumával fenyeget, és amely igen jelentős helyet vívhat ki magának a világ politikatörténetében.

Forrás: al-monitor.com

Fordította: Horváth Bálint – Türkinfo