A magyar illetve török ember fejében eltérő kép alakult ki a török hódoltsággal kapcsolatban. Mi egy negatív, elnyomáson alapuló korszakot látunk ebben az időszakban, míg a törökök egy kölcsönös szimbiózison alapuló együttélést. A valóság természetesen valahol a kettő között van, hisz ebben az időszakban kölcsönös kulturális átadás-átvétel alakult ki, melynek hatása mai napig tetten érhető a magyar gasztronómiában.
A magyar konyhát háromszor érte keleti eredetű hatás az elmúlt bő ezeréves történelmünk során: először a honfoglalás idején, majd a kunok betelepülésével a XIII. században és végül a török hódoltság alatt. Ennek nyomai, a gasztronómia mellett, természetesen a nyelvben, a szokásokban és a tárgyi kultúra bizonyos rétegében is megtalálhatók.
Az alma, árpa, búza ótörök eredetű, nevük már a honfoglalás korából ismert, s miután ezek alapvető élelmiszerforrások voltak, joggal mondhatjuk, hogy a belőlük készült tésztafélék egy része, a tarhonya, török nevén tarhana, a pogácsa (bagadzsa) már a honfoglalás korában ismert lehetett. A kunok jellegzetes itala, a boza, a kölesből erjesztett sör még a kun őseinkkel együtt jött a Kárpát-medencébe és jó ideig meg is tartotta népszerűségét. Sajnos írásos emlékeink hiányosak erről az időszakról, így pontos korképet nem tudunk alkotni az akkori konyhakultúráról.
A török hódoltság időben már közelebb áll hozzánk, ezért több írásos forrás is létezik ebből az időszakból. Kétségtelen, hogy nemcsak háborúskodás folyt a százötven év alatt, hanem jelentős kulturális kapcsolat is kialakult a törökök és magyarok között, így a táplálkozási kultúrában is nyomott hagyott. Valószínűsíthetően török átvétel a töltött káposzta, a szárma, ami mind a török, mind az erdélyi konyhában mai napig megtalálható, de a lángost vagy a bejglit is a török konyhából vettük át. A pörköltfélékkel is hasonló a helyzet. Maga a pörkölt, pergelt eljárás olyan régi keletű, hogy talán már a honfoglaló magyarok is így készítették a húsételeik egy részét.
A cikk folytatása >>>