Miért is költöztem el Angliából

Elköltözni Törökországból vagy éppen ellenkezőleg, odaköltözni? Az elmúlt hónapban egy olyan bejegyzés járta be a török közösségi média felületeit, amely mellett nem tudtak elmenni az olvasók, hozzászólások és megosztások százain keresztül igyekeztek hangot adni egyetértésüknek vagy ellenérzéseiknek. A válasz nem váratott sokat magára, pár napon belül érkezett egy másik nézőpontból kifejtett (ellen)vélemény, ezt a két cikket közöljük le egymást követően.

„Miért is költöztem el Angliából”

„Az elmúlt napokban kezdett közkézen forogni egy török gépészmérnök, Melih Karakelle cikke arról, hogy miért költözött el Törökországból. Írásában felsorolja azokat az érveket, amik aztán arra késztették, hogy elhagyja hazáját és Angliába költözzön. A blogja, ahol a cikk megjelent, rendszerint havi 500 látogatót számlál, azonban az említett poszt 100 ezer kattintást szerzett egyetlen nap leforgása alatt.

A népszerűsége annak a rózsaszín köddel átitatott fantazmagóriának köszönhető, ami az átlag török fejében él az észak-amerikai vagy angliai életről. Arra gondoltam, hogy válaszként én azt fogalmazom meg, hogy miért költöztem el Angliából.

Fontos leszögeznem, hogy Karakelle úrnak igaza van abban, amikor azt állítja, hogy Törökország jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt 12 évben, különösen igaz ez a városi régiókra. A törökök átlagban többet dolgoznak, mint bármely más OECD-országban élők, közülük nagyon sokan 6 napot hetente, hogy a kapitalista óriást jól tudják lakatni. A cégek aztán újraemésztik a felböfögött táplálékot a hetedik napon, köszönhető ez a számtalan bevásárlóközpontnak, amelyek az egész országban elszaporodtak, és a munkavállalóik maximálisan igénybe vett hitelkártyáinak.

A zöldfelület a városban olyan ritka, mint a szűzies oázis a nagy felhőkarcoló óriások árnyékában, melyek úgy nyúlnak Isztambul hét bőséget adó kebele után, mint a „maganda” (…perverzek, tudni fogod, mire gondolok, ha jártál már Törökországban) sóvárgóan kinyújtott ujjai.

Valószínűleg mind közül a legrosszabb az emberi élet és szabadság iránt mutatott közöny, ha a másik ember nem tartozik a ’saját fajtájuk’ közé. A konzervatívok felháborodnak a palesztinok gyilkolásán, de azt mondják, hogy a Gezi Park lázongói megérdemelték a halált. Azok, akik kint voltak a Gazi Parkban, meg sem rezzentek annak hallatára, hogy 30 kurd veszítette életét néhány héttel ezelőtt a Kobani miatti tüntetések során Kelet-Törökországban. Ezt a fajta demoralizáló viselkedést jól fejezi ki az alábbi török mondás: „Éljen csak ezer évig az a kígyó, amely engem nem mar meg.”

Joggal merül fel a kérdés, hogy miért hoztam át a családom Londonból Isztambulba, ha ezekkel a jelenségekkel találkozom a török társadalomban. Elég sűrűn kell válaszolnom erre a mindennapokban, így kész érveket tudok felsorolni.

Legelőször, és ami a legfontosabb, bár az emberek közvetlensége csökkent a nagyvárosokban az elmúlt időkben, mégis klasszisokkal jobb, mint Angliában. Karakelle úr szóvá teszi, hogy az emberek (és járműveik) mennyire agresszívak, szervezetlenek és rossz a modoruk az utakon és járdákon, de mindez abból fakad, hogy itt az emberek a szemedbe néznek, mosolyognak rád és szívesen szóba elegyednek veled. Ha pedig vidékre utazol valamelyik török kisvárosba vagy faluba, megtapasztalhatod az igazi, hamisítatlan török vendégszeretetet és azt az egyszerű, de boldog életet, ami ott még létezik.

Mindezt szembe lehet állítani Nagy-Britanniával, ahol bár mindenki kedves, udvarias és az emberek sorban állnak a busznál, de a szemkontaktus egy idegennel udvariatlanságnak számít, a mosoly pedig egyenesen hátborzongató. Az egyetlen, aki ott szóba állhat veled vagy egy idős és magányos nyugdíjas, vagy pedig az a mentálisan sérült, aki éppen kimenőn van. Senki nem néz vagy beszél a gyerekeimhez Londonban, míg Törökországban vadidegenek szólnak hozzá, játszanak vele, sőt, ölelgetik vagy puszilgatják. Sajnos Angliában a gyerekek már egymást sem puszilgatják vagy ölelik át…

Ez vezet a következő fontos érvemhez, a barátsághoz. Angliában a barátság maximum az ivócimbora vagy kollegiális viszony fogalmát meríti ki, ahol csak nagy ritkán osztunk meg valami személyeset magunkról, az érzéseinkről, az életünkről. Törökországban megoszthatod velük a könnyeidet, a félelmeidet és az utolsó falat kenyeret is. A múlt hónapban a feleségem 19 év után találkozott egy középiskolás barátnőjével, nincs ebben semmi különleges, Angliában is gyakorta megtörténik. Ami viszont ott elképzelhetetlen az az, hogy este fél 11-kor, meghívatlanul toppantunk be hozzájuk! Angliában roppant kellemetlenül érezném magam még akkor is, ha egy közeli rokonomat látogatom meg ebben az órában anélkül, hogy előre értesíteném.

És végezetül itt a család kérdése. Angliában akkor találkozol a tágabb értelemben vett családdal, ha valaki házasodik, vagy ha meghal. Az embernek a találkozással addig kell várnia, amíg mondjuk a közeli rokona nem kezdeményez és hívja meg magához, néha így van ez akkor is, ha csak egy ebédről van szó a szülőkkel. Törökországban az unokatestvéred gyereke is a szűk család fogalmába tartozik, és ha vidékre utazol, hogy meglátogasd a családod, az édesanyád unokatestvére fiának a menye zokon veszi, ha nem töltötök náluk egy éjszakát.

Természetesen Nagy-Britannia nagyszerű ország és eszemben sincs ócsárolni. Londoni vagyok, akinek szörnyen hiányzik a szülővárosa, de minden kellemetlenség ellenére, ami Törökországban tapasztalható – és én magam is keményen bírálom, ha kell -, megéri itt élni.

Izzet S Hickmet

Forrás: Turkey News in English facebook oldala

2014-12-03
Fordította: K. Tengeri Dalma / Türkinfo