Egy Nobel-díjas két világ határán – feljegyzések Orhan Pamuk olvasása közben

orhan_pamEddig hét magyarra fordított művével ismerkedhettünk meg, méghozzá: A fehér vár, Az új élet, Hó, A nevem Piros, Isztambul,Fekete könyv, Az ártatlanság múzeuma cíművel. Bár a hét mű különböző világba vezet az időben, ám a térben valamennyi Törökországhoz kapcsolódik. Egyik legfontosabb (és egy Nobel-díjastól kötelezően elvárható) közös vonásuk a rendkívüli írói fantáziával való átitatottság. E fantázia egyik gyökere mindegyik esetben az író kivételes empátiás képessége. A másik gyökér a szűkebb és tágabb pátriához (Isztambulhoz, Törökországhoz) való mániákus ragaszkodás. Külhoni olvasóban rossz érzéseket ébreszt, hogy otthoni kritikusainak egy része (zengzetes hazafiságtól ittasulva) éppen ezt nem veszi észre. Nem vigasztaló, hogy a világirodalom bőven szolgál hasonló példákkal.

Mielőtt azonban az írói teljesítményt részletesebben vizsgálnánk, szükségét látjuk szólni a sajátos magyar-török egymáshoz-, és a közös nyugathoz való viszonyulásról.

Köztudott, hogy a törökök vonzódnak a magyarokhoz. Ezt nálunk sokan és igazságtalanul a ragadozó és áldozata kapcsolatához hasonlítják. Nem vitás, a magyarok, így a magyar olvasóközönség jelentős része is téves képzeteket táplál Törökországról, a török világról és a török emberekről. Ennek okát abban az elfogult és nem ritkán rosszindulatú nevelői hatásban és beállítódásban látom, amit a történelem és időnként a vallás tanítása sugall és olt a magyar fejekbe, méghozzá életük legfogékonyabb időszakában. Török útjaimról hazatérve gyakran tapasztaltam e téves beállítódás megnyilvánulásait. Ezért ezúton is kötelességemnek érzem, hogy árnyaljam a képet. Annál is inkább, mert más Törökország-járók is ezt teszik.

Nem mellesleg, ez a törökökre vetülő ellenszenves kép főleg a török-magyar függelem lazulása után kezdett kialakulni vagy felerősödni. (Vélhetően Habsburg- és a vele összefüggő vallásvédők sugallatára, bár ez csak sejtés, ami alapos vizsgálatra szorul.) Ám mindig akadtak olyanok is, akik a törökök iránt rokonszenvet éreztek. A közismert személyiségeken kívül azokat említeném, akikről ez kevésbé, inkább csak a szakmabeliek körében ismert. Így például Orbán Balázst nevezem meg, aki hosszabb időt töltött el a törökök között, és a nyelvet is beszélte. Hasonlóan tisztán-látóvá vált Szemere Bertalan is, más emigránsokkal együtt, akik sokszor szenvedélyesen adtak hangot törökországi tapasztalataiknak. Az objektivitás érdekében Ungnád Dávidra is támaszkodnunk kell, noha ő bajor volt, és még a hódoltság idején, követként ismerte meg szultáni birodalmat, illetve alattvalóit. Rajtuk kívül két nehezen hozzáférhető forrásmunkát is a szíves olvasó figyelmébe ajánlanék. A legalapvetőbb Takáts Sándor Rajzok a török világból c. háromkötetes akadémiai kiadású munkája. A szerző személye és megalapozott elfogultsága jól szemlélteti, miként lehet objektív képet alkotni a török világról, és a török lelkületről. Anélkül, hogy e kiváló történész (eredetileg kegyes-rendi szerzetes-tanár) életrajzát és teljes életművét ismertetném, most csak a hosszabb ideig tartó bécsi levéltári kutató munkássága alapján született, előbb említett nagy mű jelentőségére hívom
fel a figyelmet. Áttanulmányozása elsősorban A fehér vár kötet megértéséhez szolgálhat hasznos vezérfonalként. A másik kitűnő forrás Kerekesházy József Az igazi Kemál címen 1943-ban megjelent műve. (Ne feledjük, hogy mindössze öt évvel az államalapító halála után jelent meg!) Ha Orhan Pamuk ismerte volna e könyv előszavában idézett Ahmed Hikmet meserészletét, Hó c. művében alighanem ezt is átvette volna. (Helyette négy európai személyiségtől választotta egyébként ugyancsak eligazító érvényű mottóját.)

A Hikmet-féle meserészlet így hangzik:

„Kedves Fiam, hát még mindig nem érted meg, hogy a Kelet és Nyugat sosem
értették meg egymást? Nézd: nálunk a tisztelet jele, ha idegenek előtt nem
mutatkozunk fedetlen fővel; a cipőnket azonban a templomban levetjük. Az
európaiaknál az udvariasság azt kívánja, hogy idegenek előtt vegyük le
kalapunkat, de ugyan illetlen volna, ha a cipőnket vetnőnk le jelenlétükben… Nálunk
az egyszerű élet erény, náluk lealacsonyodás. Hogy is gondolod, hogy a nyugati
ember valaha is megérthetné a keleti embert?…”

Orhan Pamuk mindegyik műve – könnyebben vagy nehezebben felismerhető módon – e kérdések megvitatása körül forog. Vagyis a jelek szerint az Európát választó Atatürki Köztársaság, valamint annak jelenkori politikai-katonai fenntartói és polgárai számára a Hikmet-mese problematikája továbbra is a kérdések kérdése marad. A kérdés aktuális kiéleződését csak fokozzák a Török Köztársaság uniós csatlakozási
törekvései. És természetesen az is, hogy valójában melyik európai modell utánzása, elfogadása lenne a követendő út Törökország számára. Talán továbbra is tűzzel-vassal, véráldozattal érvényesülő? (Pamuk is megidézi Atatürköt, aki világosan látta, hogy a civilizált Európa vérben és törvénytelenségek sorozatában született meg. Ha egyáltalán már megszületett – tehetnénk hozzá mi, 21. századi magyarok, bőséges példák, indokok alapján ebben joggal kételkedők.) Vagy inkább könyvekkel és könyvtárakkal? Iskolákkal, zenekarokkal, technikai fejlődéssel? (Ne feledjük, Bartók 1936. évi törökországi gyűjtőútját ugyanaz az Atatürk segítette!) Esetleg öntudatos nőkkel, szívből jövő, szabadon megvallott, gátlások nélkül gyakorolt szerelemmel? Hogyan őrizze meg önmagát egy ország úgy, hogy közben más normáknak akar megfelelni? A japán minta eszébe sem jut Pamuknak, talán, mert Japán úgy lehet európai, ahogyan csak akar. Ezt az átváltozást nem írják számára elő, szemben az Európa-szomszédságú Törökországgal.

Odafigyelünk – oda kell figyelnünk ezekre a hangokra másféle történelmi áthallások alapján is. A szentistváni erőszakos államalapítás és azzal összefüggő hosszadalmas pogányüldözés ugyan más történelmi viszonyok között zajlott, ám nem vitás, hogy a magyarság integrálódásához vezetett. Vagy hát még ebben is kételkedjünk, mint egykor a keményen szókimondó Móricz Zsigmond? Engedtessék meg, hogy a kifejtett gondolatmenet logikájának megőrzése érdekében hosszabban idézzek tőle:

„Az Árpádok alatt 1300-ig a magyar faj kisded, hódító, szerző irányú nép
volt. Apródonként hódítják meg az ország területét: beépítik, mint a köpűt a
méhek. Már ekkor nagy szerencsétlenséget visel. Szent István megtöri a
magyarság nemzeti öntudatát a német lovagok hűbérszervezete kedvéért, s
szolgaságra tanítja a szembenálló magyar elemeket. Ő volt a legnagyobb
ellensége a magyar szabadságnak az ezer év alatt. Azt szokták ellenvetni, hogy
ha ő a Nyugathoz nem csatlakozik, föltétlenül elveszett volna az ország a
nyugati népek által. Én ezt nem látom bizonyosnak. Magyarországot az Árpádok
alatt egyszer sem támadta meg a Nyugat eltipró erővel. De nem azért, mert
keresztények voltunk, hanem, mert nem irányult erre a területre egész e napig
soha a Nyugat egyetlen népének az életparancsa sem. Még a négyszáz éves osztrák
elnyomás sem kívánta soha az abszolút elfoglalást és beolvasztást. Még ma sem a
nyugati népek éhsége és fizikai szükségszerűsége bont meg, hanem a rossz
politika miatt bent megérlelt bomlási erők robbantanak szét. Magyarország
ezeréves fennállásának két oka volt: egyik, hogy egyetlen nyugati államnak sem
volt föltétlen szüksége rá, másik, hogy a magyarság, mint népfaj, annyira
idegen volt, hogy úgy mellékesen sem a szlávság, sem a németség nem bírta
beolvasztani. A magyarságot idegen fajúsága, ázsiai volta őrizte meg a
nyugattól, és a természeti helyezettsége, persze.

Hogy lett volna, ha még ázsiaibb? Ha pogány marad s törzsszerkezete
megmarad?

Azt fenntartani egy évezredig, az valóban lehetetlen volna. Akkor
teljesen kiesett volna az európai közösségből s nyilván igen hamar keresztes
háborút vittek volna az Európa közepén élő pogány föld ellen.

Úgyhogy, úgy látszik, ebből a szempontból igazságot kell szolgáltatnom
Szent Istvánnak, aki megelőzte ezt, mikor vérrel-vassal maga hajtotta végre az
új társadalmi rendnek a megteremtését, ezzel megmentve egy évezredre magát a
fajt.” (M. Zs. Naplójegyzetek, 1919 Noran-Kiadó kft, 2006)

Ki-ki ízlése, vérmérséklete, meggyőződése, hite szerint kezelheti e nézeteket. Most nem a felettük való vita kirobbantása érdekében idéztem őket, hanem azért, mert azt bizonyítja, hogy Pamuk kétségei kilencven évvel ezelőtt Móriczot is foglalkoztatták. És hát, mint szinte mindennek, ennek a szólamnak is kihallatszanak a napjainkig érvényes felhangjai.

Pamuk megfejthető rejtélyű művei tehát nem túlzottan cáfolják a hikmeti (és móriczi) kételyeket.

Az új élet az egyik legkülönlegesebb könyv, amit az olvasó – talán a Mester és Margarita, vagy a Száz
év magány óta – kezébe vehet. Bár a fülszövegek szívesen hasonlítják különösen az utóbbihoz, véleményem szerint egészen egyedülálló, társtalan alkotás. Nem is vezet sehová semmiféle összehasonlítgatás. Elvégre egy vonósnégyest sem szoktunk csendélettel összemérni, habár élményforrásuk akár azonos is lehet. Ez az írásmű azért egyedi, mert több megközelítésben is száz százalékban török. Törökök az alakjai, és széltében-hosszában Törökországban játszódik. Nekem, akinek megadatott, hogy több tízezer kilométert utazhattam ebben az országban, akkor is nagy élményt nyújtana, ha csak a véget nem érő buszozások során felbukkanó látnivalók sajátos reflektorfénybe kerülésére figyelnék. De ez a mű nem úti beszámoló, még ha a felületes olvasó számára néhol annak is látszik. Valójában egy reménytelen szerelem története, egy olyan szerelemé, ami meghatározhatatlan irányú és célú vágyakozással és elvágyódással fonódik egybe. Ha végképp vulgarizálni óhajtanánk, a mű története egy helyét meg nem lelő ifjúról, és az igazi párját kereső lányról szól. Az új élet maga is vágyálom, keresni lehet, csak rátalálni nem. A homályos érzést Pamuk itt még nem önti megfogalmazható, közérthető formába. Csak a Hó elolvasása után döbbenünk rá, hogy e tekintetben is fennáll a megegyezés a szóban forgó két mű között. Oszman és Ka (a szóbanforgó művek fő alakjai) reményvesztetten idegenek a saját földjükön, és mindegyikük elveszíti egyetlen igazinak tűnő szerelmét (Dzsánánt, illetve Ipeket). Mindegyikük elveszíti, méghozzá erőszakos módon, a saját reményvesztett életét is. Mindegyik műben szerepel egy rejtélyes életű lázadó ifjú, a vágyott hölgyek igazi szívszerelme, és ezek az ifjak (Mehmet és Éjszemű) mindegyik műben erőszakos halált halnak. Ami a szerelem ábrázolását illeti, feltételezhető, hogy Orhan Pamuk számára ez bizonyult a legkeményebb diónak.

Közismert, hogy az iszlám hagyományok a lehető legintimebb szférába száműzték, vagy inkább rejtették el a testiség megnyilvánulásait. Nem mond ellent ennek a háremek irigyelt ténye, melyek fülledt légköre többnyire legenda, hiszen a hárem fenntartásának lehetősége csak a legkiváltságosabb rétegre vonatkozott. (Ami az intimitást moszlim szempontból még így sem sértette, hiszen jeleneteit csak a beavatottak láthatták.) Lám, A fehér vár alakjai is nőtlenek, testi enyhülésért legfeljebb az örömlányokhoz járnak. A hagyománytisztelő törökök mind a mai napig ugyancsak monogám párkapcsolatban élnek. Az ettől különböző, és a világ más tájain már tért hódított szabad partnerválasztás ténye, különösen a nők részéről, a törökség jelentős része számára egyelőre elképzelhetetlen. Ezért magam is megdöbbentem, amikor a Fekete-tenger menti patinás kisvárosban, Amsarában egy ókori várfal tenger felőli védett oldalán fotózás közben véletlenül tinédzser-korosztályú szeretkező párra bukkantam. Ez az eset szemléletesen példázza a fiatalokban egyre pontosabban megfogalmazódó új élet iránti igényt. A törökökben mindig is rendkívül erős volt a szexuális késztetés, ám annak korlátlan, házasság nélküli megvalósításában roppant akadályt állítottak az iszlám hagyományok. És ez az akadályoztatás csak növeli a vágyakozást.

E problémakört Pamuk sehol sem feszegeti nyíltan, ám elejtett megjegyzéseivel árulkodó módon mégis nyilvánvalóvá teszi. Alakjai közül Oszman is, Ka is gyakran kényszerül önkielégítésre. Csak a Hó-ban jut el a szerelem, a szeretkezés jeleneteinek kendőzetlen, általunk már rég megszokott ábrázolásához, sőt, nem várt módon, a házasságon kívüli párkapcsolat tényének megvallásához. Az európai szemszögből képmutatónak minősülő török (igazságosabban moszlim hagyományú) bigottság leleplezése, a szerelmi élet valóságának bemutatása Pamuk részéről nagy tettnek számít. Nem véletlen, hogy a konzervatív körökben indulatokat gerjesztett, akárcsak a Hó-ban szereplő Ka személye a
hótól körülzárt Karszban.

Mindegyik regényben felbukkan egy sokat tapasztalt öreg is (Lefin doktor és Turgut bej), mintegy az atatürki és balos nézetek konglomerátumának képviselőjeként. Nagyon fontos szerephez jutnak azok a „rekvizitumok”, amelyek a műveltséget és a civilizációt jelentik (könyvek, versek, színház, mozi, televízió, lapok, iskolák, a vasút, a busz stb.). Nem mellékesen Isztambul is, nélkülözhetetlen és kihagyhatatlan szerzői, tehát életrajzi és cselekménybeli elemként. Közös vonást jelentenek a naturális pontossággal megjelenített véres események (balesetek és gyilkosságok) is. A hó, mint anyag, mint cselekményt befolyásoló közeg, és mint az írót teljesen elvarázsoló természeti tünemény mindhárom műben szerepel, értelemszerűen a Hó-ban főszereplőként.

Végezetül megemlítem, hogy Az új élet Oszmánja mindvégig első személyben jelenik meg előttünk, így az írói különvélemények, kiszólások is az ő szájából hangzanak el. A Hó-ban viszont fokozatosan lopakodik elő az író hús-vér személye, annak arányában, ahogyan egyre többet tudunk meg Ka-ról, a regény hőséről. Így aztán egyértelműen tényregénnyé változik a mű, és az olvasóra hárul, hogy kiderítse, meddig terjed a tényszerű valóság, és honnan kezdődik a fantázia világa. Orhan Pamuk e határok összemosásának is nagymestere. Mindezek a képességek a leg-ek elragadtatási szintjét is kiváltva, éppen a Hó-ban testesülnek meg.

A nyomasztóan izgalmas olvasmány. Folyamatosan növekvő belső feszültsége úgy tartja egyben, hogy a történet olvasása közben szinte nem marad időnk az újabb és újabb információkat átgondolni. Már szinte a legelején megsejtjük a tragikus kifejlődést, ám csak sodródunk az eseményekkel, sodródunk Ka-val és hirtelen ébredt szerelmével. A valószínűtlennek tűnő epizódok csakhamar véres valóságba torkollanak, amelyek még valószínűtlenebb, még véresebb epizódokhoz vezetnek. Szunaj és Funda Eszer őrülettel határos játszmájú színészpárosa Shakespeare-t megszégyenítő vérgőzös fellépéssel igyekszik Atatürk eszméit és a színházat egyszerre szolgálni, nem törődve azzal, hogy a művészet soha sem lehet maga a realitás. Ka ezt megértve nem óhajtja kivenni a részét az igazságtételből, hiszen önkéntes németországi száműzetése során már minden korábbi, többnyire képzelt vétkéért megbűnhődött. A játék nem válhat valósággá. Mégis egyre jobban belebonyolódik a kusza folyamatba, csupán csak azért, mert felforrósodott környezete újabb versek „eljöveteléhez” segíti. Nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy felhasználják, méghozzá kivétel nélkül mindenki. Ez okozza elkerülhetetlen, kétfokozatú tragédiáját. Először elveszíti Ipeket és utána még remetei magányban évekig vezekel, amíg aztán egy neki szánt golyó leteríti. Mondhatni, e sorsot, ezt a büntetést maga vívta ki magának.

A Hó-nak, mint minden zseniális műnek, többféle olvasata van. A felületes olvasmányélmény csak a politikai mondanivaló megértéséig terjed. Ha egyáltalán van ilyen mondanivalója. És ha van, az semmiképpen sem a hadsereg által diktatórikus módszerekkel fenntartott török demokrácia kritikája. Még akkor sem, ha ez is kiolvasható belőle: sokan ennek is szeretnék tartani és látni. Az igazi politikai mondanivaló a török útkeresés: Európa felé, vagy vissza az iszlámhoz, vagy egyikhez sem. Talán önmagához, a megvallható, felvállalható, de a nagyvilág által is elfogadott nemzeti identitásához.

A másik olvasat Ka pszichoanalitikai alaposságú sorstörténete. A cselekmény ez estben csak háttér, mint maga a helyszín, a hóval beborított Karsz városa is csak az. A sorsa irányításába éppen csak belekóstoló Ka – bár látszólag bátor, de csak meggondolatlanul vakmerő – súlyos hibát vét, és ezért nagyon megfizet. Nem nehéz átlátnunk, hogy Ka valójában maga az író, annak is vívódó, kétségektől gyötrődő énje. Vágyai egyszerűek, ezért elérhetetlenek. Nem tudja már többé feltámasztani isztambuli gyermekségét, mint ahogy az annyiszor elképzelt frankfurti albérleti szoba sem válhat szerelmi fészekké. Ezért menthetetlenül felfalja a kilátástalanság mohó szája.

Eltekintve a művészi eszköztártól, melynek – valljuk meg – erőteljes személyes, csakis a szerzőre vonatkozó arzenálját kifejezetten élvezhetjük, mégis csak a művek gondolati összefüggései a leglényegesebbek. És ezt előtérbe helyezve már A fehér vár különös, misztikus történetére is oda kell figyelnünk. A török fogságba jutott velencei ifjú és tudós mentora, tükörképe, másik énje – a török hodzsa – különös kettős képe nem más, mint Hikmet-mese szimbolikus nyugatja-keletje. Egyszer ellenségek, máskor egymás támogatói, kiegészítői, megtermékenyítői. Versengés folyik köztük, ki az előbbre való, melyikük több, különb a másiknál. Pamuk kiérezhetően (és természetesen) a hodzsát helyezi előtérbe, ám szenzációs fordulattal végül mégis egybeolvasztja őket, hogy szinte már követni sem tudjuk, melyikükről is van szó. Egy pillanatra úgy tűnik, kelet és nyugat mégis csak megfér egymással egy testben. Optimista gondolat Pamuk részéről, még ha későbbi műveiben tovább gerjeszti is az alapos kételyeket.

Ki gondolná, hogy 1591-ben, amikor a tizenöt éves háború kezdetével a törökök terjeszkedése tovább fokozódott, és Magyarország még csaknem száz éven át szenvedte a hódítást, a Török Birodalom központjában, III. Murad szultán környezetében súlyos művészi, vallási és egzisztenciális válságba sodródtak a könyvdíszítő miniatúra-festők. A válság kiváltója az a szultáni nagyravágyás, dicsekvő szándék volt, amit Orhan Pamuk a rá jellemző mély történelem-ismerettel, szakmai aprólékossággal, keleti színességgel és mindvégig izgalmasan írt meg A nevem Piros c. nagysikerű művében.

A mű cselekménye azokban a „török idők”-ben játszódik, amikor még hazánk tartós vendégszeretetét élvezték a szultáni helytartók és seregeik. A néhány bennünket érintő utalás ellenére természetesen a mű mégsem a magyarországi hódításról, a hódoltsági állapotokról szól. Azt csak remélni lehet, hogy egyszer ez a téma is felkelti Pamuk érdeklődését. Miért is ne? – hiszen – amint ez már eddig is kiderült, Pamukot egyetlen kérdés foglalkoztatja igazán. Ez pedig a kelet-nyugat ellentéte és összeférhetősége. Ezt a sokat feszegetett kérdést most szó szerint képírók ábrázolásával illusztrálja. Igen, mert a híres-neves török (és nem török) miniátorokról, vagyis a könyvdíszítő-illusztráló miniatúra-festőkről szól. Közelebbről arról az őket is felmorzsoló esztétikai-vallási konfliktusról, ami az európai (itt főleg velencei) perspektivikus festészet és a perzsa eredetű hagyományőrző mohamedán miniatúra-festészet között támadt. Ez a konfliktus valóságosnak bizonyult, és – sajnálhatjuk, vagy sem – a miniatúrafestészet elhalásához vezetett.

Közrejátszott ebben az a körülmény is, hogy a valóban csodálatos miniatúrákat csak a készítőik és a társadalmi elit, a szultán és legközelebbi körébe tartozók ismerhették. Amíg például a németalföldi festészet kiteljesedését a széleskörű társadalmi ismertség és támogatottság csak fokozta, a mohamedán miniatúrafestők remekei a világtól elzárt termekben porosodtak. Aki ezek olvastán most egy száraz, unalmas történetre gondol, nagyon nagyot téved. Téved, mert a téma mögött ott forr, buzog, árad Pamuk keleti mesemondó virtuozitása. Szinte a terjedelmes kötet kezdetétől – „Én a halott vagyok” – a legutolsó lapjáig fenntartja azt a feszültséget, ami letehetetlenné, „egyszuszra” elolvasandóvá teszi a művet. Cselekménye alapján akár kriminek is tekinthetjük Pamuk írását, de akkor ez a műfaj legjavából, sőt csúcsáról való. A sajátos írói fogás, vagyis az egymást váltogató alakok (és tárgyak) egyes szám első személyben történő, egymáshoz kapcsolódó téma(át)vezetése felidézheti akár Faulknert vagy Akutagavát (és természetesen más írókat is), de mégis minden lapja félreismerhetetlenül egyazon személyre, Orhan Pamukra utal. Megjegyezném, hogy a könyv olvasása közben, a jobb megértés és elképzelhetőség érdekében nem árt némi betekintést nyerni a miniatúrafestészet műfajába. Ehhez akár az internet-nyújtotta segítségre is jól lehet támaszkodni.

A 2006. évi Irodalmi Nobel-díj birtokosa Isztambul – A város és az emlékek c. opuszával kulcsot nyújt át az olvasónak. Kulcsot önmagához, kulcsot szeretett városához, Isztambulhoz, és különösképpen fontos kulcsot eddig megírt művei mélyebb megértéséhez. Írói, irodalmi kalauznak is beillik tehát ez a mű, ráadásul sokkal inkább, mint alkalmi városnézők kalauzának. Többek között azért is, mert ezúttal a város négy dimenzióban tárul a szemünk elé, hiszen fontos szerhez jut a bemutatásában az idő. A mellékcímet igazolandó, ha a szerző a városról beszél, minduntalan előtolakodnak az emlékek. Ha pedig az emlékekről esik szó, közéjük furakodik a város. Találunk ugyan párhuzamokat az ilyesfajta kettősségre, összefonódásra, sőt Pamuk még isztambuli példákat is talál rá, mégis egészen más ez a könyv, mint bármelyik másik visszaemlékezés. A gyermek- és ifjúkori lét felvillanásai, a pszichikum mélységeibe hatoló önvallomások, a pőreségig kitárulkozó őszinteség megnyilvánulásai közé elemző esszék, kultúrtörténeti vonatkozású szakaszok, rövid történetek, furcsa sorsokról szóló tudósítások csatlakoznak, minden műfaji korlátra fittyet hányva. Nem tehet mást az olvasó, mint, hogy végigolvassa a könyvet, lehetőleg egyetlen lendülettel, hiszen úgy sem tudna megválni tőle, amíg a legutolsó sor végére nem ér. Mert Orhan Pamuk mindezzel együtt lebilincselő. Lebilincselő az a könyvet végig kísérő alapálláspont is, hogy Isztambul szomorú város, hogy mindenestől áthatja a szomorúság, lakóival együtt a török hüzün-érzés. Amikor erről a szomorúság-érzetről ír, alkalmanként Krúdyt juttatja a magyar olvasó eszébe, jóllehet Pamuk a francia párhuzamokat ismeri és elemzi. A hüzün-érzés régi keletű a törökök világában, de különösen felerősítette a régi birodalom elveszítése, majd az egykori ragyogó fényességű oszmán múlt Atatürk által kötelezően előírt feledése. Nem oldja ezt a szomorúságot az első szerelem leheletfinom, tapintattal ábrázolt története sem, hiszen ez is szomorúsággal átitatott és szomorúan is végződik. Isztambul a feledés kényszerétől maga is elveszett várossá vált, hiába nőtt (az agglomerációval együtt) tízmilliós megalopolisszá.

Pamuk a régi Isztambulnak állít emléket, ám véletlenül sem azoknak a műemlékeknek, amelyek valahogy mégis megmaradtak és a turisták özönét szórakoztatják. A régi Isztambul életforma volt és végérvényesen eltűnt. Hogy aztán egy istenadta tehetség tollfolyama nyomán – legalább egy kötet elolvasásának idejéig – mégis újra életre keljen. Ezt segíti az a nagyszámú kép (metszet és fotó) is, ami eddig hiányzott a Pamuk-kötetekből. Ráadásul ez illik legjobban az eredetileg festőnek készülő Pamuk itt ábrázolt világához.

Az Ártatlanság Múzeuma (Masumiyet Müzesi), talán a legkönnyebben követhető és érthető a szerző isztambuli – és egyszersmind török – történetei közül. Ennek ellenére az olvasóban mindvégig ellentétes érzelmeket korbácsoló, a megértés és elutasítás ingoványos partjai közötti ingázásra késztető hatású. A tekintélyes terjedelem (660 oldal) ellenére lebilincselő olvasmány, már-már az önmarcangolás és a kopó-hűség tankönyve. Ami közös az emberi érzésekben, az mind benne van, és az is, ami nem az, ami sajátosan isztambuli és/vagy török. És az is, hogy a nyugati világot jól ismerő szerző még sem ismeri elég jól a nyugati emberek érzésvilágát, nem veszi észre, hogy mennyire sok a kétféle világlátás mögött megbúvó közös vonás, ami inkább csak a tanulás-nevelés, illetve a szociális és vallási környezet hatására válik különbözővé, de a gyökerei azonosak, mindig és mindenben ugyanolyan emberiek. Nincs nyugati és keleti szerelem, csak szerelem van. Egy „nyugati” olvasó számára mindenesetre ez is kiderül.

Miről szól ez a könyv?

Lehetetlen tőmondatokba foglalni. Leges-legegyszerűbben mégis talán a szerelemről, az önző szerelemről szól, ami ezért vagy azért, valamiért mindig elbukik vagy megbicsaklik. De amit úgy ábrázol Pamuk, mint még soha senki más. A fájdalom tűréshatárán túli mélységekbe ás le, hogy a szerelem rétegeit felkutassa: egyfajta orfeuszi alvilág-járásban kalauzol. Pedig az igazi Alvilágba csak a legutolsó lapok egyikén jutunk el. Rómeo és Júlia gyötrődése, haláltusája itt csaknem egy évizedig tart, mégis megrendülünk tőle.

Pamuk sokféle nézetet, igazságot és igazságtalanságot foglal a művébe, ezért az a világról is szól, a „mi” világunkról, amiben benne élünk. És, hogy még inkább így érezzük, egy svédcsavarral még saját magát, sőt korábbi művei egy-egy mozzanatát is beleszövi a történetbe. A türelmes és a valódi irodalmi csemegét igénylő olvasó bizonyára a mű hatása alá kerül és ott is marad, mint annak idején azok, akik a „Száz év magány”-t olvasták.

Utoljára hagytam a titokzatosan hangzó Fekete könyv bemutatását. Soha talányosabb, rejtélyesebb, varázslatosabb, hidegrázást és forró lázat okozóbb könyvet még nem olvastam. Amiben – az olvasó már kitalálhatja – újra megjelenik a régi Isztambul. Sőt, leginkább csak az jelenik meg, s vele együtt egy vesztésre álló szerelem is.

Orhan Pamuk egyik műve sem könnyű olvasmány. Nem csak azért, mert olvasásuk bizonyos jártasságot igényel a jelen és a múlt török (és iszlám) világában, hanem azért is, mert történetei bonyolult meseszövésűek, rejtélyesek, a valóságot és képzeletet, az idősíkokat és a cselekmény eseményeit, sőt szereplőit nem különítik el élesen. Sokan misztikusnak mondják, valójában ilyennek csak felületes ismerkedés után látszik. Nála minden megfejtésre vár, vagyis olvasói együttműködésre, mondhatnám úgy is: újjáalkotásra. De hát éppen ettől válik az alkotás művészetté, az átlagostól, középszerűtől elütővé. Olyan szellemi élményt nyújt, amiért az olvasó kénytelen elköteleznie magát Pamuk írásművészete mellett. Annak ellenére, hogy cseppet sem szánja meg olvasóit, és csak elvétve nyújt segédkezet. Az egyik ilyen segítség a gyermekkora, ami eddigi magyarra fordított műveit megismerve – úgy látszik – egyre inkább meghatározó szerepet játszott az életében és játszik művészetében. A másik a szeretett város, ami Pamuk számára véletlenül sem csak a pillanatnyilag létező földrajzi fogalom, hanem maga az Időfolyam, amiben szüntelenül jelen van és hatékonyan érezteti magát a múlt.

A Fekete könyv (a szerző negyedik, 1990-ben megjelent műve) is az említett két momentum keretéhez, ha úgy tetszik, éltető közegéhez kapcsolódik, és foghegynyire szűkített tartalma szerint nagyon is banális téma – lehetne. Elvégre olyan, a világ egyik felében mindennapinak minősülő eseményről szól, hogy egy feleség se szó, se beszéd, otthagyja a férjét. Aki erre föl azt gondolná, hogy akkor nyilván az itt a probléma, hogy mindez az iszlám világban történik, bizony nagyot téved. Pamuk észjárása más vizekre kalauzol bennünket, de ezek megismertetéséhez már nem nyújthatok kezet, mert éppen attól az élvezettől fosztanám meg a leendő tisztelt olvasót, amit maga a rejtélyes kötet tartogat.

Orhan Pamuk világlátása, írói művészete hiányt pótol a hamis ideológiáktól meggyötört világban. Ez a hiány az igazmondás hiánya. Hol is lehetne rá nagyobb szükség, mint az irodalomban? És – mint a sokszorosan félreértett, félremagyarázott, megalázott, fejlődésükben hátráltatott, vagy egekbe emelt, egyszer csodált, máskor megvetett iszlám-országokban?

ulmarius


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here