Házasodunk – avagy a török bürokrácia útvesztői 1. rész

6 év után arra adtuk a fejünket, hogy hivatalossá tesszük kapcsolatunkat, vagyis összeházasodunk, méghozzá Törökországban. Azt hiszem, a nehezebb utat választottuk!

Kezdtük azzal, ahogy otthon egy törvénytisztelő állampolgár tenné: az ankarai magyar Nagykövetség honlapján megnéztük milyen papírokra van szükségem otthonról: anyakönyvi kivonat, egy igazolás arról, hogy hajadon vagyok, ezeket lefordíttatni törökre, majd egy ún. Apostille felülhitelesítés a Külügyminisztérium Konzuli Főosztályától, ami igazolja, pecsétek sorával ellátva, hogy a papír hivatalos magyar okirat. Eszerint, mivel Törökország is csatlakozott a nemzetközi egyezményhez, további hitelesítés nélkül elfogadja bármelyik itteni hatóság.
Ez a teória!

A követségi honlap említést tesz egy budapesti török követségi hitelesítésről is, de a török követség szerint csak Apostille kell és azt se kell lefordíttatni.

Úgyhogy ezekkel felszerelkezve, tudva, hogy a törvények szerinti papírok a kezünkben vannak, megjelentünk Karşıyakaban az anyakönyvvezetőnél. Ugyan mi Marmarisban szeretnénk összeházasodni, de mivel a lakcímünk Izmirben, Karşıyaka kerületben van, ezért oda kell beadni a papírokat és majd ők kiadnak egy engedélyt, amivel 6 hónapon belül bárhol összeházasodhatunk.

Mindjárt úgy kezdtük, hogy az anyakönyvvezető aznap nem volt ott, csak egy úgynevezett helyettes, aki mindjárt ki is oktatott bennünket: ezek a papírok így nem jók, ezeket még le kell fordítani (amit otthon már az Országos Fordító- és Fordításhitelesítő Intézet, röviden OFFI lefordított) valamint Ankarában hitelesíttetni kell (amit egyszer már a Magyar Állam a nemzetközi szerződés szerint hitelesített, amihez Törökország is csatlakozott).

Mondtuk, nem, ez nem így van. De ő azt mondta, jó, akkor jöjjünk vissza másnap, amikor az anyakönyvvezető is ott lesz, de ő se fog mást mondani.

Hát nem is mondott, sőt még sötétebb volt a témát illetően: a papíron (szerinte) nincs magyarul, hogy hajadon vagyok (!!!!) – szerintem ott van és biztos sokkal jobban tudok nála magyarul – valamint mi az, hogy a hajadon igazolásnak csak ennyi a fordítása (egy fél oldal az egész papír magyarul, akkor mennyi legyen a török fordítás?) menjünk el a helyi közjegyzőhöz, aki lefordíttatja, hitelesíti (Isztambulban, mert Izmirben nincs magyar fordító) és vigyük vissza. Ja, de az anyakönyvi kivonatot elfogadja úgy, ahogy van (nem volt különbség a két papír között) !!! (????)

Nos, az én párom soha semmit nem ad fel könnyen (többek között ezért is imádom :), így utunk az önkormányzat jogi osztályára vezetett. Ott az ügyvéd hosszasan tanulmányozta az iratokat, IGEN van nemzetközi egyezmény, és IGEN mindkét ország csatlakozott (hurrá!!), NA DE hol van ezen az Apostille?? Hát sikerült elmagyaráznom egy JOGÁSZNAK, hogy az Apostille nem csak egy pecsét, hanem egy A4-es papír, aminek nemzetközi egyezményben meghatározott formátuma van, rajta a kiállító hatóság pecsétje, a lap hátulján is, azzal a kis címkével, amivel összeragasztja az eredeti okirattal a fordítást.

HEURÉKA!

Így akkor igazunk van természetesen, DE ő nem utasíthatja az anyakönyvvezetőt, viszont beszélt az izmiri magyar tiszteletbeli konzullal, aki török, és vár bennünket következő héten kedden, most ugyanis szabadságon van. Ő majd útmutatást ad, segíteni persze nem fog tudni. Hisz neki SINCS jogköre utasítani az anyakönyvvezetőt. Mi más?

Egy segítőkész hölgy a jogi osztályon, aki 4 évig az anyakönyvi osztályon dolgozott azt javasolta, keressük meg a Népességnyilvántartó- és Állampolgársági Hivatalban az XY hölgyet, mert hiszen nekik továbbítja az anyakönyvvezető a papírokat, és végső soron ők engedélyezik a házasságokat, ő biztos tudja jók-e így a papírok és neki VAN jogköre utasítani az anyakönyvvezetőt.

Nagyszerű!

A magas rangban dolgozó unokatesó ismeri ugyanis a Hivatal legmagasabb beosztású emberét Izmirben, sőt a párom is ismeri. Úgyhogy egy-két telefon és máris az irodájában ültünk.
De! mivel, gyanúnk szerint ő jóban van az anyakönyvvezetővel, ciki lenne neki utasítania őt, így ő is a közjegyzőhöz irányított bennünket. (Itt, a keleti népekre oly jellemző módon, ha valaki valakit ismer, azt védi is, mondván nem tudni mikor lesz rá szüksége a jövőben. Egy ilyen társadalomban a személyes kapcsolatok, a kapcsolati tőke nagyon fontos, néha fontosabb, mint a törvény maga.)

Tovább a cikkhez >>>

Életem Törökországban – 2012.