Az egyébként színes és bámulatos kultúra olykor fojtogató és elviselhetetlen. Ahogy nem minden arany, ami fénylik, úgy nem minden hagyomány szerethető a valóságban. Olykor a frászt hozzák rám ezek a kísértgető múlt-maradékok. Például most.
Jó együtt lenni, a családi egység is csodálatos, de belecsöppenve egy klasszikus család mindennapjaiba átértékelődik a normális kifejezés. Mert az, hogy anyuka és apuka együtt vannak és szépen azonosulnak társadalmi szerepükkel még önmagában nem garancia a boldogságra. Mi olyan tökéletlenek és különbözőek vagyunk. Engem Magyarországon mindig elfog a klasszikus család-vágy. Aztán megtapasztalom Törökországban és rájövök, hogy nem is olyan klassz.
A törökök heves vérmérsékletűek, amiből hajlamosak vagyunk arra következtetni, hogy őszinték is. Pedig az egyik nem következik a másikból. A mi érdektelen citromarcunk sokszor őszintébb mint az ő négy égtáj felé kalimpáló végtagjaik. Az őszinteséget Törökországban nem használhatjuk európai értelmezésben. Számunkra a legfontosabb, hogy valaki önmagához hű legyen. Kifejésre juttassa gondolatait, érzékeltesse sérelmeit, ne rejtsen semmit véka alá, mert utána az bizony tüskévé tömörülhet benne. Hogy itt mennyi tüske van ohóóó!
Errefelé nem önmagához lesz hű az ember, hanem az aktuális szerepéhez. Utána, ha ügyes, valahogy belecsempészheti önmagát a szerepbe. De az már valami plusz és nem mindenkinek jön össze. Mert ha valaki hű az anya, feleség, férj, báty szerephez, pozitív visszajelzést kap környezetétől. Így a személyiség kialakulásában nagyon fontos szerepet játszik a kultúra. Sokkal fontosabbat, mint amit mi Magyarországon el tudnánk képzelni.
Ez se nem jó, se nem rossz. Viszont az embernek sokszor az agyára mehet. Bizonyos szempontból egy szerepekkel teli társadalomban nekünk is fel kell venni valamilyen szerepet. Még ha nem is olyan készet, mint az itt születetteknek, azért mégsem szaladgálhatunk szociálisan meztelenül a török utcán. Mert az nem illik. És annyi minden nem illik Törökországban, hogy még elgondolni is fárasztó, nemhogy tapasztalni.
Nem illendő beszélni a szexről, a nemiségről.
Nem illendő túlságosan szabadelvűen nyilatkozni.
Nem illendő egy lánynak éjszaka az utcán flangálni. (A nőknek több minden nem illik, mint a férfiaknak.)
Nem illendő nem segíteni másoknak.(!)
Nem illendő nyíltan beszélni a családban.
Maradok egy kicsit ezen a ponton. Azért nem illendő nyíltan beszélni a családban, mert a nyílt beszéd megrengetheti a szerepeket. Ha viszont a szerepek megrendülnek, a család rendje rendül meg. Ha a család rendje lendül meg az nagy baj. A többi családnak, környezetnek, szomszédoknak… A család rendjének nem illik megrendülnie. Senki sem kíváncsi az egyedi élettörténetekre. Még átgondolni is felesleges, mert nem illik bele a képbe. És nyilván senki sem akarja átélni a kirekesztettség szerepét. Mert az nem túl kellemes szerep.
Az én egyéni életterem összehasonlíthatatlan török barátom egyéni életterével. Jó, én egyke vagyok, talán még Magyarországon is túlontúl elkerítem a magánzónámat. De Törökország nem ad túl sok lehetőséget bástyáim fenntartásához. Ott rombolná le őket, ahol csak éri.
Néha (most) felmerül bennem a kérdés, hogy el tudnám-e viselni a jövőbeli házunkba bármikor betoppani vágyó török rokonokat? Bátyot, nagybácsit, nagynénit, kisbácsit, kisnénit… Bunkó lenne, ha közölném mindenkivel, hogy ne jöjjön, csak előzetes bejelentésre? De még úgyis csak szortírozottan? Ott alvás pedig kizárva. Igen, bunkó lenne. Mivel külföldi vagyok, még csak-csak megbocsátanának. „Hisz ő külföldi, hát honnan is tudhatná, hogyan is érthetné?” De elvárnám barátomtól, álljon ki a karantén mellett. Ő lehet, nem állna ki, mert ez szembemenne kultúrájával, neveltetésével és neki más a normális, mint nekem. Ezáltal az én szememben férfi mivoltában lezuhanna pár lépcsőfokot. Na és akkor hogyan tovább? Nehéz ügy.
Az ilyesféle attrocitások elkerülése érdekében annyit kell beszélni, amennyit csak lehet. Ne feledjük, egy török-magyar párkapcsolatban nem csak női-férfi lényegében vannak jelen az illetők, hanem olykor magyarként és törökként. Ezt mindenkinek észben kell tartania és nem meglepődni egy-egy reakción. „Ezt nem vártam tőled. Hiszen neked nem is ilyen a személyiséged!” A személyiségem nem is. De az a kultúrközeg, ahol felnőttem, ilyen. Én így szocializálódtam, ezért minden más alkalmazkodás a részemről. Nagyon jól kell magát ismernie az embernek, hogy megfogalmazódjon benne, mi az a határ, ameddig hozzásimulhat a másik kultúrához és mikor veszélyezteti már az énjét?
Van egy egymást teljes mértékben kiegészítő férfi és nő. Ez mind szép és jó és elég is… lenne Magyarországon. De török-magyar párkapcsolatban édeskevés. Csak az alap. És bizony a ráépülő kemény kultúra még az alapot is képes megrengetni, ha nem vigyázunk.
Kovács Dalma – Türkinfo