Flesch István: Miként válhatott egy atlétatrikó politikai vita tárgyává legfelsőbb török politikai szinten

            Isztambulban a közelmúltban egy autóbusz-vezető váratlanul félreállt kocsijával az út szélére, és se szó, se beszéd, imádkozni kezdett. Az esemény a forgalmas metropolisz Şişli kerületének Mecidiyeköy városrészében történt az A-339 rendszámú járattal 21 óra tájban. Több lap jelentése és videobeszámolók szerint a sofőr a részben megrökönyödött utasok pillantásáról kísérve a jármű középső ajtajának közelében kiterítette imaszőnyegét, és leborulva muzulmán fohászba merült. Majd mint aki jól végezte dolgát, ügyet sem vetve némely utas tiltakozására, kocsijával visszaállt a forgalomba, és folytatta útját. Hasonló eset már 2015-ben is előfordult, megközelítőleg ugyanitt.

            Ami pedig a vallásosság térhódítását illeti, a 2017-es egyetemi felvételi vizsgák eredményei szerint a legnépszerűbb szak a jog után a teológia és az iszlám tudományok. Ennek oka a Cumhuriyet jelentése szerint az a körülmény, hogy az ezeken a szakokon végzők számára kedvezőbbek az elhelyezkedési kilátások. Főleg a vallási középiskolákból, az imam hatip típusú, prédikátori képesítést is nyújtó tanintézetekből jelentkeznek ide tanulók. Kimutatták, hogy a foglalkoztatási kilátások a postánál, a büntetés-végrehajtásnál és a biztonsági szolgálatoknál is kedvezőbbek.

            A Sözcü (Szóvivő) című napilap jelentése szerint az Izmir tartományi Hoca Ahmed Yesevi İmam Hatip Középiskola, amely egy 12. századi török iszlám misztikus költő nevét viseli, kiadott egy tájékoztatót, amelyben az az ígéret volt olvasható, hogy az itt végzők előnyt élveznek a hadi- vagy rendőrakadémiákra való felvételinél. Az imam hatip típusú középiskolák száma Erdoğan kormányra kerülésének évében még csak 450 volt, 2015-re azonban számuk már 1961-ra nőtt. Maga az államfő is ilyen iskolát végzett felsőfokú tanulmányai előtt.

            Mindezek a jelenségek elgondolkodtatók, mert vannak, akik erősen gyanítják, hogy egy központi koncepció vagy törekvés halványabb vagy élesebb lenyomatai. Az ilyesmire túlérzékeny kemalistákat ez érthetően aggasztja. A keményen világi-kemalista beállítottságú Cumhuriyet például szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy az idei augusztus 30-i győzelem napja alkalmából az államelnök a török néphez intézett ünnepi üzenetében „ismét tartózkodott az Atatürk név kimondásától, és helyette méltatásában a Gazi Mustafa Kemal megjelöléssel élt”. Éles szemű politikai hírmagyarázók ezt már korábban is észrevették. Ám kérdéses, hogy ez mennyire szándékos, illetve ha szándékos is, mögötte mennyire mélyen átgondolt módszer húzódik meg Mindamellett hiba lenne ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani. Hiszen akkoriban is még a hős hitharcos, vagyis a gazi ősi és hagyományos címét adományozták a csatamezőn dicsőséget szerző, hazájukat katonáik élén védelmező hadvezéreknek, így akkor még Mustafa Kemalnak, a görög betolakodók legyőzőjének, akit köztársasági elnökként később az Atatürk névvel is megtiszteltek.

            Ám az is tény, hogy a török iszlámbarátok körében soha nem volt népszerű a vezérletével győzedelmesen megvívott függetlenségi háború utáni újító államférfi, főképpen nem az atatürki reformok vaskezű végrehajtója. Ezekben a körökben, de némelyek még az ő saját baráti környezetében is ellenérzéssel fogadták az iszlám egész intézményrendszerének viharos gyorsasággal történő kérlelhetetlen felszámolását, beleértve a szultánság, majd a kalifátus megszüntetését, végül a vallás szigorú alárendelését az új, világi szellemiséggel berendezkedő államnak. A nagy reformátorral szembeni hagyományos idegenkedés bizonyos vallásos rétegekben máig érződik, s az erdoğani korszakban némelykor fel is erősödött.

            Biztos azonban, hogy az a török politikus, aki tudatosan és valamiféle titkos távlati terv jegyében megpróbálna bármi módon is hátat fordítani a nemzetépítő Mustafa Kemal Atatürk emlékének és az immáron mélyen gyökerező és ezernyi hozzá kapcsolódó országos hagyománynak, előbb-utóbb csúfos bukásra lenne ítélve. S ennek mindenki tokéletesen tudatában is van a török hazában.

            Különben sem az Atatürk neve körüli esetleges alattomos és gyanús próbálkozások alkotják a legnagyobb veszélyt a mai Törökországban.

            Sokkalta nagyobb fenyegetés lenne az ország és környezete immáron amúgy is ingatag biztonságára nézve, ha elrendelnének egy határon túlra vezető, felelőtlen katonai akciót. Márpedig nyugati napilapok drámai hangvételű tudósításainak szerzői ennek jeleit látját: Ankara az északnyugat-szíriai Afrin térségeben az ottani kurd népvédelmi erők, a YPG-milícia fegyvereseinek leküzdésére készül. Hatalmas méretű katonai felvonulás a szíriai határon című jelentésében Michael Martens, az FAZ délkelet-európai tudósítója, a térség egyik legalaposabb ismerője megállapítja: Törökország azzal fenyegetőzik, hogy hadműveletet indít a szíriai kurd enklávék ellen. Attól fél ugyanis, hogy kialakulhat egy összefüggő állítólagos „terrorfolyosó” azon a török–szír határ menti területen, amelyet a törökországi PKK „terrorszervezettel” összenőtt szír YPG ellenőriz katonai szempontból.  Washington viszont oltalmazza ottani kurd szövetségeseit. Egyelőre – írja a tudósító, arra célozva, hogy    Washingtonnak még Rakkánál is szüksége van rájuk az Iszlám Állam terrorszervezete (ISIS) ellen vívott harcban. Kérdés, hogy mi lesz azután.

            Az utóbbi hetekben a szíriai Afrintól északra fekvő törökországi Kilis térségében több ezer török katonát, valamint páncélosokat és tüzérségi eszközöket vontak össze. Ankarában most az hallható, hogy adott esetben újabb hadjárat indulhat, miután 2017 márciusában befejeződött az első, az ISIS ellen irányuló Eufrátesz Pajzsa fedőnevű. „Ha veszély körvonalazódik, akkor közbelépünk – idézte a Hürriyet az államfő megismételt figyelmeztetését. Ez számunkra nagyon fontos vidék” – jelentette ki.

            „Erdoğan az egész térséget lángba boríthatja” – írja Eren Ceylan és Maximilian Popp, a Der Spiegel két tudósítója Isztambulból. A német újságírók úgy érzékelik, hogy a török elnök meg akarja akadályozni kurd állam létrejöttét, ezért szemlátomást arra készül, hogy újra bevonuljon Szíriába. Ezzel viszont azt kockáztatja, hogy szakítás következhet be az Egyesült Államokkal, és a szíriai polgárháború átcsaphat az egész térségre.

            És mi történik a kurdokkal ezekben a hetekben magában Törökországban? A világsajtó mostanában ezt a kérdést ritkán teszi fel. Pedig a török fegyveres erők ankarai főhadiszállásán sorozatban írják azokat a hadijelentéseket, amelyek beszámolnak arról, hogy egyszer itt, másszor ott hány PKK-gerillát tettek ártalmatlanná. Legutóbb a Milliyet című napilap jelentése szerint két hét alatt 58-at Hakkari és Şırnak délkeleti tartományban.

            Az Emberi Jogok Társasága, az İHD jelentése szerint Délkelet-Törökországban 2722 személy vesztette életét, amióta 2015. július 24-én végleg megakadt az úgynevezett kurd békefolyamat. A kurd mozgalom szerint a török államelnök és Abdullah Öcalan PKK-vezető által közösen kezdeményezett megbékélési tárgyalásokat – a megállapodás küszöbén – a kurd választótábor megerősödésétől tartva Erdoğan önkényesen felrúgta egy PKK-nak tulajdonított merényletre hivatkozva.

             Az İHD közlése szerint a jelzett időszakban megöltek 447 török katonát, 251 rendőrtisztet és török állami szolgálatban álló 43 kurd faluőrt. Törökország-szerte a harcokban két év alatt 1699 ember sebesült meg. A Cumhuriyet által ismertetett İHD-jelentés azt is feltárja, hogy a török biztonsági erők önhatalmú, törvénytelen leszámolásai során 448 emberrel végeztek és 379-et megsebesítettek Kelet- és Délkelet-Törökországban. Ugyanakkor a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK olyan rajtaütései közben, amelyeket katonai övezetekben és lakott területeken hajtottak végre, megöltek 129 polgári személyt, 588-at megsebesítettek. A PKK elrabolt és megölt 14 embert.

            Ezenközben a török kormány egyebek mellett bezáratott négy tévéállomást, két hírügynökséget, 18 újságot, egy rádióállomást, valamint 468 társaságot, 139 iskolát, 16 diákszállást, két egyetemet és 27 alapítványt. A jelentés annak az adatnak a közlésével végződik, hogy a török állam és a PKK harcaiban négy évtized alatt negyvenezer embert öltek meg, közöttük a török biztonsági erők 5500 tagját. Elborzasztó statisztika.

            A felsorolt riasztó és pótolhatatlan emberveszteségek arra kellene hogy ösztönözzék a török államvezetést, hogy mielőbb keresse a kapcsolatok újrafelvételének lehetőségét a változatlanul kemény ellenállást tanúsító és megtörhetetlennek látszó kurd felkelők mozgalmával, a PKK-val. Csakis ez szolgálhatná az ország érdekeit, a békés megoldást, de semmiképpen sem az, hogy a PKK szíriai nyúlványának tekintett YPG elleni estleges veszélyes szíriai beavatkozással újra felszítsák a polgárháború tüzét. Ami természetszerűleg kihatna a hazai helyzetre is.

            Aligha van különösebb jelentősége, de talán némileg jelzésértékű, hogy az AFP francia hírügynökség jelenése szerint svéd törvényhozók kisebb csoportja a svéd közvádlói hivatalnál feljelentette a török államelnököt, a kormányfőt és több minisztert. A beadvány tárgya a törökországi kurd békefolyamat összeomlása után a kurd népcsoport ellen állítólag elkövetett bűncselekmények sorozata. E lépésre az adott jogalapot, hogy egy 2014-ben elfogadott svéd törvény alapján svéd bíróságok is megítélhetik emberiesség elleni bűnök, beleértve háborús bűnök és népirtás eseteit, bárki, bárhol követte is el. Svédországban először fordul elő, hogy feljelentenek egy államfőt.

            A törvényhozók panaszát, amelyben a felelősök megbüntetését követelik, a Baloldali Párt és a Zöld Párt öt képviselője írta alá, és sajtóértekezleten a zöld párti Annika Lillemets ismertette. Párttársa, Carl Schlyter reményét fejezte ki, hogy más európai országok képviselői is követik az ő példájukat.

            A közvádlói hivatal később közölte, még eldöntésre vár, hogy az ügyben indítható-e előzetes vizsgálat. És ez a döntéshozatal is még hosszabb időt vesz igénybe…

Flesch István – Türkinfo