Három török költő: Yahya Kemal Beyatlı, Cahit Sıtkı Tarancı és Orhan Veli Kanık

            A magyar könyvkiadás soha nem kényeztette el a török költőket, illetve a magyar versbarátokat: Nazım Hikmet számos verseskönyvén kívül csak Fazıl Hüsnü Dağlarca, Ataol Behramoğlu és Yunus Emre egy-egy versválogatása jelenhetett meg önálló kötetben magyarul; hézagpótló tehát az Evangélikus Országos Műhelyének Három török költő − Yahya Kemal Beyatlı, Cahit Sıtkı Tarancı és Orhan Veli Kanık versei címmel megjelent 3. kötete.

Kik ezek a költők?

            Yahya Kemal Beyatlı 1884. december 2-án született Üszkübben (ma Skopje), és 1958. november 1én hunyt el Isztambulban. A párizsi Ecole des Sciences Politiques-on tanult, eközben megismerkedett a kor eszméivel, Baudelaire és Verlaine költészetével. 1915 és 1918 között az Isztambuli Egyetemen tanított. 1922-től Ankarában a Hakimiyeti Milliye c. újság főszerkesztője, majd varsói, azután madridi követ, utána parlamenti képviselő volt; 1949-ben pakisztáni nagyköveti állásából vonult nyugalomba. Párizsban tudatosult benne török mivolta, ugyanakkor hazatérve is megőrizte nyugatiasságát. Költészete nagyrészt a hajdani dívánköltészet hagyományait követi; a nemzet, a haza, az iszlám, a szépség és mindenek előtt Isztambul költője. Emléket egy vele foglalkozó intézet és múzeum (Yahya Kemal Estitüsü ve Müzesi) ápolja. Folyóiratokban szétszórva megjelent verseit ez az intézet rendezte kötetekbe: Kendi Gök Kubbemiz (A saját égboltunk, 1961); Eski Şiirin Rüzgariyle (A régi költészet szellőjével, 1962), Rübailer (‘Négysorosok, 1963), Aziz İstanbul (Drága Isztambul, 1964); illetve prózai írásait, cikkeit és leveleit is kiadták. Magyarul: Szenvedélyek tengere, antológia,1961, 21 vers, Vas István és Tímár György fordításai. 

           Cahit Sıtkı Tarancı 1910. október 3-án született Diyarbakırban. Isztambulban, majd Párizsban tanult. Hazatérése után Ankarában fordítóként dolgozott. Miután súlyos betegségét nem tudták kezelni, Bécsbe utazott, de hiába, fiatalon, 1956. október 13-án hunyt el egy bécsi kórházban. Költőként ígéretes pálya előtt állt, már gimnazista korában is jelentek meg versei. A Yeni Şiir (Új költészet) mozgalmához vonzódott, nemzedékének egyik legkiválóbbjaként sokat adott a formai tökéletességre. Az élet szépsége és szeretete volt a fő ihletője. Versei gyakran borongós hangulatúak, és a halál témája is jelentős helyet foglal el költészetében. Kötetei: Otuzbeş Yaş (Harmincöt évesen, versek, 1946); Düşten Güzel (Álomnál szebb, versek, 1952; poszthumusz verseskötete: Sonrası (Utána, 1957; újságokban megjelent 22 novelláját Selahattin Önerli gyűjtötte egybe (Cahit Sıtkı Tarancı’nın Hikayeciliği ve Hikayeleri, 1976). Magyarul: Szenvedélyek tengere, antológia,1961, 18 vers, Végh György és Kónya Lajos fordításai.       

     Orhan Veli Kanık 1914. április 13-án Isztambulban született, és ott is halt meg 1950. november 14-én. Ankarában járt gimnáziumba, ahová félbehagyott isztambuli filozófiai tanulmányai után visszatérve a Posta-vezérigazgatóságon, majd a Közoktatási Minisztérium fordítóirodájában dolgozott. 1947-ben felhagyott a hivatalnokélettel, és megindította a Yaprak c. folyóiratot, amely 1951, június 15-ig 28 számot ért meg. Halála után barátai Son Yaprak (Utolsó levél) címmel kiadtak egy különszámot. Első, már az ő egyéniségét tükröző költeményeit Oktay Rifat Horozcuval és Melih Cevdet Andayjal együtt a Varlık c. folyóiratban jelentette meg, 1936. és 1941. között 38-at. Lírája hamarosan elszakadt a török költészet minden kliséjétől. Rövid, egyszerű formákat honosított meg. A népnyelv tiszta forrásából merített, a mindennapokról a mindennapok egyszerű szavaival szólt, de az irónia és a szatíra sem hiányzott palettájáról. Pályáját kezdetétől nagy érdeklődés kísérte; eszméi és formai megoldásai hatottak a kortárs költőkre. Oktay Rifat Horozcuval és Melih Cevdet Andayjal közös kötetük, a korszakteremtő a Garip (Az idegen), amely 194l-ben, majd az ő verseivel bővítve 1945-ben másodszor is napvilágot látott. Költői pályájának következő mérföldkövei a Vazgeçemedim (Amiről nem tudok lemondani, 1945; Destan Gibi (Akár a hősének, 1946); Yenisi (Az új, 1947; Karşı (Szemben, 1949) c. verskötetei. Tanulmányait, novelláit halála után gyűjtötték össze: Nesir Yazıları (Prózai írásai, 1953); Denize Doğru (A tenger felé, 1970). Tizenkét kötetnyi fordításai közül külön figyelmet érdemel La Fontaine 49 fabulájának átültetése: La Fontaine Masalları, 1948, majd az ennek hatására verses formába öntött 72 Naszreddin Hodzsa anekdota (Nasrettin Hoca Hikayeleri, l949). Magyarul: Szenvedélyek tengere, antológia,1961, 31 vers, Végh György és Kónya Lajos fordításai; Utunk, 1982, 1 vers, M. Jusuf, Mihálka György fordítása.

            Mint e rövid, lexikonszerű ismertetésből is látjuk, kortársakról van szó − bár a messze legidősebb túlélte két fiatalon elhunyt társát −, méghozzá olyanokról, akiknek pályája a török történelem és a török irodalom gyökeres változásának évtizedeire esik. Árulkodó jele ennek az névhasználat is: minthogy Törökországban csak 1934-ben vezették be a családneveket, költőinket is inkább még „keresztneveiken” − Yahya Kemal, Cahit Sıtkı, Orhan Veli − emlegetik az olvasók, de még az irodalomtörténet is.

            A klasszikus török költészet, a dívánköltészet szinte csak nevében volt török; nyelvében, verselésében, műfajaiban és műformáiban sokkal több volt az arab és perzsa elem. A nemzeti irodalom (milli edebiyat) költő- és írónemzedéke tette meg az első lépéseket az irodalom „törökösítése” felé. Ezt a változást tükrözi költőink életműve is: míg Yahya Kemal költeményeinek zöme aruz verselésű és szókincse is archaikus, vagyis jelentős mértékben arab és perzsa szavakból áll, Cahit Sıtkı már teljesen elhagyja a dívánköltészet formáit, Orhan Veli pedig mind nyelvében, mint költői attitűdjével akár kortársunk is lehetne.

            Mányoki János válogatásában, értő utószavának kalauzolásával most közel száz költemény segít kirajzolni a magyar olvasó számára e három igen eltérő karakterű költő arcélét, ráadásul a török irodalom e szerényen meghúzódó ismertetője műfordítóként is sikeresen helyt áll a két gyakorló költő-műfordító társa mellett!

(szerk.: Mányoki János és Pintér Gábor; a műfordításokat készítette Bede Anna, Hárs Ernő és Mányoki János, a verseket válogatta és az utószót írta Mányoki János; illusztrálta Horváth László Adrián, 192 pp., Budapest, 2016)

Tasnádi Edit