Menekült prágai tudós, akit 1943-ban Szent-Györgyi Albert felkeresett Isztambulban

 

2019 tavaszán a törökországi évfordulók évadát éltük. Mi most azonban nem ezek egyik legfontosabbikára, a száz évvel ezelőtti görög haderő májusi kis-ázsiai partraszállására kívánunk emlékezni. Annak ellenére sem, hogy ez a hódító “haditett” olyan heves tiltakozást és hazafias felbuzdulást váltott ki a törökség körében, hogy amikor négy nappal később egy fiatal oszmán frontharcos tábornok szultáni parancsot teljesítve, hivatalos ellenőrző útján hajón megérkezett a távoli Fekete-tenger egyik észak-törökországi kikötőjébe, Samsunba, a jövőt latolgatva rögtön ott is érzékelhette e váratlanul fellángolt honvédő érzelmek áradását, erős hullámverését. Nem kis részben ennek hatására fogant meg benne hazája felszabadításának politikai-katonai terve.

Mi most későbbi, de szintén kerek évfordulós eseményre emlékezünk. Olyanra, amely látszatra semmivel sem kapcsolódott Törökországhoz. De csak első pillantásra nem, mert sokan az 1930-1940-es évek egész Európát elnyeléssel fenyegető barna örvényéből kijutva, éppen ennek a távoli országnak köszönhették akkori megmenekülésüket.  Márpedig ez a körülmény eltéphetetlenül összefonódott ama fent említett oszmán katonatiszt emlékezetes, dicsőséges pályájával. Azzal, hogy a vezetésével megvívott függetlenségi háború eredményeként születhetett meg a Török Köztársaság. Ö ennek államfője lett, s a megtisztelő Atatürk-Atyatörök nevét egyben európai tényezőként is megismerhette a világ. Halála után pedig országa – amennyire ezt “aktív fegyveres semlegessége” alapján tehette – a második világháború éveiben is igyekezett hű maradni alapítója és első elnöke szellemi örökéhez, politikai hagyatékéhoz.

A megmentettek történetéről szólva felidézzük a Lidové Noviny című prágai napilap megrendítő évfordulós cikksorozatát arról, hogy mi következett be cseh földön 1945. májusáig az alatt a szörnyű hat év alatt, amelynek kezdetén, nyolcvan évvel ezelőtt, 1939. március 15-én a náci Németország hadai elözönlötték a már amúgy is csak korábbi méretének maradékára zsugorított országot. Hitler pedig a Hradzsin ablakából körültekintve a tőle megszokott módon élvezkedhetett újabb akadálytalan területfoglalásának “fényes eredménye” láttán. Csupán hat hónappal azután, hogy Münchenben a vele egyezkedő angol és francia “békítgetőket” az ottani szerződés  aláírása alkalmából is arról biztosította, hogy a német-lakta Szudéta-vidék átengedése volt sorrendben legeslegutolsó vágya, igénye. A nagyszámú náciellenes német és ott élő más emigráns menekült, ki merre látott. Némelyek Törökország felé vették útjukat.

Csak mélységesen sajnálni lehet, hogy ez a tragikus évforduló a külföldi napi sajtóban – tisztelet a kivételnek – nem kapott kellő és méltó helyet. Mi most némi kárpótlásként röviden szolgálunk nálunk kevéssé ismert részletekkel. Már csak azért is, mert a Gestapo – a már bekebelezett és “ősi Ostmarknak” nyilvánított Ausztria után – az önkényesen kikiáltott úgynevezett Cseh-Morva Protektorátusban azonnal meghonosította “első külföldi” rémuralmát.  A fent említett cikksorozatot, amely Hősök és árulók címen jelent meg, e sorok írója végigkövethette, mivel lévén egykor prágai tudóstó, máig olvas csehül. Az emlékező írás szerzői aprólékos részletességgel számba vették a bevezetett terrorrendszer elborzasztó hétköznapjait, a nyugaton a brit légi haderő kötelékében küzdő csehszlovák vadászpilóták harcait, a “protektorátusban” ledobott cseh és szlovák ejtőernyősök rajtaütő vállalkozásait, így a náci főhóhér “helytartóhelyettes”, Reinhard Heydrich elleni halálos merényletet és a nem utolsósorban az ezrével kivégzett otthoni ellenálló hazafiak hatalmas véráldozatát. De a legvisszataszítóbb kollaboráns árulók gyalázatát is…

A színtér Prága, 1939 tavasza, az ottani híres német egyetem folyosói, amelynek egykor olyan hallgatói voltak, mint Franz Kafka és Rainer Maria Rilke. Amikor a németek bevonultak, megteremtették az “új európai rendet” az ősi falak között is.

Felix Haurowitz biokémikus

Az egyetem kiemelkedő professzorai közé tartozott akkor Felix Haurowitz biokémikus (1896-1987). A prágai születésű tudóst 1922-ban avatták orvossá, s a következő évben már tudományos fokozatott szerzett. Eleinte főleg a hemoglobin és származékai területén végzett kiemelkedő kutatómunkát, együttműködve számos külföldi kollégájával. A harmincas évektől kezdve az immunológia lett fő kutatási területe. Noha menekülni csak a német hadsereg prágai bevonulásakor volt kénytelen, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy professzori állásából már a hitleri agresszió előtti évben, 1938-ban elbocsátották, mivel mind ő, mind művészettörténész felesége, Regina Perutz zsidó családból származott. Ezt a jogfosztó antiszemita intézkedést életrajzírója a “német megszállást sietve megelőző alkalmazkodás és meghunyászkodás” iskolapéldájának mondja. A prágai menekülteket – mint annyi más tudóst a “Nagynémet Birodalom” hatalmi területéről – Törökország fogadta be. És Felix Haurowitz professzort nemcsak befogadta, hanem őt is nemzetközi hírének és tudásának megfelelő egyetemi álláshoz juttatta. Érkezése után kinevezték az isztambuli orvostudományi egyetem molekuláris biológiai és orvosi vegytani intézetének vezetőjévé. Tréfásan megjegyezte, hogy ez a megtisztelő cím hosszúságban szinte meghaladta az elébe tárult, akkoriban még szerény törökországi intézmény méreteit. Hálás szívvel vetette bele magát a megmentői által felkínált törökországi tudománymegalapozó és – építő nemes feladat végzésébe.

Felix Haurowitz professzor Biokémia című török tankönyve

A fiatalkora óta ismert ragyogó nyelvtehetsége lehetővé tette, hogy már két szemeszter után új hazájának hivatalos nyelvén tartsa meg előadásait az érdeklődő fiataloknak. Sőt, később már törökül írta meg biokémiai tankönyvét is. Sikeres tudományos-egyetemi oktatói  tevékenysége mellett fontos szerepet játszott abban is, hogy a semleges Törökország kormányának támogatásával kerülő utakon és bizonyos  mértékig egy ideig még fenn tudta tartani a kapcsolatot a nácik uralta térségben maradt régi kollégákkal, illetve a közöttük és onnan már kijutott hozzátartozóik között. Ezt tanúsítják fennmaradt német, török és angol nyelvű levelei, valamint az amerikai Linus Pauling Nobel-díjas vegyésszel folytatott kiterjedt levelezésének utalásai. 1941 áprilisában még tanulmányt tudott küldeni az amerikai  biokémiai és molekuláris biológiai társaság Journal of Biological Chemistry című  lapjának.

A professzor 1949-ben meghívásra áttelepedett az Egyesült Államokba, professzora lett a bloomingtoni  Indianai Egyetemnek. Az amerikai nemzeti tudományos akadémia Felix Haurowitzról szóló méltatásában alakját úgy jellemezte, mint akit az ősi európai értelmiségi hagyomány letéteményeseként, kiemelkedő tudósok és ragyogó értelmiségiek  csoportjának tagjaként a barbárság üldözött el hazájából. Az ország, amely befogadta, szintén sokat köszönhet neki és a hozzá hasonló sorsú társainak. Hatásuk tartós, s közöttük Felix Haurowitz egyike volt a legkiemelkedőbbeknek. Tudományos munkásságának elismeréseként (Nyugat-)Németországban Paul Ehrlich Aranyéremmel tüntették ki, tagjukká választották különböző amerikai és német akadémiák. Az immunológia területén végzett úttörő munkásságáért általános ünneplésben volt része az 1971-ben megtartott első nemzetközi immunológus kongresszuson. Műveit többször is kiadták és sok nyelvre lefordították, így japánra és oroszra is. Egészen haláláig aktívan művelte tudományát.

Alice leánya és Martin fia később – immáron Amerikában és angolul – megírták gyermek- és serdülőkoruk  prágai és isztambuli emlékeit. Martin, aki később dr. (Haurowitz) Harwit néven az amerikai nemzeti légügyi és űrkutatási múzeum igazgatója volt, elmondta, hogy Isztambulban olyan iskolába járt, amelynek tanulói többségükben törökök voltak, de mellettük még – ezt akkor pontosan összeszámolta – összesen harminckét különböző országból érkezett családok gyermekei tanultak. Voltak ott görögök, lengyelek, amerikaiak, kínaiak, egyiptomiak, németek, máltaiak, britek, grúzok és franciák. Együtt jártak muzulmánok, keresztények és zsidók. Martin legjobb barátja egy Lóránt András nevű magyar fiú volt, akivel egy házban laktak, sülve-főve együtt voltak, s mindenhová együtt mentek. András történetesen katolikus volt.

Szent-Györgyi Albert

Alice is felidézett egy, a családjuk számára nagyon fontos magyar vonatkozású nevezetes eseményt. Felkereste szüleit a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert professzor. Alice Időpontot nem említ, de a látogatás csak 1943 februárjában történhetett, amikor a világhírű magyar orvos és biokémikus a magyar demokratikus erők nevében – Kállay Miklós miniszterelnök tudtával – Törökországban kapcsolatba lépett a britekkel, és tárgyalt velük a háborúból való kiugrásról. Alice akkor úgy tudta, hogy Szent-Györgyi professzor előadás megtartása céljából érkezett, és hogy “egy kis friss levegőt is szívjon”.  Szent-Györgyit 1944-ben Magyarország német megszállásakor a Gestapo elől a svédek szöktették meg. Hitler személyes utasítására akarták elfogni.

Volt még a Prágából menekülni kényszerültek között egy másik nemzetközi hírű tudós, Erwin Finlay-Freundlich asztronómus (1885-1964), Albert Einstein közeli munkatársa.  Az ő pályája a sok személyes hányattatás következtében mindvégig erős cikcakkokban haladt előre, s gyakran különös, meglepő vargabetűket írt le. Hétgyermekes család sarjaként középiskolájának elvégzése után érdeklődése  először az észak-németországi Stettin (Szczecin) kikötői dokkjai felé vonzotta, mindenáron hajóépítő mérnök szeretett volna lenni. A Berlinben megkezdett műszaki egyetemi tanulmányai közben megbetegedett, az orvos hosszabb pihenést írt elő számára. Felgyógyulása után azonban már Göttingenben találjuk, ahol inkább matematikát, fizikát és asztronómiát hallgatott, s 1910-ben doktorált. A több szakterületen otthonosan mozgó “ifjú titán” tudósok csoportjában tapasztalt tehetségét felismerve 1911-ben Albert Einstein, kora legnagyobb elméleti fizikusa megbízta azzal, hogy végezzen pontos méréseket a Merkúr bolygó pályájáról. Ezekre Einsteinnek általános relativitáselmélete bizonyításához volt szüksége.  A berlini csillagvizsgálóban végzett megfigyeléseit Freundlich 1913-ban publikálta is.

A szerencse rámosolygott Freundlichra, amikor a lehető legmegfelelőbb földrajzi helyet kereste a várhatóan 1914-ben bekövetkező teljes napfogyatkozás megfigyeléséhez. Egy ilyen alkalmas helynek kínálkozott volna a Krím félszigetén fekvő Feodoszija és csillagdája. Ám egyelőre senki nem akadt, aki állta volna egy oroszországi expedíció valóban csillagászati költségeit. A véletlen azonban úgy hozta, hogy egy barátja Freundlichot bemutatta Gustav Krupp von Bohlen und Halbach német diplomatának. Utóbbi beházasodott a Krupp dinasztiába: feleségül vette a ház mesés vagyonának örökösét, Bertha Kruppot, s az ipari óriás vezetője lett.

Gustav Krupp készségesen vállalta a feodoszijai utazás anyagi terheit. Mielőtt azonban bekövetkezett volna a tanulmányozandó napfogyatkozás, kitört az első világháború, s a már a helyszínen tartózkodó asztronómust egy időre internálták az oroszok…A sors iróniája, hogy a “nagylelkű adományozót, a tudomány támogatóját” a második világháború után Nürnbergben a hitleri rendszerrel való szoros együttműködéséért és annak kiszolgálásáért a vádlottak padjára akarták ültetni. A “Führer” születésnapján, 1942. április 20-án a Krupp-cég például legújabb gyártmányú Tigris páncélosának bemutatásával kedveskedett Hitlernek. A náci vezér a gesztust “legszebb születésnapi ajándékaként” méltatta. Gustav Kruppot aggkori leépülés, erősen megromlott testi-szellemi állapota miatt alkalmatlannak találták bírósági tárgyaláson való részvételre.

Erwin Finlay Freundlich

Miután Einstein 1916-ban publikálta általános relativitáselméletét, Freundlich könyvet jelentetett meg Einstein gravitációelméletének alapjai címmel. 1918-tól már minden idejét a vele való közös munkának szentelte. A potsdami asztrofizikai csillagvizsgálót kiegészítették az 1920ban épített Einstein-toronnyal, amely a relativitáselmélet kísérleti úton való bizonyításának eszközéül szolgált. 1921-ben, abban az évben, amikor Einsteint fizikai Nobel-díjjal tüntették ki, tanítványát, Freundlichot kinevezték a toronyban végzett munka vezetőjének. Később előléptették fő megfigyelővé és az asztrofizika professzorává. Ezt a tisztségét egészen 1933-ig megtarthatta. Akkor az új német nemzetiszocialista kormány nyomására kénytelen volt feladni állását. Apai ágon zsidó nagyanyja miatt ugyanis reá is vonatkozott a “köztisztviselői hivatás helyreállításáról” becikkelyezett törvény “árjaparagrafusa”, amely rögzítette a “tiszta fajiság” munkaköri alkalmazáshoz szükséges megállapításának náci feltételeit.  Feleségével, a szintén zsidónak számító Kate Hirschberg-gel és gyermekeikkel együtt  elhagyták az országot, és Törökországba emigráltak.

Az isztambuli egyetem Beyazıt városrészben lévő campusában még érkezésük évében, 1933-ban megalapította az asztronómiai intézetet. Mint az egyetem által kiadott fakultástörténeti leírásban olvasható, az 1933-1934-es és az 1934-1935-ös tanévben az intézet már két nagy  termet foglalt magában a Zeynep Hanım Konağı nevű egyetemi épületszárnyban.  1936-ban elkészült egy obszervatórium is, ahol a professzor irányításával megkezdődött a kutatás. 1936. szeptemberében végre megérkezett a németországi Zeisstől még 1934-ben megrendelt asztrográf, vagyis az égitestek fényképezésére szolgáló lencsés távcső, amelyet az intézmény új épületének kupolájában állítottak fel.. Az 1936-1937-es tanévben   az új épületben már megkezdődött  új hallgatók fogadása is. A professzort erősen foglalkoztatta az új teleszkóp helyes felszerelése és beállítása. Emellett rendszeresen gondoskodott arról is, hogy kellő színvonalon tartsa a csillagvizsgáló könyvtárát, s pótolja a hiányosságokat, ezért megrendelte az amerikai Harvard és Yale egyetemek szerinte nélkülözhetetlen korábbi asztronómiai közleményeinek gyűjteményét is.

Feltételezhető, hogy E.F. Freundlich professzort a nácikkal való korábbi tapasztalatai ellenére is némi politikai naivitás jellemezte, ami a “Hamadik Birodalom” terjeszkedő politikáját illeti. Talán ennek tudható be, hogy Törökországban 1937-ben elfogadta a prágai német egyetem meghívását. Valószínűleg nem tudott ellenállni annak az európai csábításnak, hogy korábban megszokott környezetében építhet egy újabb obszervatóriumot. Legalábbis ezt sejti a törökországi emigráció egyik legkiválóbb szakértőjének számító Arnold Reisman amerikai történész. Mindenesetre a meghívás elfogadásának pontos körülményei és személyes indítékai mind a mai nem egészen tisztázottak. De már az Isztambulból Prágába történő távozása sem ment simán.  Eredetileg ugyanis csak időleges szabadságolását kérelmezte az egyetemtől. Kérelmének azonban nem adtak helyt. Később, amikor már rászánta magát a végleges elköltözésre, szeretett volna kivenni bankszámlájáról 400 török lírát. Csak 100-at engedélyeztek. A különbözetet aztán a vöröskeresztnek adományozta az isztambuli csehszlovák konzulátus közvetítésével. Végül aztán sikerült gyanútlanul letelepednie az általa – és sok más derülátó értelmiségi által is – az akkor még biztonságosnak vélt Moldva-parti világvárosban…

Az események azonban ezután hirtelen már fenyegetően és szélsebesen kezdtek peregni: Hitler, Chamberlain, Mussolini és Daladier 1938-as “megállapodása” után  a “vezér és kancellár” 1939 márciusában fegyveres erői élén váratlanul megjelent Prágában. Nyugati  szerződéses partnereinek – és tegyük hozzá: Freundlich professzornak is – a legnagyobb döbbenetére. A világhírű asztrofizikus ismét menekülni volt kénytelen. Visszaút azonban már nem kínálkozott számára Isztambulba. Ez alkalommal Nagy-Britanniáig jutott el, s a skóciai St. Andrews Egyetemen vállalt tanári állást. Ott 1959-ig működött. Akkor hazatelepedett az NSZK-ba, s a mainzi egyetem tiszteletbeli professzoraként oktatott.

Schwartz Fülöp patológus

Mi most évfordulós alkalomból bővebben csak két kiemelkedő emigráns személyiség alakját idéztük meg. Törökország azonban a harmincas évek elejétől az Atatürk által kezdeményezett nagyszabású egyetemi reform előmozdítása céljából – még inkább a nácik hatalomra jutása után – nagy számban fogadott be és ily módon tömegével mentett meg “faji” vagy politikai okoknál fogva üldözött közép-európai tudósokat, művészeket és sok egyéb  hivatást is gyakorló más ismert értelmiségieket. Az őket megtagadó hazájukból való kijutásuk, majd törökországi befogadásuk és alkalmazásuk megszervezésében elévülhetetlen érdemeket szerzett az akkor már híres hazánkfia, a Majna-Frankfurtban működő Schwartz Fülöp patológus. Zürichi központtal megalakította a német tudósok szükségbizottságát, és svájci rokoni kapcsolatai révén, valamint az alpesi ország genfi egyetemének segítségével ő tárgyalt Ankarában sikerrel a menedéknyújtó török kormány képviselőivel arról, hogy hol és hány emigráns professzor állhat azonnal munkába a számukra nagylelkűen felkínált új katedrájukon.

Tibor Péterfi.

A második világháború alatt már 250 nemzetközi tekintélyű emigráns külföldi tanerő vett részt a török felsőoktatás korszerűsítésében, fejlesztésében. Közöttük volt a patológus Schwartz Fülöpön kívül még két magyar: Péterfi Tibor orvosbiológus, feltaláló citológus és Schwarz András Bertalan jogász, romanológus és ókori papírológus, mindketten szakterületük világhírű képviselői. De nem maradhat említés nélkül dr. Rudolf Nissen professzor, az isztambuli sebészeti klinika német vezetője sem, aki törökországi menedékhelyéről indulva 1938 elején Budapesten eredményes gégeműtétet hajtott végre  Babits Mihályon.  Ezzel sikerült három évvel meghosszabbítania a nagy költő életét…

Carl Ebert rendezés közbent örök tanítványaival

Törökország soha el nem múló hálával emlékezik azokra a befogadottakra, akik oly sok szellemi és gyakorlati területen máig maradandóan gazdagították új hazájukat.  A török művészetkedvelő nagyközönség szívéhez leginkább minden bizonnyal az emigráns  zeneszerzők, virtuózok, opera- és színházi rendezők máig ható termékeny öröksége áll.        Paul Hindemith komponista és brácsamúvész még Atatürk személyes felkérésére működött közre az ankarai állami konzervatórium megalapításában és általában a zenei ízlés és nevelés fejlesztésében. Carl Ebert rendező nevéhez fűződik a klasszikus operairodalom több darabjának első törökországi színrevitele, így a Fidelio, a Pillangókisasszony, a Tosca bemutatása. Az ő tanítványa volt a török színjátszás egyik legnagyobb alakjának tartott Cüneyt Gökçer és a török énekművészet felülmúlhatatlan csillaga, Samiha Berksoy. Az énekesnő sokszor fellépett Németországban is, 1939 júniusában Richard Strauss 75. születésnapja alkalmából ő énekelte a címszerepet a nagy zeneszerző Ariadné Naxoszszigetén című operájában.

Ernst Praetorius leváltott weimari főzeneigazgató, akinek pályáját otthon “faji” okoknál fogva derékba törte a náci uralom, a török szimfonikusok zenekarának élén kamatoztathatta tudását egészen 1946-ig. Eduard Zuckmayer zenepedagógus, zeneszerző és zongoraművész, akit otthon kizártak a birodalmi kultúrkamarából, mivel a hatályos “faji” törvények szerint “félvérnek” számított. Törökországban a zeneművészek egész nemzedékeit nevelte az állami konzervatórium színházi és operaszakán.  Az iskolákban máig tanítják az általa törökre fordított német népdalokat. A háború után Törökországban maradt, s még idős korában is koncertezett, vezényelt, zeneelméletet oktatott. 1972-ben hunyt el.

Fontos szerepe volt a törökországi zenei életben és zeneművészeti nevelésben a budapesti születésű Liko Amar világhírű hegedűművésznek is, aki gimnáziumi és zeneakadémiai tanulmányait is a magyar fővárosban végezte. Németországban egy időben a Berlini Filharmonikusok koncertmestere volt. Vonósnégyesében Paul Hindemith játszotta a brácsaszólamot. Szintén származása miatt kényszerült emigrációba. Törökországban az ankarai konzervatórium tanáraként működött 20 éven át. Tanítványa volt két kiváló török hegedűművész, Suna Kan és Ayla Erduran. Utóbbinak az aradi születésű, Törökországban élő Berger Károly is mestere volt. Amar 1957-ben visszatért Németországba.

Írásunkat évfordulóra emlékezve kezdtük. Befejezésül is ezt tesszük. Felidézve azt a beszédet, amelyet Ernst Reuter nyugat-berlini polgármester, a háború alatti törökországi náciellenes német emigráció nemes vezéralakja mondott városa 1949. május 12-én véget ért egyéves berlini blokádja idején. A korábban híres kommunista, majd szociáldemokrata szónok szenvedélyes szavakkal szólt a nélkülöző lakossághoz,  amelyet bátorított, mert csak légi úton lehetett élelmezni. A városvezető a világ népeihez fordulva kért erkölcsi támogatást. A blokád befejezésének hetvenedik évfordulón a ZDF német közszolgálati tévé képben és hangban felelevenítette a beszédet, amely a Reichstag romjai előtt hangzott el több százezres tömeg jelenlétében.

Ernst Reuter a politikai üldöztetés, letartóztatás és koncentrációs táborban való kétéves szenvedés után 1935-ben brit nyomásra szabadult és jutott ki családjával hosszabb kerülő úton Törökországba. Várostervezést és – építést oktatott az ankarai közigazgatási akadémián. Neki tulajdonítják a modern török nagyvárosi tömegközlekedési rendszer megalkotását.1946-ban tért haza. Fia, Edzard Törökországban töltötte iskolás éveit. 1987 és 1995 között a Daimler-Benz igazgatótanácsának elnöke volt. Nemrégiben múlt kilencvenéves.

Flesch István – Türkinfo

2019. május 30.

 

 


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here