Kávéház Isztambulban

Minden egyszerűségben van valami lényegileg bonyolult, valami fogalmilag kimondhatatlan. Így van ez a kávéval is.

Azt persze tudni kell, hogy az isztambuli török kávé – más. Isztambulban minden más. A kávé, az ocakçı – azaz a helyi barista – és a kávéház is egészen más dimenziókat követ.
Az biztos: ha még egyszer ide születek a Földre, s a mennyei diszpécser a születésem előtt kitölteti velem a kérdőívet, a választott foglalkozás rovatban egész biztosan a kávékereskedőt, a kávétermelőt vagy a kávéház-tulajdonost húzom alá. S ha sikerül némi bónuszt is kapnom, a leszületés helyének pofátlanul Isztambult jelölöm be. Mert Isztambulban kávét inni – az több mint tökély. Kell hozzá csipetnyi fanatizmus, érzék a spiritualitáshoz, mert a kávé ivása Isztambulban – az egyszerűség kedvéért – maga a beavatás szent rítusa.

Inni, szürcsölni a kávét… és előtte, naná, küzdeni. Érezni kell, hogy a tengernyi kávéházból melyiknek engedünk, mert ott vannak ezek az utcai fickók, a kávéházi garçonok, ezek a borotvált képű helyi jómadarak, akiknek csak egy dolguk van az életben: hogy vendéget fogjanak, akárkit. Mindenki jöhet, hiszen kávét mindenki iszik, a kávé fontos szükséglet, olyan, mint a levegő – kell. A kávé az a szer, amin egész Isztambul rajta van.
Ha jó napja van, egy ilyen garçonok, az induló, hajmeresztő tízlírás török árból akár kettő líráig is lesüllyedhet az ember, s ha az alku megvan, az úgy is marad, még Allahnak is respektálnia kell az üzletet.

A fickók, ezek a jóravaló garço­nok csak állnak az utcán, osztják az észt egymásnak, félelmetes öltönyökben császkálnak, vadonatúj bőrcipőkben slattyognak, ripeg-ropog a lábukon a báránybőr, kezükben kompolojjal hadonásznak. Csavargatják az ujjaik között, időnként kortyolnak a kikészített kávéjukból; az ilyennek úgy napi tíz csésze is lehet az adagja, mind kegyetlenül függők, mennyei magasságokban vannak, s csak fürkészik az utcát, vendégek után kajtatva.

Nem messze a Szultanahmet negyedtől, egy történelmi sírkert közepén áll egy kávéház. A kávéházat körülveszik a sírok. Nagy hatalmú pasák és bégek, effendik pihennek itt, miközben az ember ki-kihajolgat a teraszról, hogy ellenőrizze, vajon ellopták-e már a csillogó Boszporuszt vagy a Galata köprüszüt, a hidat, amely előbb még az Aranyszarv-öböl fölött emelkedett.

Folytatás

Forrás: ujszo.com