A belviszályok 1660-ban szinte tálcán kínálták fel a töröknek Várad kulcsfontosságú erődjét: Erdély a korábban kivívott, már-már független státusza helyett újra egyértelműen vazallusállammá vált.
A három részre szakadt Magyarországon az Erdélyi Fejedelemség irányítóinak szinte folyamatosa negyensúlyozniuk kellett a Habsburg és az Oszmán Birodalom között, miközben az európai erőegyensúly alakulását is figyelemmel kellett kísérniük. Ha jól mérték fel a folyamatosan változó helyzetet, jelentősen kitágíthatták a fejedelemség mozgásterét, időnként pedig akár az európai nagypolitikában is a valós erejénél jóval nagyobb súllyal jelen lévő tényezővé emelhették Erdélyt.
A nagyhatalmi játszmákban azonban egy-egy rosszul kiszámított lépésnek komoly negatív következményei lehettek.
A török bosszúja
Az 1648-tól uralkodó II. Rákóczi György erdélyi fejedelem például 1657 januárjában azzal a céllal avatkozott be a két évvel korábban kitört északi háborúba, hogy megszerezze magának a széthullófélben lévő Lengyel Királyság trónját, azonban Bécs a feje felett átnyúlva kiegyezett a Portával, így IV. Mehmed szultán arra utasította vazallusát, hogy hadaival együtt térjen haza. Rákóczi azonban hitt abban, hogy török támogatás nélkül is elérheti célját, ezért nem engedelmeskedett – ám nyáron mégis vesztesként kellett visszavonulnia Erdélybe.
Folytatás >>>
Forrás: 24.hu