HEGYI Klára: A világmindenség héroszai és a porba sújtott gyaurok (részlet)

Rangok, címek, áldások és átkok a törököknél Tassi Gáspár, Esterházy Miklós nádor követe a budai pasával már ötödik hónapja húzódó, meg-megfeneklő béketárgyalásokon, 1627. augusztus 3-ának és 4-ének eseményeit is feljegyezte urának készített, naplószerű jelentésébe. E két napon a nádor frissen érkezett leveleit akarta sürgősen bemutatni a pasának, ám az is, emberei is kenetteljes és átlátszó hazudozással tértek ki a tárgyalás elől. A tényekre szorítkozó Tassi ezúttal kitört: „Ilyen goromba fogási vannak e nemzetnek, hogy ugyan utálja az ember.” Vérig sértette, hogy a budai pasa tüntetően semmibe vette Magyarország nádorát. Az áltatás és a mellébeszélés, az ígérgetés és az ígéret letagadása, az időhúzás és a meddő fecsegés, a tárgyalópartner lekicsinylése és megfélemlítése az európai diplomáciában sem voltak ismeretlenek, de az a szint, amelyre mindezt a konstantinápolyi és a budai hatalmasságok emelték, több császári követet kergetett az őrület határára. Hatalom és költészet Minden társadalom, minden kultúra felépíti a társadalmi érintkezés írott és íratlan szabályainak rendszerét, s minél erősebben tagolt a társadalom és fejlettebb a kultúra, a rendszer is annál terebélyesebb. Az oszmán-törököknél a nem termelők, az adómentesek kevés kivétellel mind állami alkalmazásban álltak, hierarchiájuk a rissz-rossz palánkváracska legkisebb rác martalócától és a palánkbeli imaház mindenes takarítójától a birodalmat megtestesítő és kalifaként az egész iszlám világot vezérlő szultánig ért. A sok tízezer állami alkalmazott – katonák, hivatalnokok és vallási emberek – tengerében szigorú rendet kellett tartani: kötelességeiket, illetékességüket, a hierarchiában elfoglalt helyüket, fizetésüket, rangjukat és címeiket szultáni törvénykönyvek írták elő, és az idő múltával a mindenkori hatalmi viszonyok alakították. A törvények a hierarchia egyes fokain álló méltóságok titulusait is pontosan meghatározták, s az előírások kötelezővé váltak az írásbeli megszólításban. Nem csoda, hogy egy olyan világban, amelyben az uralkodón kívül a középszintig bezárólag minden nagy és kisebb hatalmasság egzisztenciális bizonytalanságban élt, mindenki fennhéjázó tartással viselte éppen aktuális rangját, és elvárta, hogy címeiből a legkisebb alkotórész se hiányozzék. A címzések legtöbbje kis költői remekmű. Olyan kultúra alkotásai, amely mindent, ami török, alpárinak és szégyenletesnek tartott, helyette évszázadok alatt kifinomult perzsa mintákat követett. Az udvari történetíró száznegyven csengő-bongó, arab szavakkal teletűzdelt perzsa sorpárban zengte el azt a kétségtelenül fontos, de röviden elintézhető tényt, hogy Szulejmán szultán seregével elhagyta a fővárost, és elindult a szigetvári hadjáratba. A síkon álló, az Almás-patak vizével körülárasztott, akkor még gerendákból és döngölt földből épített Szigetvárt pedig így írta le: „Megláttak egy hegyet vízből és földből, kimagaslott az ég és a föld között. Vizesárka mélyebb a Fekete-tengernél, mélységében elsüllyed a bika és a hal. [ők tartották hátukon a földgolyóbist] Az akol árkában négy bevehetetlen vár, magasabb és erősebb a bithyniai Olympos-hegynél. Olyan volt, mint egy magas hegy a vízben; csúcsainak hegye magasabb a felhőnél. Őréről éjszaka az őrjárat idején a Mars és a Szaturnusz gondoskodik.” [Nyitrai István fordítása.] A káprázatos hasonlatoknak és metaforáknak ebben a kötelező tobzódásában maga a szultán még visszafogott, amikor huszonhat meghódított országának felsorolása előtt csak „Allah földi árnyékának, Kelet és Nyugat szultánjai szultánjának, a mindenség hősének, a béke és a biztonság forrásának, a világegyetem bajnokának, az idő és a tér héroszának” nevezi magát, és hozzáteszi, hogy „a világ királyainak ő osztja a koronát”. A birodalom második embere, a nagyvezír magasztaló titulusai éppen annyival maradtak le az uralkodóéi mögött, amekkora távolságra a mindenható hatalom és annak mindennapos gyakorlása álltak egymástól. A 15. század második felétől a nagyvezírt is a virágos kifejezéseknek igazán szép csokra illette meg: „Kegyes vezír, előkelő helytartó, a világ rendje, a népek sorainak rendezője, a hatalmas kormány bizalmasa, aki a ragyogó szultánság mellett ül, aki biztos ítéletű eszével a közönség ügyeinek igazgatója, éles szellemével az emberek ügyeinek intézője, a szerencse és boldogság épületének alapvetője, a szultánság és fenség pilléreinek kijelölője, a felséges égi király (azaz Allah) különféle kegyelmével kitüntetett nagyvezír.” [Fekete Lajos fordítása.] Ezek a ma már mosolyt fakasztó titulusok a maguk idejében pontosan fejezték ki a birodalom valóságos katonai és politikai súlyát. Hajlongás a pasa előtt A hatalomból a tartományi kormányzóknak, különösen a határ mentieknek is bőségesen jutott. A budai pasáknak, akiket állomáshelyük a Habsburgokkal folyó, állandósult katonai és diplomáciai háborúskodás központi figuráivá avatott, nemcsak a zűrzavaros magyar határtartományon belül kellett lehetséges rendet tartaniuk, hanem Európa felé is ők képviselték a birodalom hatalmát. Uruk nekik is megadta a tisztelgés módját, de azt is éreztette, hogy a címzett a szultáni akarat végrehajtója. „Kegyelmes vezír, dicső kormányzó – kezdődött a szultáni levél –, a világ rendje, éles eszével a népek ügyeinek intézője, helyes véleményével az emberek dolgainak tökéletesítője, a hatalom és a nagyság épületének szépítője, a boldogság és a szép jövő pilléreinek erősítője, a legfelségesebb égi király áradó kegyének élvezője, Buda védelmezője, vezírem, Hüszejn pasa!” Hivatalos iratban az alsóbb rangú hivatalnokok is áradó tisztelettel írtak a budai tartomány első emberéről. 1574-ben a hatvani kádi hajlongott mélyeket előtte. Ebben az adott esetben, amikor a Jánoshida és Jászberény közötti határperben ítélkezett, erre nem kényszerítette semmi, a futólag megemlített pasa neve elé mégis dicshimnuszt szerkesztett: „A kegyelmes vezír, a dicső kormányzó, a Dáriusz fenségű, tisztelt és nagyra becsült, tengerként bőkezű, az emberek védelmezője, a világ rendezője, a kard és toll mestere, a birodalmat igazgató, a nagyságot szabályozó, a boldogsággal teljes, a nemesemberségű, az igazság bajnoka, a Feridun-méltóságú, az emberiség támasza, az iszlám oszlopa, a legfelségesebb égi király sok jóakaratú kegyének élvezője, a budai tartomány kormányzója, vezír Musztafa pasa.” A ranglétrán egy fokkal alább álló szandzsákbégek magasztalása lerövidült: „A kegyes kormányzók büszkesége, Hatvan szandzsákbégje!” A következő fokon, amelyen egy-egy szakterület felelősei álltak, a dicsérő jelzők sora még kurtább, általában egy általános és egy munkakörre szóló tagból állt. „A méltóság urainak élenjárója, a kincstár szép cselekedetű felvirágoztatója”: ez a defterdár, a pénz- és birtokügyek irányítója. „A kádik és bírák büszkesége, az erény és az igaz szó kincsesbányája”: ez meg a kádi, a bölcs és igazságos (mások szerint kapzsi és megvesztegethető) bíró. Az adó- és vámbevételek felelősei, az emínek „a kortársak és egyenrangúak büszkeségei”, a várőrségek fegyvernemeit vezénylő agák a fantázia elfáradása és rangjuk mérsékeltsége miatt ismét csak „az egyenlők és hasonrangúak büszkeségei”.

A tanulmány a História 1998/08. számában található meg.