Kultúra élesben: Ízek, imák, Ramadán

Itt a Ramadán, a lelki felfrissülés, a nagy éhezések és lakomák évi fénykora. Hiába nem vagyok muszlim, annyira megváltozik ebben az időszakban a körülöttem élők napi ritmusa, hogy az óhatatlanul kihat rám is.

Még el sem indult a szezon, már elárasztották az üzenőfalamat a török barátaim átszellemült böjtölős-megosztásai. Az egyik osztálytársam szomorú, mert nem lehet a családjával, a másik barátom világbékét hirdet.

Mindenkit megérint a Ramadán, engem már túlságosan is. Az egyik legjobb származéka számomra, hogy a török állami lánykollégium reggeli és ebédsora jelentősen megcsappant. Alig eszik napközben bárki az 1300 fős koliban. Bárcsak előbb kezdődött volna…

A Ramadán a nagy szocializálódás évi csúcstalálkozója is egyben. Ez így az életteremre lebontva annyit jelent, hogy az a néhány lány, aki mindig tudja a folyosón, hogy miről szól a fáma (mahalle karıları), összetrombitálja a környék apraja-nagyját, hogy hatalmas pletykapartiban éljék át együtt a Ramadán szentségét.

„De nem olyan egyszerű ám a történet!”

Még ha csak egyetlen nagy lakoma lenne az egész! De az én néhány pletykaéhes szobatársam, türelmesen megvárja a második felvonást, amikor is dobszóló ébreszti fel a híveket. A török állami lánykollégium 7. emeletén, a két sugárút között félúton nem hallok nyilván semmiféle dobszólót, de a szobámban tomboló Ramadán buli állásából tisztában vagyok az egyre frissülő böjt-hírekkel. Hogy azért tartják-e meg a második böjti lakomát, mert éhesek még, vagy mert igazán fontos nekik a vallásuk? Az alapján, hogy a vizsgaidőszakomban hajnali 3-ig nem hagynak aludni, valamint a pletykaözön gördülékenységéből arra követeztetek, hogy nem fogták fel a Ramadán értelmét, legyen bárhány kendő is a fejükön.

Ki fogja fel hát a Ramadán értelmét? Az arab barátnőm csüggedve tekintget körbe-körbe az egyetem udvarán. „Nézd, Dalma, itt senki sem böjtöl, mindenki eszik, az éttermek is tele vannak. Jordániában nem ilyen…” Tehát ő nincs elájulva a törökök böjti moráljától. Az én nézőpontomból viszont, a törökök nagy része komolyan veszi a böjti időszakot. Ilyen nagy adag valláshoz nekem Magyarországon nem volt szerencsém. Hát, arab barátnőmnek se volt ilyen kevéshez Jordániában. Attól függ, hogy kelet vagy nyugat irányából hangolódunk-e rá az eseményekre.

Számomra az év legjobb böjti-azonosulója a magyar barátnőm, aki idén először böjtöl. Mint az új dolgokat kipróbálók általában, figyel minden apró részletre, de emellett igyekszik megragadni valami nem kézzelfoghatót. Ő nem megszokásból vagy kultúrásdiból böjtöl, hanem saját lelki és testi megújulásáért. Elmondása szerint amióta elkezdődött a Ramadán, jobb a közérzete, mind fizikai, mind pszichés értelemben. Egész évben sokat ad, így a havi böjt idején csupán folytatja ezt. A benne születő harmónia kivetül a külvilágra, ami kénytelen erre szép választ adni.

„A  kollégiumot elhagyva, Isztambulban újabb böjtélményekkel gazdagodtam.”

A barátom otthonában ez évben csak néhány férficsaládtag böjtöl, na de ez is éppen elég! Megfordítottuk a nappalt az éjszakával. Igyekszünk akkor reggelizni, mikor a nyugdíjas apuka alszik. Ez olyan délután 2-ig is elhúzódik, mert mindennap türelmesen kivárja a sahurt vagyis a második böjti étkezést. Reggelire nem eszünk semmi olyat, amit a papa éhségében megkívánhat, török kolbász például legnagyobb szomorúságomra kizárva. Azt az apuka megsüti majd magának az esti lakomára, esetleg mi esszük meg sutyiban délelőtt. Na de mindennap kivárva a sahurt a felkelés is nehezen megy.

A TV-ben hajnalban felolvasnak a Koránból, kommentálják a Hadíszt. Nem tudom, hogy az apuka lelkében mi játszódik le, de én már legszívesebben holtfáradtan esnék be az ágyba. Ő vidáman pörgeti a tespihjét és jókedvűen lakomázik hajnalok hajnalán. A ház kicsi, az ember pedig sok, így akkor alszunk, amikor a legutolsó rokon is elszenderül, és akkor kelünk, mikor a legelső családtag felrakja a teát a konyhában. (Ez rögtön a felébredés után 10 perccel történik.)

Érdemes egyébként böjtölni a Ramadán idején (vagy legalábbis csak csipegetni napközben), mert túl nagy a csábítás az esti terülj-terülj-asztalkával szembesülve. Az meg úgy mégsem működik, hogy egész nap eszünk, 20:45 körül még egy nagyot eszünk szeretetteljes családi körben, utána hajnalban a legutolsót ráadásképp. Annyira szépen hívják az embert az iftárra (első böjti étkezés), hogy nehéz nemet mondani.

Anyukám első törökországi látogatása is pont a Ramadán időszakára esett. Szegény nem bírta sokáig a böjt-ostromot. Egyik legkedvesebb török barátnőm meglátogatása során az egész család böjtölt. Délután megérkeztünk, és miközben ők egy falatot sem ettek, minket 5 fogásos vacsorával kínáltak. Este az egyik gazdag szomszéd 150 fős lakomát csapott, összegyűltek a lakók, és a bérház udvarán mindenki együtt evett. Annyira izgatottak voltunk, hogy még az ezánt sem hallottuk. Így a szomszéd bérház lakóira hallgattunk, akik ugyanilyen tömeg-falatozást tartottak. „Egyetek! Egyetek! Már volt az ezán!” Mi egy pár csodálkozó „Allah, Allah” után hittünk nekik és ettünk. Anyukám torkán egy falat sem ment le, sok volt már neki ez a kaja-trakta. A mellette lévő idős török néni nagy lelkesedéssel kínálgatta mindenből. Bár semmit sem evett, megvolt a helye a böjti vacsorán, és lelkesen próbálkozott az imádkozással is.

„Az ember sohasem tudja, hogy mikor, mit és mennyit lehet enni egy böjtölő mellett.”

És ezzel nem csak nekem vannak problémáim. Az előbb lettem fültanúja a barátom édesapjának és édesanyjának párbeszédére. Papa böjtöl, mama nem. „Drágám, mit szólnál, ha én ennék?” „Hát persze, hogy egyél ez nem is kérdés!” „De én zavarban vagyok, ha te is ott vagy miközben eszek.” „Ugyan már, ezen fogod rágni magad! Sipirc enni!” Ők 34 éve házasok, de a jelek szerint a böjt-kérdés még mindig tisztázatlan.

Egyek vagy ne egyek? Ez majdnem olyan fontos, mint a lenni vagy nem lenni. Megváltozik a böjtölők napi ritmusa, és a közös étkezések meghittségéből semmi sem marad, ha van a családban pár antiböjtölő.

Mit vegyek fel, ha Ramadán van? A barátom anyukája hosszúnadrágban flangál a böjti hónapban, mert ahogy mondja, nem illik ekkor rövid vagy kivágott ruhát hordani. Az önkormányzatok minden este vacsorát adnak az embereknek, a kígyózó sorban sok a böjtölő és a nem böjtölő. Nem is érdekel senkit, hogy az ember evett-e aznap vagy sem, a lényeg, hogy ott és akkor együtt akar enni a rengeteg sorban állóval.

A barátommal Ramadán idején is sörözünk, de titkoljuk a szülők elől, mert nem illik. A legutóbb, egy kirgiz barátnőm születésnapi összejövetele pont belecsúszott az iftár órába. Nekem és a magyar barátnőmnek senki sem szólt, hogy iftár vacsora lesz ott! Csak néhányan böjtöltek a társaságból, ennek ellenére mindannyian megvárták az ezánt és csak utána rendeltek. Én még mielőtt megjöttek volna berendeltem a sörömet, magyar barátnőm pedig a vacsoráját. Bár ne tettük volna, de már késő volt a bánat. Én szomjas voltam, ő meg éhes. Mindenki szabadkozott, hogy egyetek-igyatok, semmi gond, na de azért mégis…

A Ramadán egyéb napi ritmusbeli változásai: még hétvégén sincs nagy tömeg a szigetekre tartó hajókon, napközben az átlagoshoz képest minden jóval kihaltabb, éjszaka viszont kisgyerekes családoktól idősekig hatalmas a csődület.

A havi böjt utáni hivatalos szünidőben senkinek nem tanácsos nyaralni menni, hatalmas a tumultus az utakon, és július 1-jétől 4-éig minden buszjárat dugig van. Én ennek ellenére megkísérlem a lehetetlent: július 1-jén este 10 órakor Antalyába keszülök. A legeslegutolsó buszjegy megvétele után az érkezés időpontjáról érdeklődve: „Hát azt csak Allah tudja!” – nem túl biztató választ kapok.

Vége a Ramadánnak, a lelki felfrissülés, a nagy lakomák és éhezések évi fénykorának. Isztambul buszmegállójában, egy padkán ücsörögve búcsúztatom Ramadánunkat, több ezer nyaralni vágyó törökkel együtt.

Kovács Dalma -Türkinfo