Meglepetés és döbbenet – milyen híreket forgalmaznak Törökországról a nagyvilágban?

A világsajtó a napokban az ismeretterjesztés kivételes lehetőségét szalasztotta el Törökországgal kapcsolatban. Persze mondhatná valaki, hogy átpolitizált, internetes, youtube-os és facebookos korunkban a napi sajtónak minél gyorsabban kell minden sallangtól megfosztott szikár híreket feltennie a világhálóra, s eközben aligha foglalkozhat még történettudományi elméletek népszerűsítésével, háttérmagyarázatok megírásával is. Még kevésbé akkor, ha vitatott ügyről van szó. Közben és azonnal valóban nem foglalkozhat, de valamivel később talán megérte volna, ha a külföldi média és hírportálok némi magyarázatot is fűznek a szóban forgó eseményhez.

Ahhoz, hogy Recep Tayyip Erdoğan államfő csillogó ankarai palotájában úgy rendezte meg Mahmud Abbász palesztin elnök fogadtatását, hogy a meglepett vendég tiszteletére a díszlépcsőn váratlanul felsorakoztatta a hajdani török “birodalmak és államok korhű és hiteles” páncélzatába-öltözékébe bújtatott katonáit. Szám szerint tizenhat jó kiállású, szakállas-bajszos testőr feszített teljes hadi felszerelésben, alabárddal, pajzzsal, aranysisakban, mert pontosan ennyinek vélik az ősi és középkori török államszervezetek számát. Az erről készült fényképek bejárták az egész világot. Nyilvánvalóan ez is volt a szándéka a Török Köztársaság mostani elnökének, aki kései hivatali utóda annak a hős hadvezér Kemal Atatürknek, aki viszont vaskézzel számolta fel a széthullott Oszmán Birodalomnak még a maradványait is, és alapította meg a törökök azóta sok dicsőséget és elismerést szerzett köztársaságát. Erdoğan azonban a nemzeti büszkeség ápolása dolgában szemlátomást semmiképpen sem óhajt elmaradni nagy elődje mögött.

Ám ezzel főleg külföldön, de részben belföldön is csak ironikus és gúnyos megjegyzéseket aratott. Elsősorban a közösségi hálókon. “Oszmán cirkusz a palotában” – írta twitteren csípősen Kadri Gürsel híres török újságíró, a szabadelvű értelmiséghez szóló Milliyet című napilap munkatársa. Gürsel nem akárki: a Nemzetközi Sajtóintézet (IPI) török nemzeti bizottságának elnöke. Hírnevét azzal alapozta meg, hogy 1994-ben a Reuters fotósával együtt a helyszínről tudósított a török hadsereg Acélhadművelet fedőnevű hadjáratáról, amellyel a török vezetés Észak-Irakban fel akarta számolni a kurd “PKK-terroristák” búvóhelyeit és főhadiszállását. A 35 ezer katona részvételével indított akció során hivatalos adatok szerint a törökök 64 katonát vesztettek, a PKK állítólag 568-at. Úton hazafelé Gürselt lesből támadó PKK-harcosok elfogták, majd 26 nap után szabadon engedték. Élményeiről Akik a hegyekben rejtőzködnek című könyvében számolt be 1996-ban.

De ellenzéki politikusok is élcelődtek a 490 millió eurós költséggel épült és 1150 termes-szobás fényűző palota lépcsőjén előadott “katonás bemutatón”. Selahattin Demirtaş például, a kurd HDP párt társelnöke a Habertürk tévének nyilatkozva azt mondta, hogy az egész jelenet azzal vált volna teljessé, ha a török elnök “Őrült Ibrahim szultán mezét öltötte volna magára.” A 17. századi oszmán szultánnak köztudottan nem volt ki mind a négy kereke. Ezért helyette jobbára az anyja vitte az államügyeket, de a végén már ő is levette kezét hovatovább kiállhatatlan és főleg ki- és beszámíthatatlan különc fiáról, s hagyta, hogy ellenségei megfojtsák. Ibrahim egyébiránt igen kedvelte a kövér, de kemény húsú nőket. Egyszer azonban azt álmodta, hogy ágyasai megcsalják, ezért minddel végezni akart…

Természetesen a nyilatkozók és twitterezők nem mind vágtak ilyen és ehhez hasonló durvaságokat az államfő fejéhez, sokan, elsősorban az erősen nemzeti érzelműek, megvédték Erdoğan “palotai rendezését a 16 katonával”. Egyikük – szintén történelmi érzékről téve tanúbizonyságot – azt üzente az ócsárolóknak, hogy ha valakinek nem tetszik a 16 tagú díszőrség felvonultatása, “menjen és csatlakozzék keresztes vitézek hadseregéhez”! Úgy tudni, hogy valahányszor külföldi vendég érkezik, a palota ura a 16 jelmezes testőr jelenlétével a jövőben is fel akarja majd idézni a hajdani török földek, birodalmak emlékét. Ennek állandó gyakorlattá avatásával a kormánypárt állítólag már most jó előre igyekszik mozgósítani muzulmán nemzeti-konzervatív szavazóit a júniusra kitűzött általános választásokra. Erdoğan a 16 katona beöltöztetésével voltaképpen olyan nagyon nagy újítást nem is vitt végbe; a Török Köztárság mindenkori elnökének hivatali pecsétjén ugyanis egy nagy központi csillagot körbevesz 16 kis csillag, a régi birodalmak jelképei. Ez a pecsét egy török katonatiszt ötlete volt még 1969-ben… A mostani államfő “csak” élőképet alkottatott e jelképekből…

Mi magunk azonban – ha már írásunk elején szóvá tettük, hogy a világsajtó kihagyta az ismeretterjesztés lehetőségét – most röviden pótolhatjuk a mulasztást. Nincs túl nehéz dolgunk, mivel a török kézikönyvek bővelkednek az erre vonatkozó adatokban, utalásokban. Persze arra mi sem vállalkozunk, hogy a múlt ködéből az olvasó szeme elé varázsoljuk mind a 16 szóban forgó török birodalmat. Ilyen hosszú felsorolással nyilvánvalóan még azokat is untatnánk, akik különben élénken érdeklődnek a török régmúltnak minden részlete iránt. De némely fontos korszakhoz kicsivel jobban közelíthetünk. Így már tanulmányutunk elején azt olvashatjuk egy hivatalos török kiadványban, hogy “feltételezések szerint a török történelem Ázsiában a hunokkal kezdődik. A Krisztus előtti harmadik évszázadban létrejött egy hun állam, amely megalapítója, Mete kán vezetése alatt hatalmas birodalommá bővült.” Ez volt a Nagy Hun Birodalom Kr.e. 204 és Kr.u. 216 között. Attól is eltekintünk, hogy felsoroljuk mind a 39 uralkodóját. Aztán következett a nyugati hunok, majd az európai hunok, végül a fehér hunok birodalma. S ennek végétől, 552-től fejlődött ki egy újabb nagy török birodalom, a gögtürköké. Ebből a 740-ig tartó korszakból származik az első török nyelvemlék, hősmondák leírása.

A gögtürköket az avarok, kazárok birodalma, majd az ujgurok török állama követte. Az ujguroktól gazdag irodalmi emlékanyag maradt az utókorra. Buddhista és manicheus vallásfilozófiai munkák, énekek, himnuszok, főként fordítások szanszkrit, tibeti és kínai nyelvből. Fennmaradtak történeti és elbeszélő jellegű munkák is, amelyek rokonságot mutatnak a hellenisztikus irodalommal. Az ujgur állam 840-ben bekövetkezett széthullása után ennek helyén jött létre a Karahanida-dinasztia állama. A Karahan korszak fordulópont a török történelemben: az uralkodó, Satuk Buğra Abdulkerim kán ugyanis hivatalos vallásként felvette az iszlámot, s ezzel a Közép-Ázsiában alapított első muzulmán török államban megvetette a török-iszlám kultúra és civilizáció történelmi fejlődésének alapjait. Újabb török kulturális központok jöttek létre az egymást követő két fővárosban, Kasgárban és Balaszagunban. Az arab és a perzsa nyelv és irodalmi minták nagy hatást gyakoroltak a török népek irodalmának fejlődésére. A török kultúra és nyelv egyik legbecsesebb ereklyéje egy szótár, amelyet 1072 és 1074 között állított össze a fent említett első fővárosból származó Mahmud, a híres tudós. Kasgár ma Hiszincsiang-Ujgur kínai tartományban található. Kasgári Mahmudnak úttörő művével, a török nyelv első enciklopédikus szótárával, amelynek eredeti címe Divân-ı Lugat-it Türk, az volt a célja, hogy az arabok megtanulhassák belőle az ő nyelvét. Azt is bizonyítani kívánta vele, hogy a török az érintkezésnek és a tudás megszerzésének már ugyanolyan fontos eszköze, mint az arab. A nagyszótárt Bagdadban ajándékként átnyújtotta az abbászida kalifának. A bagdadi kalifa azonban akkor már a város bevétele, 1055 óta az oguzok közül kiemelkedett szeldzsuk-török uralkodóház bábja volt. A kalifa a hódítót mindenesetre megtisztelte a “világ ura” címmel.

Most már csak nagyon nagy ugrásokkal haladhatunk. Ám ha valami, akkor a Nagy Szeldzsuk Birodalom semmiképpen sem maradhat ki a török államok felsorolásából, s még kevésbé az a tény, hogy Arpaszlan szeldzsuk szultán 1071-ben a Van-tótól északra elterülő Manzikertnél (a mai Malazgirtnál) súlyos vereségre kárhoztatta Romanosz Diogenesz bizánci császár hadait. Ezután már semmi sem állhatta útját a törökök anatóliai betelepülésének. Török források töröknek minősítik az Arany Hordát, amelynek uralma alatt Kazán városa vált a török népek irodalmi életének központjává, valamint a Babür Birodalmat is. A Timuridák házából való Zahirüddin Babür, aki törökül írott önéletrajza által tett szert nagy hírnévre, meghódította Indiát, és megalapította a mogulok török-indiai birodalmát. A mogulok birodalma korábban soha nem látott politikai és művészeti magaslatokra emelkedett a térségben. Uralkodásuk alatt épült a Tádzs Mahal, a világ egyik legszebb épületegyüttese. Tervezéséhez az Oszmán Birodalomból érkeztek építészek.

A törökök hosszú történelmük során gyakran megcsillogtatták katonai erényeiket, méghozzá igen erős ellenfelekkel szemben is. Egy főleg törökökből álló sereg 1260-ban Názáretnél megsemmisítő csapást mért a mongolokra. Egy mohamedán arab hagyomány szerint a Próféta egyszer így tájékoztatta híveit: A mindenható Isten mondja: van egy hadseregem, katonáit törököknek hívják. Valahányszor megharagszom egy népre, ráeresztem az én törökjeimet… Külön már nem szólunk az egyiptomi mamelukok török államáról, pedig érdemes lett volna erre is kitérni, mivel egyként feltartóztatták keresztes és mongol hadak Egyiptomba, illetve Szíriába való behatolását. Kihagyjuk az afganisztáni Gazna város körül kialakult török államot, amelynek uralkodója, Mahmud már szultáni címmel ékeskedett, és több hadjáratot vezetett Indiába. Egy török forrás neki tulajdonítja azt az érdemet, hogy a meghódított vidéken iszlamizált török uralmat létesített, s ily módon – mint írják – “lerakta a mai Pakisztán alapjait is.” Az Erdoğan által kijelölt palotaőrség török birodalmakat jelképező 16 tagja közül a hátralévő utolsó kettő az Oszmán Birodalmat és a Török Köztársaságot szimbolizálja. A nagyközönség az előzőkhöz képest mindkettőről viszonylag sok ismerettel rendelkezik, ezért itt be is fejezhetjük a felsorolást.

Az elmondottakból mindenképpen látszik, hogy a törökök más népek kultúrkincseivel összevetve is igen régi műveltséggel rendelkeznek. Ezért nem lehet egyetlen kézlegyintéssel elintézni, még kevésbé kizárólagosan és maró gúnnyal illetni őket, ha meg akarják mutatni, hogy történelmükben nekik is van mire büszkének lenni. Ez még akkor is így van, ha némely török vagy külföldi történész joggal mutat rá gyermekded és megmosolyogtató túlzásokra egy-egy “birodalom” egyértelműen töröknek nyilvánításában. De talán így is megérte, hogy a teljesség igénye nélkül is némileg “konkretizáltuk a 16-okat”.

Ahhoz hasonló vagy még nagyobb meglepetést azonban, mint amilyet írásunk címében jeleztünk a Mahmud Abbász palesztin elnök fogadtatásának “katonás külsőségeivel” kapcsolatban, magas állami szinten azokban a napokban mások is okoztak Törökországban. Közülük is kiemelkedik Mehmet Metiner esete, aki az Igazságosság és Fejlődés Pártját (AKP) képviseli a török nagy nemzetgyűlésben. A délkelet-törökországi Adıyaman tartomány küldötte különösképpen senkit nem érdekelt volna, ha egy véletlen elszólásával nem kerül a lapok címoldalaira. Maga sem gondolta volna, hogy ez lesz a vége egy jelentéktelen helyi tévéállomás számára adott nyilatkozatának. Igaz, lehetett volna elővigyázatosabb is, mivel az érintett témáról – az állami élet legmagasabb szintjén eluralkodó korrupcióról – jelenleg országos vita folyik. Metiner azonban úgy vélte megvédelmezhetni a kormánypárt köreiben dívó és le is leplezett – bár eddig tartós és súlyos következmények nélküli nepotizmust, hogy hamarjában előkapott egy szerinte idevágó idézetet a mohamedánok szent könyvéből. Ő ugyanis igen művelt ember, az isztambuli egyetem török irodalom szakán végzett, tehát tájékozott irodalomtörténész és egyben hithű muzulmán is. A vele készített és azóta már videofelvételen széltében-hosszában terjesztett interjú során a műsorvezető megkérdezte: mit szól azokhoz a hírekhez, amelyek szerint AKP-képviselők és magas kormányzati tényezők rokonait sokszor anélkül ültetik be közhivatalokba, hogy letétetnék velük az előírt alkalmassági államvizsgát.

Metiner azonnal kész volt a válasszal, s kapásból kijelentette: Mi vallásos emberek vagyunk, nem igaz? Így amikor valahányszor pénteken részt veszünk a nagyimán, mindig hallhatjuk a Korán-versből recitált szent szavakat: védelmezd és részesítsd előnyben rokonaidat.

Ez a pontatlanul idézett és hanyagul előadott szöveg romlatlan formában a Korán A méh című 16. szúrájának 90. versében található, s eredetileg így szól: Bizony Allah az igazságot, a jó és helyes magatartást rendeli el, valamint a rokonok megadományozását. De tiltja a ledérséget, a csalárdságot, az erkölcstelenséget, s int benneteket, hogy ezt jól jegyezzétek meg.

A riporter azonban nem ijedt meg, s a képviselő mellének szegezte az alábbi újabb kérdést: Ez netán azt jelenti, hogy a kormánypárti képviselők a Korán verseit hívják segítségül, hogy törvényesnek tüntessék fel, ha családtagjaikkal, rokonaikkal kivételeznek állások betöltésében, előnyök nyújtásában? Metinernek ettől elakadt a lélegzete, s hosszabb hallgatás után csak ennyit mondott: Ha maga is semmibe veszi Isten verseit, akkor ehhez nincs több szavam. A szópárbaj azonban ezzel még nem ért véget, mert az újságíró ezek után azt feszegette, hogy miért a riportalany unokatestvérét nevezték ki a közoktatási minisztérium egyik tartományi osztályának élére. A képviselő közölte: nem ő, hanem a tartomány kormányzója nevezte ki a rokonát. Az ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) a parlamentben élesen támadta a kormányt állítólagos nepotizmusa miatt. Bülent Arınç miniszterelnök-helyettes a költségvetési vitában azonban elismerte, hogy kinevezéseknél valóban előfordulhat részrehajlás AKP-tagok javára. Faruk Çelik munkaügyi miniszter pedig hangot adott annak a véleményének, hogy a nepotizmus, amelynek bizonyos fokú meglétét ő is elismerte, nem a “mostani kormánypárt új divatja vagy sajátossága, hanem az atatürki köztársaság megalapítása óta tapasztalható.”

Mehmet Metiner AKP-képviselő kurd gyökerű, korábban dolgozott egy kurd pártnak is, de forgolódni kezdett radikális iszlám körökben is. Egy ideig – még az AKP alapítása előtt – tanácsadója volt Erdoğannak. Újabban cikkei jelennek meg a Star című kormánypárti lapban. A Koránra való hivatkozása mindenesetre mutatja, hogy az iszlám mennyire jelen van a török társadalmi tudatban. Ezért érthető, hogy miért keltett oly nagy feltűnést Törökországban egy olyan levél felbukkanása Nagy-Britanniában, amelyből kiderült, hogy a lakosság által minden idők legnagyobb angol államférfiának tartott Winston Churchill fiatalon erős vonzalmat érzett az iszlám iránt. A BBC török hírszolgálata honlapján fényképekkel illusztrált tudósításában idézi a vezető brit lapok erről szóló beszámolóit. A The Times szerint a fiatal Churchill bizonyos megnyilvánulásai arra engedtek következtetni, hogy a kereszténységet és az iszlámot egyenrangúnak tartotta, és csodálta az Oszmán Birodalom katonai képességét és hatalmas területi kiterjedését. A muszlim vallás és a Kelet kultúrája iránti rokonszenve családját aggodalom töltötte el. Ez kiviláglik abból a levélből, amelyet későbbi sógornője írt neki 1907-ben. Kérlek, ne térj át az iszlámra – olvashatók Gwendoline Bertie sorai. Mint megjegyezte, Churchillnél egyfajta pasaszerűséget figyelt meg, s ezért arra biztatta, hogy küzdjön az ilyen kísértések ellen, mérsékelje lelkesedését. A levelet Warren Dockter, a Cambridge-i Egyetem tanára fedezte fel, aki kutatásokat végzett készülő könyvéhez, amelynek témája Churchill, az államférfi és az iszlám világhoz fűződő viszonya, s amely a The Daily Telegraph jelentése szerint az alábbi címen fog megjelenni: Winston Churchill és az iszlám világ: orientalizmus, birodalom és diplomácia a Közel-Keleten. Churchillt valójában soha nem foglalkoztatta az iszlámra való áttérés gondolata – nyilatkozott Dockter a The Independent című lapnak. Abban az időben már többé-kevésbé ateista volt, az iszlám mindamellett különleges hatást gyakorolt rá. Időnként még arab ruházatot is felöltött. Maga Churchill írta egy 1907-ben kelt levelében, hogy jó lenne, ha pasa lehetne. Ezzel az Oszmán Birodalom megtisztelő magas katonai rangjára, a tábornoki rendfokozatra gondolt.

A már említet levelében Lady Gwendoline azt is megemlíti, hogy Churchill fiatal korában harcolt Szudánban és India északi határán, s így már voltak tapasztalatai az iszlámmal. Ekkor még – 1904 óta – pályájának liberális szakaszában volt, s határozottan szembeszállt az észak-nigériai főbiztos, a keménykezű imperialista, Frederick Lugard birodalmi politikájával. Ellenezte például Lugard büntető expedícióit az észak-nigériai törzsek ellen. A szudáni harcokról 1899-ben könyvet is megjelentetett A folyam menti háború címmel, amelyben természetesen a brit gyarmatosítók imperialista politikáját védelmezve élesen elítélt mindenfajta muzulmán szélsőséget és úgynevezett fundamentalizmust. “Ez a fajta mohamedanizmus bénítólag hat a benne hívők társadalmi fejlődésére” – írta.

Churchill 1940 októberében – a náci Németország ellen vívott háború legsötétebb óráiban – jóváhagyta azt a tervet, hogy London szívében építsenek egy mecsetet. E célra elkülönített százezer fontot. A tervet végig támogatta, s így a Regent’s Parkban később felépülhetett a londoni központi mecset. Remélte ugyanis, hogy ezzel a nyilvános bírálatok ellenére e súlyos helyzetben megszerezheti a muzulmán világ támogatását hazája számára. Az alsóházban 1941 decemberében kijelentette: A muszlim világban, keleten mindenütt sok barátunk fejezte már ki szívből jövő háláját ezért az adományért. A Churchill-könyvén dolgozó Dr. Dockter professzor meglátása szerint a nagy brit államférfi iszlámhoz való egykori érzelmi közelségének ténye éppen akkor bukkant felszínre, amikor a korábbi évszázadok folyamán megtapasztaltaknál is súlyosabb feszültség alakult ki az egyistenhívők három világvallása, a kereszténység, a judaizmus és az iszlám között…

Most azonban elérkezett az ideje, hogy a meglepetések leírása után röviden szóljunk a cikkünk címében említett döbbenetről is. A török politikai és állami vezetés, valamint a médiák, a társadalmi és vallási szervezetek a legkeményebb szavakkal bélyegezték meg a párizsi Charlie Hebdo szatirikus újság szerkesztősége ellen elkövetett gyilkos merényletet. Megrendültségének hangot adva Erdoğan köztársasági elnök kinyilvánította, hogy terrorizmust nem lehet indokolni sem vallási, sem pedig nemzeti érzelmekre való hivatkozással. “Ezen a fájdalmas napon a legőszintébb együttérzésünket fejezzük ki barátunknak és a partnerünknek, Franciaországnak” – nyilatkozott a török államfő. Sürgette egyúttal, hogy ne csak a terror elleni harc kérdésében alakítsanak ki közös álláspontot. Szerinte ugyanis a kialakult feszültségeket csak úgy lehet felszámolni, ha leküzdik a társadalmi intolerancia minden válfaját, továbbá ha fellépnek a gyűlölködők “érvei” ellen, amelyekkel igyekeznek megindokolni hadjáratukat a vallási és kulturális sokrétűséggel szemben. Hasonlóképpen hallatta elítélő szavát Davutoğlu miniszterelnök, az ellenzéki pártok és nem utolsósorban Dr. Mehmet Görmez, a vallási ügyek hivatalának, a Diyanetnek az elnöke. Utóbbi sajtóértekezletén kijelentette, hogy Párizsban a merénylők közvetlen támadást intéztek az iszlám és a muszlimok ellen. “Senki, egyetlen muzulmán sem válaszolhat ilyen galád és ocsmány módon azokra a tiszteletlen és minősíthetetlen gondolatokra, amelyekkel a prófétát illették, mert ilyesmivel soha nem értene egyet maga a próféta sem” – mondta.

A török médiában azonban megszólaltak olyanok is, akik nem voltak hajlandók elítélni a francia szerkesztők és rajzolók lemészárlását. Mások – mint például a kormánypárti Yeni Akit című lap szemleírója, Abdulrahman Dilipak – a merényletet ugyan elfogadhatatlannak tartják, de megállapították, hogy a szatirikus újság az utóbbi években tanúsított magatartásával valósággal kihívta maga ellen a terroristákat. Az újság facebook-oldalán viszont némelyek “ünnepelték” a vérfürdőt, amely szerintük jogos bosszú volt a próféta megsértéséért. Sok twitterező azonban élesen elmarasztalta az ilyen megnyilvánulásokat.

Ali Şahin gaziantepi kormánypárti képviselő az “egészet filmszerűen megrendezettnek” tartotta. Szerinte létezik ugyanis olyan videofelvétel, amely azt “bizonyítja, hogy az egyik fegyveres támadó nem is a földön fekvő rendőrre lőtt, hanem eléje célzott. És nem is lehetett vért látni” – így az AKP-honatya. A kormányhoz közel álló Türkiye című napilap éppúgy az izraeli titkosszolgálatra gyanakszik, miként Melih Gökçek, a török főváros, Ankara polgármestere. Utóbbi – pártja, az AKP egyik ifjúsági gyűlésén – nyilvánosan kifejtette: a terrortámadás mögött a Moszad sejlik fel, Izrael ugyanis ily módon akarta megbüntetni Franciaországot, amiért elismeri a palesztin államiságot. Tavaly követelte az izraeli konzulátus bezárását is, azon a címen, hogy “gyilkosok képviselőinek nincs helyük Törökországban”. Gökçek különben is jól ismert “különcségeiről.” Önkényesen eltávolít neki nem tetsző köztéri szobrokat, amelyeket még más párti elődei állítottak, vagy “angol ügynöknek” és “hazaárulónak” nevez olyan török újságírót, aki a BBC török szolgálatának alkalmazásában neki nem tetsző módon számol be törökországi kormányellenes tüntetésekről.

A szintén kormánypárti Yeni Şafak egyik vezető publicistája, Salih Tuna is foglalkozik a párizsi merénylettel, amelynek egyértelmű elítélését mindenki szent kötelességének tartja. Ugyanakkor Franciaországot olyan országnak írja le, ahol “az iszlám és más szent értékek tisztességtelen gyalázása belefér a szólásszabadságba”, de furcsa módon betiltják (az egykori kommunista, majd iszlámra áttért és holokauszttagadással vádolt) nagy francia filozófus, Roger Garaudy A cionizmus dossziéja című művét. Felhozta azt is, hogy a “világ valaha volt 3-4 legnagyobb labdarúgójának egyike, az algériai gyökerű francia világbajnok, Zinedine Zidane sohasem érezhette magát első osztályú állampolgárnak, ellentétben Michel François Platinival…

Durva szóbeli megnyilvánulásokban legmagasabb politikai szinten sem volt hiány. A török államfő – éppen a Mahmud Abbász palesztin elnökkel tartott közös sajtóértekezletén – a Hürriyet című nagy török napilap tudósítása szerint – szó szerint ezt mondta arról, hogy Netanjahu izraeli miniszterelnök Párizsban részt vett a merénylet ellen tiltakozó állami vezetők menetében: “Még volt képe egyáltalán odamenni! Ezt nehezen értem meg. Úgy integetett, mintha a sok ember izgatottan csak őreá várt volna.” Aztán egyenesen Netanjahuhoz fordult: “Egyszer még számot kell adnod az általad Gázában lemészároltatott gyermekekről és asszonyokról!” Erre azzal válaszolt Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszter, hogy a török elnököt “antiszemita vadembernek” nevezte.

Csak sajnálni lehet, hogy az ilyesfajta nemzetközi forgalmazású negatív hírek közepette szinte elsikkadnak vagy legalábbis nemigen kerülnek fel befolyásos lapok címoldalaira azok a jelentések, amelyek Törökország “jó oldalairól, érdemeiről” és eredményeiről számolnak be. Például arról, hogy az ENSZ menekültügyi főbiztosa, António Guterres Törökországot az “emberbaráti jótékonyság nagyhatalmának” nevezte. A világszervezet diplomatája azzal kapcsolatban méltatta Ankara humanitárius segítségét, hogy a törökök hatalmas számban fogadnak be menekülteket Szíriából.

Vagy talán érdemes arra is emlékeztetni, ami 1923, vagyis a köztársaság kikiáltása óta most történt meg először Törökországban: az ankarai kormány engedélyezte, hogy új keresztény templomot építsenek az országban. Bármennyire sajnálatos is, hogy erre csak most kerül sor, a rendelkezés kiemelkedő fontosságú.

A kedvezményezett vallási kisebbség az arám-szír keresztények csoportja, akiknek lélekszámát mintegy húszezerre becsülik. Ortodox és katolikus keresztények tartoznak hozzájuk, s főként az ország délkeleti részében élnek. Új templomuk építésének költségeit egy alapítvány fedezi. A munkálatok már a közeli hónapokban megkezdődhetnek Isztambul Yeşilköy, az egykori San Stefano városnegyedében.

Az erről szóló bejelentés Ahmet Davutoğlu miniszterelnök szájából hangzott el abból az alkalomból, hogy találkozott a nem muzulmán vallási közösségek képviselőivel. Eddig görög vagy örmény ortodox templomokat újíthattak fel vagy nyithattak meg a nyilvánosság számára.

Flesch István – Turkinfo

2015-01-26