Flesch István: Miként válhatott egy atlétatrikó politikai vita tárgyává legfelsőbb török politikai szinten

            Előzőleg részletes tanulmányt készítettek az ország 81 tartományában működő pártszervezetek munkájának eredményességéről és hiányosságairól. Ennek ismeretében Erdoğan észrevételezte, hogy a pártban „némi anyagfáradás tapasztalható”, ezért a két év múlva esedékes választások előtt alapos átszervezésre, szervezeti élénkítésre, mintegy a „meggémberedett tagok” megmozgatására van szükség. Ezért Erdoğan szigorúan azt is előirányozta, hogy – és ezek már az ő saját szavai – „adják át a helyüket másoknak azok a tisztségviselők, akik úgy érzik, hogy már belefáradtak a munkába. Mert – folytatta – hol vannak már azok a régi szép idők, amikor még 34.5, illetve 49.5 százalékos szavazati aránnyal is kormányt lehetett alakítani. Ezzel kapcsolatban felidézte a legutóbbi alkotmányos népszavazás vártnál szerényebb eredményeit. „Munkánk megnehezült” – jelentette ki, s arra intette hallgatóságát, hogy a pártnak a jövőben, ha szűken is, de legalább 50 százalék fölé kell tornásznia magát.

            Egy másik beszédében támadásainak célkeresztjébe – pontos megnevezésük és minden konkrétum nélkül – befogta a „baloldaliakat és a kommunistákat” is, amiért szerinte „hazafiatlanok és híjával vannak mindenfajta nemzeti érzésnek”. Mindezt arra alapozta, hogy „ezek” állítólag makacsul ellenzik, hogy Északkelet-Törökország fekete-tengeri partja közelében tengeri repülőtér létesülhessen, amely kiszolgálná és közel hozná egymáshoz Rize és Artvin városokat. „Hát ilyen a baloldali lelkület, ez az a mentalitás, amely mindenkorra kizárja, hogy a kommunistákat valaha is hazafiaknak tekintsük.”

            Úgy fest, hogy az államfő minden vélt vagy valódi belső és külső veszély elhárításában „biztosra akar menni”, ezért most a biztonsági területre is kiterjesztette a közelmúltban már amúgy is kibővített jogkörű elnöki rendszerének illetékességét. Egy kormányrendelet, amelynek kiadására módot ad az érvényben lévő rendkívüli állapot, most lehetővé teszi, hogy a török hírszerzés (MIT) vezetője az eddigi gyakorlattal szemben már ne a kormányfőnek, hanem neki magának, Erdoğan államelnöknek tegyen szolgálati jelentést. Ezenkívül a jövőben az államfő fog elnökölni annak az ellenőrző testületnek háromhavonként megtartandó ülésein, amely összehangolja az MIT ágazati részlegeinek tevékenységét. Az ellenzék – a CHP és a HDP – mindezt a parlament megkerülésére irányuló rendeleti manővernek tartja.

            A választásokra való felkészülés jegyében tapasztalható szinte megszállott hatalom- és funkcióhalmozás is összefügg azzal, hogy – miként már maga is jelezte –, nem lehet teljesen biztos a dolgában. Aggodalma indokolt, ha meggondoljuk például, hogy alakulófélben van egy új politikai párt, élén az erős agitatív vonzerejű Meral Akşener asszonnyal, aki több hívével együtt a szélsőjobboldali nacionalista Nemzeti Cselekvés Pártjából (MHP) szakadt ki. A pártütők azért fordítottak hátat az MHP-nek, mert kárhoztatták együttműködését Erdoğannal. Így az elnöki hatáskör bővítéséhez szükséges alkotmánymódosítás parlamenti megszavazásakor. Az új politikai tömörülés tervezett neve: A Demokratikus Közép Pártja. Szellemiségét „a köztársaság megalapításakor elfogadott alapelvek fogják meghatározni”. Az AKP szempontjából kedvezőtlen jelnek számíthat, hogy Abdullah Gül volt köztársasági elnök nem vett rész a pártalapítás évfordulójának ünnepségén, noha utóda maga hívta meg telefonon. Hivatalából való távozása óta teljesen visszavonult, s ebben némelyek bizonyos elhatárolódást vélnek felfedezni, amely tükrözheti Erdoğantól való elhidegülését is. Más társakkal, követőkkel együtt.

            A kormánypárti média hatékonysága felől azonban biztos lehet az elnök, a tulajdonviszonyok ott már olyanok, hogy az AKP küszöbönálló választási kampányának támogatottsága kellőképpen szavatolt. Szinte már túlbiztosított is. Ezen a fontos területen aztán végképp nem lehet kockáztatni, Erdoğan mindent szorosan a kezében is óhajt tartani. Például egy már eddig is odaadó hívének számító üzletember, Ethem Sancak eladta az ES médiacsoportját az államfő régi barátjának és harcostársának, Hasan Yeşildağ-nak. Előbbi máig tagja a kormánypárt fent említett döntéshozó testületének, az MKYK-nak, utóbbi pedig az államelnök számára ennél is sokkal többet jelent: pályája nehéz első éveinek, gyötrelmes küzdelmeinek, politikai felemelkedésének közeli tanúja, aki nem riadt vissza érte hozott súlyos és önzetlen áldozatoktól sem. 1998-ban ütött az órája: a verskedvelő Erdoğant érzéketlen kemalista túlzók bírósága szabadságvesztésre ítélte, amiért nyílt színen elszavalta a 20. századelőn a Nyugat felé tájékozódó török nacionalizmus fő ideológusának, Ziya Gökalpnak egy „költői látomását”. Ebben a tudós költő a mecseteket laktanyáknak, a dzsámik kupoláit acélsisakoknak, a minareteket szuronyoknak képzelte el. Az ifjú Mustafa Kemal, Szaloniki szülötte egy időben szintén részvevője volt a nagy hatású irodalmár és gondolkodó asztaltársaságának a nyugatias hangulatot és szellemiséget árasztó nyüzsgő, többnemzetiségű oszmán város Crystal kávéházában.

            Amikor Hasan Yeşildağ értesült barátja elítéléséről és bebörtönzéséről, rögtön cselekedett. Szándékosan elkövetett egy kisebb bűncselekményt, amely őt is rács mögé juttatta. Méghozzá Erdoğanhoz közel, a trákiai Pınarhisar börtönében. A fényképeken szemlátomást jó erőben lévő Yeşildağ a fogságban vigyázott rab barátjára, testőreként lépett fel. Négy hónap múlva szabadultak.

            A Cumhuriyet jelentése szerint az Ethem Sancak által most Yeşildağ-nak eladott médiacsoport a Kanal 24 mellett magában foglal még 360 helyi tévéállomást, valamint a Star, az Akşam és a Günes című kormánypárti jobboldali napilapokat. Sancakról közismert, hogy sorozatban nyert meg közbeszerzési pályázatokat.

            Bármennyire éles is a feszültség a német és a török kormány között az önkényesen bebörtönzött németek ügyében, a nagy tapasztalatú rutinos és elöl-hátul szemfüles államelnök tisztában van azzal, hogy maradandó politikai károsodás nélkül nem feszítheti túl a húrt. Kiváltképp nem a németországi választások előtt. Angela Merkel kancellár asszony a Tageszeitung (TAZ) című baloldali lapnak nyilatkozva világossá tette, hogy minden csatornán és vonalon és minden úton-módon Deniz Yücel, Meşale Tolu és Peter Steudtner kiszabadításán fáradozik. Hármukat, a Die Welt kettős állampolgárságú tudósítóját, valamint az ETHA kormánykritikus baloldali hírügynökség kisgyermekével együtt fogva tartott tudósítóját, fordító-tolmácsnőt és az emberjogi aktivistát a terrorizmus különböző válfajainak támogatásával vádolják. A kancellár ellenintézkedésként kilátásba helyezte a gazdasági kapcsolatok szűkítését is. Ezzel viszont Ankara legérzékenyebb pontjára tapintott.

            Ilyenkor minden más megfontolás hirtelen háttérbe szorul. Az etikai szempontok is. Erre mutatott rá a Frankfurter Allgemeine Zeitungban (FAZ) törökül és németül rendszeresen megjelenő isztambuli leveinek egyikében Bülent Mumay. A negyvenéves török újságíró korábban az azóta felszámolt Radikal című baloldali-szabadelvű napilapot szerkesztette, majd a Hürriyetnél irányította az online változat kiadását. A török kormány nyomására 2015 októberében elbocsátották, a 2016. júliusi katonai puccskísérlet után pedig letartóztatták. Azzal gyanúsították, hogy részt vállalt a Gülen-mozgalomban. Öt nap után azonban szabadlábra helyezték

            Éppen mostanság döntöttek úgy a török energiaügyi minisztérium egyik többmilliárdos értékű közbeszerzési pályázatáról, hogy közös vállalkozásban a német Siemensre és a török Kalyon cégre bízzák szélerőművek építését. „Kedves olvasóim! – szólítja meg német és török közönségét az Isztambulból üzenő publicista. – Önök számára természetesen a Siemens valóságos fogalom. Talán kevéssé ismert, hogy az energiaügyi minisztérium élén az államelnök veje, Berat Albayrak áll. A Kalyon építési vállalkozás tulajdonosa a Turkuvaz médiacsoportnak, amely Törökországban Erdoğan javára fejt ki propagandát. A Turkuvaz Medya üzletvezetőjének neve pedig Serhat Albayrak, aki nem más, mint Berat Albayrak energiaügyi miniszter bátyja…”

            A pályázati kiírás másnapján a Sabah, amely a Turkuvaz médiacsoport legbefolyásosabb újságja, Törökország szele címmel és az alábbi szavakkal idézte az energiaügyi minisztert: „a szélerőmű-építésben való együttműködés eredménye nagymértékben hozzá fog járulni a török–német kapcsolatok elmélyítéséhez.”

            Miközben Törökországban több mint 160 újságírót tartanak börtönben, az államelnök arra biztatja a vállalkozókat, hogy vásároljanak médiaházakat, és ha szeretnék, hogy megnyerjenek állami kiírásokat, akkor hangszereljék át ezeket kormánybarát propagandagépezetté. Pontosan ez történt a Kalyonnal is. Az útépítésben érdekelt cég hosszú éveken át meglehetősen alacsony költségvetéssel működött. Miután azonban Erdoğan kormányra került, 2002 után egy csapásra a Kalyon nyerte el az összes nagy állami megrendelést: neki jutott Törökország első atomerőműve, továbbá nagyvárosi áramszolgáltató berendezések és az új isztambuli repülőtér. A vállalatot gazdaggá tették, ami természetesen megkövetelte az ellenszolgáltatást. A Kalyon felvásárolt olyan médiumokat, amelyeket egyszerűn elkoboztak, vagy amelyeket rákényszerítettek a tulajdonosváltásra, és a Turkuvaz médiacsoportot átalakította a kormány propagandaeszközévé.

            Miután a Siemensnek és a Kalyonnak juttatták a szélerőmű-építést, a Kalyon-lapokban megszűntek a „nácizó” szalagcímek. A bebörtönzött török újságírókról azonban még mindig mint terroristákról „emlékeznek meg”. Bülent Mumay szembeötlőnek tartja azt is, ahogy újabban az 1923-ban alapított Török Köztársaság hagyományaival bánnak. Példaként felhozza, ami a török serlegért vívott döntő labdarúgó-mérkőzésen történt. A Beşiktaş szurkolói egy olyan transzparenssel készültek, amely a modern Törökország alapítójára utal, s amelyen ez állt: Éljen Mustafa Kemal pasa, éljen, éljen! Ám a rendőrség nem engedte meg, hogy bevigyék a stadionba. Ugyanakkor azonban a szemben álló konzervatív és vallásos Konya városi labdarúgó-csapat szurkolótáborának lelátóján kilencven percen át zavartalanul látni lehetett az alábbi feliratot: Erdoğan a főparancsnok!

            Parkőrök napjainkban zaklatnak rövid nadrágos lányokat, asszonyokat, de körszakállas és vallási ruhadarabokat viselő rendőrök csak akkor keltik fel a figyelmüket, ha a közönség panaszt tesz emiatt. A hatóság tavaly terrorveszélyre hivatkozva Ankarában lemondta azt az augusztus 30-i ünnepséget, amelyet minden évben annak emlékére tartanak, hogy a török nemzeti-hazafias erők a felszabadító háborúban Atatürk vezetésével Dumlupınarnál ezen a napon mértek döntő vereséget a görög hódítókra. Az AKP városi vezetőségét viszont ugyanabban az időpontban ilyen terrorveszély nem zavarta egy saját ünnep megtartásában.

            Bülent Mumay a helyzetet és a hivatalos törekvéseket jól jellemző megnyilvánulásnak tartja, amit az AKP központi kampányszervezője nyíltan kimondott. Ayhan Oğan egy tévéadásban kijelentette: „Most új államot alapítunk. Akár tetszik ez nektek, akár nem. És ennek az új államnak alapítója-vezetője Recep Tayyip Erdogan…”

            Arra viszont, amit az alábbiakban ismertetünk, már nem az Isztambulból német lapnak dolgozó török újságíró hívta fel a figyelmet, hanem mi bukkantunk török lapokban. A Doğan Haber Ajansı (DHA) sajtóiroda közlése szerint a közelmúltban két támadás is ért Atatürk-szobrokat Kelet–Délkelet-Törökországban. A köztársaság-alapító államférfi diyarbakıri emlékművét, amely az 1925-ös kurd felkelés kivégzett vezetője, Szaid sejk nevét viselő téren áll, egy İbrahim Yeşil nevű harmincéves férfi kalapáccsal próbálta szétverni. Mire a rendőrség őrizetbe vette, megrongálta a szoboralak mellét és két karját. A másik eset Şanlıurfa tartomány Siverek kerületében történt, ahol egy Mehmet Malbora nevű ember, akit családja kábítószer-élvezőként jellemzett, egy sarlóval esett neki a szobornak. Mint állította, ily módon akart tiltakozni a „bálványimádás” ellen.