Megéltem a török románcot: „Örülök is, és kicsit félek is” II. rész

Ki ne hallott volna már olyan történetet, ahol a főhősnő sírva temeti arcát a kendőjébe, mert a török lovagja csúnyán átejtette. Más vallás, más világ – „felejtsd el, fiam!” És vannak azok, akik hercegnőként ülnek a török legény tenyerén, mert az bizony ott hordozza őket – „az élet szép és jó, keleti hercegem!”

Bármilyen is legyen a békacsókolós történet – átváltozós, nem átváltozós –, egy biztos, aki kapcsolatba kerül velük, nem tudja többé kitépni magából. Belső, intim titkok ezek, néha fájnak, néha simogatnak, de elmesélőik mindenképpen tiszteletet érdemelnek, amiért megengedik, hogy bepillantsunk életükbe.

A főhősnők története évekkel ezelőtt kezdődik, akkor még megválaszolatlan kérdések sokasága nehezítette a törékeny párkapcsolatok kibontakozását. Vajon mi történt velük azóta? Lányok, nők, akik nem csak az életükről mesélnek, de azt is megosztják velünk, hogy mit szűrtek le az egészből – ennyi idő után.

„Örülök is, és kicsit félek is”

EDINA története folytatódik, benne a távkapcsolat minden embert próbáló nehézségével. Hogyan lehet egy frissen elkezdett kapcsolatot felépíteni, a kedvestől távol? Mennyi a valóság, mennyi a cukormáz és mennyi a képzeletünk szüleménye? Ráadásul a kedves éppen most vonul be katonának…

„Tíz napot töltöttem Isztambulban, január 6-án zártam ezt a csodás látogatást, majd hazatértem. El kellett mennem török kedvesemtől, Serhattól. El kellett mennem, és még csak nem is a saját hazámba, hanem vissza Angliába, Londonba.

Eleinte majd kicsattantam az örömtől, napközben folyton csevegtünk a modern technika eszközeinek segítségével. Az elején még nem jelentett gondot a távolság. Nem is nagyon lehetett a hátrányait érezni. Minden olyan nyugodtnak, könnyűnek tűnt. Emlékszem az érzésre nagy magányomban, amikor pusztán a gondolat, hogy van, aki keres, mennyire üdítő tud lenni – főleg ha még fontos is vagyok számára. Úgy éreztem, kibírom, hogy csak 9 hónap után láthatjuk újra egymást. Azért 9 hónap, mert Serhat épp bevonulni készült.

Éreztem, hogy valami alapvető dolog nem működik

Nehéz volt az elszakadás, főleg, mert csak éppen kibontakozóban voltunk. Ahogy említettem az elején, nem éreztem, hogy bármiféle akadályba ütközhetnénk, hiszen több csatornán is elértük a másikat. Ahogy telt az idő, a közös élmények hiánya megmutatkozott, és ami közös emlék volt, már csontig lerágtuk. Érzékelni kezdtük a kapcsolat fel-felbukkanó nehézségeit: nem tudtunk igazán beszélgetni. Eleinte nem tűnt fel, hogy akadozunk, csak egy idő után. Éreztem, hogy valami alapvető dolog nem működik, de nem akartam vele foglalkozni.

Serhat már az elején kiemelte, hogy ha lehet, akkor én ne jelöljem be a családtagjait Facebookon, és ha ők jelölnek be, akkor fogadjam el, viszont ne kezdeményezzek semmilyen beszélgetést. Nem mintha tudtam volna. Igazából két lány unokatesójával lehetett volna angolul kommunikálni. Erre a két rokon lányra külön felhívta a figyelmem, ne beszéljek velük, mert „rossz úton járnak”. Bevallom, nagyon furcsa érzéseket keltett bennem. Bemutat a családjának, de ne beszélgessek velük, viszont ha ők írnak, válaszoljak. Még most sem igazán értem…

Egyre nehezebben tűrtem, hogy nem ír annyit

Pár hét elteltével a beszélgetéseinken érezni lehetett, hogy sablonossá válik. Előfordult, hogy köszönés nélkül maradtam, „lógva” egy-egy beszélgetés végén.

„Igyekeztem nagyon türelmes lenni és visszafogni magam, hogy igen, más kultúra, jártam is ott, láttam, milyenek, mindig van valami kis nyüzsi, látogatás, nem olyan, mint itthon Magyarországon, hogy jobb szeretünk a tévé előtt lenni csendben.”

Egyre nehezebben tűrtem, és már belőlem is kibukott, hogy mi történt, miért nem ír. Kiderült, hogy a nagypapájára kellett vigyáznia a kórházban. A másik nagypapája is betegeskedett, így nem volt túl egyszerű a helyzete.

Váratlanul egy elég nagy csomag érkezett postán, és amikor megláttam, hogy Törökországból jött, ki se kellett bontanom, már ugráltam örömömben, annyira jólesett. Kaptam egy hatalmas nagy plüssmedvét egy kis cetlivel, amin az állt, nagyon szeret. Őszintén szólva, kicsit furcsa volt ilyen idős fejjel a dolog, mégis jólesett. Nagyon szerettem volna viszonozni, így sokat agyaltam, mivel is lephetném meg ilyen rövid ismeretség után. Végül kitaláltam, hogy egy játékautót küldök neki, egy Ferrarit, mert az még hiányzott a gyűjteményéből. Egy rövid videóval válaszolt, hogy nagyon szépen köszöni a meglepetést, miközben viccesen brümmögve tologatta.

Többször kért rólam képet, hogy láthasson, és mivel messze voltunk, küldtem is neki. Én vissza már nem sok képet kaptam, alig párat. Néha meglepett kis videókkal, amik nagyon jólestek, de ritkán tette.

Számomra meglepő és váratlan volt, hogy alig pár hét után, a kint töltött 10 napomról készült közös képekből egyet keretbe foglalt, és egy angyalkás medállal kitette a szobájában. Ez még mind nem elég, de másik két közös képünket egy bögrére nyomtattatta rá.

„Ez akkor jólesett, de furcsálltam is.”

Nem megszokott részemről, hogy ilyen hamar fényképkeretbe kerüljön egy közös kép, és még bögrét is csináltasson. Kissé fojtónak éreztem a dolgot, bár tetszett, hogy ő ennyire örül kettőnknek.

Zárkózott maradt, nem engedett magához közel

Ezt az esetet később követte az érzés, hogy nem enged magához közel, ha bármi vele kapcsolatos, benne zajló érzelmi dologról beszéltünk volna, mint pl. a katonaság. Különösen ha bántotta valami, nem mondta. Ilyenkor mindig azonnal témát váltott. Azt éreztem, kirekeszt, nem enged közel magához.

„Ott voltak a kedves szavak, de már éreztem, nem elég. Többnyire írott és nem kimondott szavak.”

Nem látom, nem hallom, nem vagyok ott mellette, nincsenek közös élmények… ez a hullám csak vitt magával. Nem segített azzal, hogy nem igazán akart magáról beszélni. Nekem fontos lett volna. Azt kezdtem el érezni – kis túlzással –, hogy buta nőnek tekint, aki csak a mézesmázas szavakon csüng és jobb, ha nem akadékoskodik. Pedig csak azt szerettem volna, hogy együtt legyünk ebben a kapcsolatban, és lelkileg is támogassuk, segítsük egymást.

Emlékszem, nem tetszett a kijelentés, hogy majd egyszer én is főzhetem a kávét meg a teát a vendégeknek, és egész nap szolgálhatom fel.

„Értem, hogy ott ez a normális, mégis az itteni felfogással másképp éltem meg.”

Nem tudnám megmagyarázni, pontosan miért, de negatív érzéseket keltett bennem, és nem rajongtam azért az invitálásért sem, amit a nagyapja tett, ha majd megyek hozzájuk, kapálhatok a kertben. És ezt nagyon is komolyan! Nem a munkával van a gond, hanem rettentő furcsának tartottam, hogy alig voltam ott, nem ismertem őket, és így hívnak vendégségbe. Bár lehet, hogy arra ez a szokás, nem tudom igazán, de ahogy elnéztem a többieket, senki sem akadt fenn rajta. Sokat kellett fürkésznem őket és próbálni megfejteni, mi mit jelent, mit akarnak mondani – hasonló, de mégis más világ.

Ő is kifordult addigi önmagából

Idővel kezdtem kicsit feszültebb, ingerültebb lenni, ezért megesett, hogy erélyesebben válaszoltam. Azt azért hozzá kell tennem, hogy mindig! kimért és nyugodt hangnemben beszélt velem, ennél az ominózus esetnél is. A következő napon bocsánatot kértem. Ekkorra azonban ő is kifordult addigi önmagából. Kiderült, azért is volt már távolságtartóbb, mert arra várt, hogy majd én írogatok neki, és hogy eddig egyszer sem hívtam, hogy beszéljünk Skype-on. Elmondtam neki az én nézőpontomat is: még ha nem is mindig én kezdeményeztem a beszélgetést, mindig érdeklődve írogattam, sokszor viccelődve, erről-arról mesélve. Mindezt úgy, hogy sokszor köszönés nélkül eltűnt hosszabb időre.

Persze a lefekvés előtti „jó éjszakát” nem maradt el, ami még inkább összezavart. Nem éreztem teljesen jogosnak a vádakat, épp azokban a napokban, amikor neki jönni-menni, búcsúzkodni, készülődni kellett, mert a bevonulása fontos esemény! Nem számított! Csak azt ismételgette, hogy én nem keresem, nem érdeklődöm felőle, hogy ő beszélt már erről a barátaival is, napra pontosan megmondta, hogy mióta eljöttem, nem hívtam Skype-on! Emlékszem, annyira összekaptunk, hogy még odaírta azt is, most majd biztos akarok Skype-on beszélni vele. Olyan mérges lettem, hogy egyből nemmel válaszoltam!

Nem akart ő sem beszélni, hogy ezt majd egyedül, egymaga elrendezi, de én darabokra törtem a szívét, viszont nem haragszik, csak idő kell neki. Üres szavaknak és zagyvaságnak éreztem. Másnap Skype-on is beszéltünk, és annyira felháborított, hogy továbbra is azzal vádolt, nem foglalkozom vele, rossz embernek állított be, holott előtte ő maga is azt hajtogatta, hogy milyen figyelmes vagyok.

„Sértettnek éreztem magam, nem is kicsit, de fejet hajtottam az igaza előtt. Mindent én sem viselek el, de mégis engedtem.”

Belül szétvetett a düh – ennek ellenére csendben maradtam.

Hamarosan bevonult

A következő napokban ő a barátait és a többi rokont látogatta. Alig értem már el, folyton én írtam neki, mert ugye ez volt a problémája. Éreztem, hogy az egész már nem az igazi, hogy már magamat teszem vicc tárgyává, de mégis csendben ragaszkodtam hozzá. Nem beszélgettünk annyit, szerettem volna látni még egyszer a bevonulás előtt Skype-on. Elutazása előtt két nappal összesen 15 percet tudott rám szánni, miután egyszer elutasított, hogy nincs ideje.

Postán még a kézzel hímzett kendőmet is elküldtem neki, illetve egy kártyát, amelybe sok apró kedvességet írtam. Sajnos nem kapta meg a bevonulása előtt. Jelezte, hogy az utazása napján nem tud velem már beszélni, mert nagyon sokan lesznek. Nem is zavartam, de tudtam, hánykor indul a busz, így még kicsivel előtte írtam neki ujjongva (woa woa) hogy tartom a zászlót a családdal, és kívánom a legjobbakat a következő 6 hónapra. Még meg tudta köszönni, jólesett neki. Innentől 3 hétig nem tudtunk beszélni. A családja fényképek formájában igyekezett kommunikálni velem (mert csak így tudtunk), amin a szobája volt, lefotózva a zászlókkal. Bevallom, nagyon jólesett, hogy gondoltak rám, és örültem, hogy bevontak az eseménybe.

A beszélgetéseink ritkultak

Nagyon örültünk egymásnak, amikor először beszélhettünk, csacsogtunk, meséltünk. Megkapta a csomagom, amin el is érzékenyült.

Sajnos beszélgetéseink ritkák és rövidek voltak, a sok rokon és barát mellett nem sok időnk maradt. Továbbra is igyekeztem türelmes lenni. Mindig vártam, írtam neki még egy hosszú levelet, küldtem képeket, többnyire vicceseket, hogy kicsit feldobjam. Válasz nem jött, ahogy az előzőre sem. Nem okozott problémát, hiszen tudtam, hogy nehéz lehet neki, és nem én vagyok az egyetlen, aki ír.

A türelmem kezdett elhagyni, és azt vettem észre, hogy egyre inkább én vagyok a sor végén. Már csak akkor sikerült beszélnünk, mielőtt a telefont vissza kellett adja. Még mindig nem mondtam el, hogy ez engem bánt, nem akartam terhelni. Még mindig vártam, hogy írjon, de egyre kevésbé hiányzott, és egyre kevésbé kötődtem hozzá, ahogy telt az idő.

Nem tetszett neki a fotóm

Sajnos van egy kellemetlen emlékem már ebből az időszakból. Egyszer egy fényképre mondta, amin kicsit jobban ki voltam festve, hogy szeretné, ha lecserélném.

„Az, hogy mi volt igazán a baj, nem tudom, mert valóban nem ez a megszokott tőlem, de nem voltam kirívóan felöltözve, hogy okot adjak bármilyen féltékenykedésre.”

Ennek ellenére leszedtem a képet, de nem hagyott nyugodni a dolog, mert megint engedtem, és már nem is tudom, miért. Nagyon szépen rákérdeztem, amire később felháborodva válaszolt, de már csak akkor, mielőtt le kellett adnia a telefont, nehogy megbeszélhessük. Én már megint csak problémázom! – ez volt az üzenet. Itt telt be a pohár! Elegem lett, de még szépen válaszoltam, érdeklődve, mégis mi a baja.

Nem válaszolt. Láttam, hogy néha telefonhoz jutott, Facebookon. Ugyan rejtette magát, de látszott így is, ha fent volt. Nem írtam, gondoltam, más miatt kapta meg. Amikor többször is láttam, hogy elérhető, de nem ír, annyira elkapott a méreg, hogy írtam neki kígyót-békát, majd elbúcsúztam, hogy akkor legyen boldog! Hirtelen jött is válasz, hogy nem mindig azért van nála a telefon, mert beszélhet másokkal, de hogy úgysem fogok hinni neki, és hogy adjak neki pár napot. Hogyan is hihetnék. Ha munka miatt kapja meg, ne Facebookozzon! Nem tudtam mást írni, csak hogy nem érdekel, mit mond. Mivel a kommunikáció akadozott, napokba telt, mire ezt is meg tudtuk beszélni, és nem ment könnyen. Igazából nem is emlékszem már pontosan, csak az érzésre, hogy mennyire felháborított. Szépen kérdezek valamit, és a végén én vagyok a problémás. Egy egyszerű dolog, amin még csak nem is hisztiztem. Nem válaszoltam neki, nem kerestem. Egy napon láttam, hogy Izmir környékén, ahol a katonai szolgálatot töltötte, olyan hatalmas esőzés volt, hogy az utcákon az autókat sodorta a víz. Borzalmas videókat láttam erről. Mindent elfelejtve gyorsan írtam, amint van lehetősége jelezze, hogy jól van-e, de azért hozzátettem, továbbra is haragszom. Így békéltünk meg.

Kacérkodó kis csajjá váltam

Rövid ideig azt éreztem, javul a helyzet, majd szép lassan ellaposodtak a beszélgetések. Nem ment. Mi újság? Hogy vagy? – sablonos kérdésekre sablonos válaszok, egyikünk sem tudott mit mesélni, mert monoton munkában volt egy olyan helyen, ahonnan már menne. Tudtam, hogy hamarosan újra mehetnek a szülei meglátogatni (nyár eleje), és akkor a hétvégén végre normálisan tudunk beszélni. Türelmesen vártam és beértem ezzel is, de nem igazán tudtunk már rendesen kommunikálni, alig beszéltünk. Elfáradt a lelkem abban, hogy mindig várok, majd ha írok, otthagy, végül csak azt látom, hogy vagy sikerül elköszönnie vagy nem. Ezen a ponton eléggé magam alatt voltam…

Végre eljött a nap, amikor mentek a szülei, és végre tudunk beszélni, de az örömömet durván letörte a délelőtt folyamán. Kaptam egy olyan váratlan üzenetet, hogy „valaha is törődtem-e vele, érdekelt-e, hogy mi van vele?”.

„Úgy vágott képen a kérdés, hogy még most is érzem ezt a pofont!”

Egyszerűen nem értem, mi történt. Rögtön írtam is neki, kértem, hogy mondja el, ezt miért kapom, de közben szép napot kívántam, mert hosszú idő után tölthetett el egy kis időt a szüleivel. Akkor, amikor tényleg egész hétvégén nála volt a telefon, tudott volna írni, és nem válaszolt! Este még írtam neki, hogy remélem, jól telt a napja és hogy jó éjt! Továbbra sem kaptam semmilyen választ. Szétmart a fájdalom, hogy már csak ennyire se, egy válasz se, és nem először történik! Másnap reggel írtam, hogy azt hittem, legalább meg tudjuk ezt beszélni. Akkor jött válasz, hogy ezt majd ő magában elrendezi, de ekkor már olyanokat mondott, hogy én csak egy „kacérkodó kis csaj vagyok”, hogy ezt a kapcsolatot csak ő melengeti, és még pár ehhez hasonló vagdalkozás, amelyekre már nem is emlékszem, mert igyekeztem mindentől megszabadulni.

Majdnem elhittem, amivel megvádolt

Borzasztó mérges lettem és mindemellett annyira fájt – de már nem is tudom, igazán mi. Az, hogy ezeket mondta? Az, hogy talán igaza volt? Vagy inkább, hogy én voltam buta, hogy eddig húztam és engedtem? Komolyan elgondolkodtam rajta, talán jogosak az állításai. Majdnem elhittem neki, vagy talán el is hittem a vádaskodásait, mert sokáig visszatérő gondolatok voltak. Foglalkoztatott, hogy valóban ennyire rossz ember vagyok-e és tényleg bántottam őt, vajon az én hibám-e, hogy idejutottunk. Persze itt lezártam a kapcsolatot, igazából ő is. Nem szépen váltunk el.

Bután, sértve, fájdalommal léptem ki ebből a kapcsolatból. Meg voltam zuhanva, hogy visszafogtam magam, vártam, nem bántottam, ha mégis, nem szándékosan, és úgy éreztem, ha valamiben igaza volt, azt meg is adtam neki. Nagyon fájt, nem tudtam rajta kiigazodni.

„Nem mondanám, hogy feltétlen a kulturális különbségeket éreztem, inkább azt, hogy nem tudtuk igazán megismerni a másikat és elég időt tölteni együtt.”

Hiányoztunk egymásnak, így ő is ujjal mutogatott rám és én is megsértődtem, ha nem írt, vagy ha nem én voltam számára az első. Soha nem is lehettem volna, mert a családja az első. Nem akartam elfogadni, és ez baj volt. Mindvégig tudtam mindezt, de csak most látom igazán. Persze nem akarok elhamarkodott véleményt mondani egy olyan dologban, amit nem hagytunk kibontakozni sem. Kudarcba fulladt viszony, nem tudom mennyire hasznos, remélem, hogy az lesz a kedves olvasók számára.

Annyit még szeretnék megemlíteni, Serhat a leszerelése után keresett és érdeklődött a hogylétem felől. Tömören válaszoltam, nem vittük túlzásba a beszélgetést. Ha szeretném megfogalmazni az érzést, amit kiváltott belőlem, inkább mondanám barátinak. Nem tudok haragudni, de közel sem akarom engedni, bántani pedig semmiképp. Biztos vagyok benne, hogy kapcsolatban maradunk valamilyen szinten, de csak ennyi és nem több.

Boldog párkapcsolatban élek most, mégpedig Magyarországon!”

Edina története így zárult, de sok új tapasztalatot zsebelt be. Ti mit gondoltok, hogyan lehet egy párkapcsolatot felépíteni akkor, ha távkapcsolatban éltek? Van rá módszer? Mi a titok?

K. Tengeri Dalma – Türkinfo