Flesch István: Már régóta nem Törökország „Európa beteg embere” – de mintha Ankarának mégis lenne egy „betege”

Sok egyéb mellett valószínűleg a Gülen és állítólagos hívei ellen folyó törökországi propaganda-hadjárat és letartóztatási hullám további „eszmei megalapozását” szolgálja az is, hogy a sajtóban most ismét felidézték, hogy a vallási prédikátor hálózata miként igyekezett megtorpedózni az annak idején Oslóban megkezdett titkos állami kapcsolatfelvételt a PKK embereivel. A hitszónok ugyanis, akinek a keze szinte mindenhová elért – mivel mindenütt voltak hívei a közigazgatásban és a különböző kormányszervekben –, először elintézte, hogy egy napilapba kiszivárogtassák a „terroristákkal” folytatott norvégiai megbeszélések tényét. Ez a bizalmas érintkezés Erdoğan akkor még őszinte törekvésének megfelelően arra irányult, hogy oly sok esztendő véres leszámolásai után elhallgassanak a kurd felkelők és a török hadsereg fegyverei. Oslóban vetették meg ugyanis a Gülenék által rossz szemmel nézett török–kurd békefolyamat alapjait. A külföldi tapogatózásokat a már említett Emre Taner titkosszolgálati vezető kezdte a kétezres évek első évtizedének végén, aki ez ügyben otthon, márvány-tengeri szigetbörtönében szót váltott még Abdullah Öcalan PKK-vezérrel is.

Ekkor következett be az az esemény, amely török beavatottak szerint végleg elidegenítette egymástól Erdoğant és Gülent. Az államügyészség vizsgálatot akart indítani mind Taner, mind titkosszolgálati utódja, Hakan Fidan ellen. A hátsó szándék nyilvánvaló volt: a szárba szökkenő török–kurd békefolyamat letörése. A vizsgálat szorgalmazói azt az indokot hozták fel, hogy nevezettek „betiltott terrorszervezettel, a PKK-val léptek kapcsolatba”. Erdoğan azonban azonnal intézkedett, a vizsgálatot megakadályozta, az abban részt vállaló ügyészeket és rendőrtiszteket pedig az utolsó emberig letartóztatták. Ekkor röppent fel váratlanul a nagy nyilvánosság előtt az a hír, hogy „Gülen zsoldjában” álló köztisztviselők kezet akartak emelni a törvényes kormányra…

Akárcsak a közelmúltban, a puccsra készülő „gülenista” katonatisztek 2016. július 15-i akciójának éjjelén. A török–kurd békefolyamatot azonban végül is nem gülenisták fojtották meg, hanem a gerillák elleni általános katonai támadás elrendelésével Recep Tayyip Erdoğan – saját kezűleg, hatalmi érdekből, átlátszó ürügyekkel… Akkor végleg eltaszította magától a sokáig szalonképesnek tartott „terrorista” tárgyaló felet, a PKK-t, amellyel megbízottai hosszú hónapokon át paroláztak. Először titokban, végül már nyíltan is. Egészen addig, amíg a választásokon Erdoğan „fejére nem nőtt”, és önálló nemzetgyűlési csoportként először be nem jutott a parlamentbe a kurd mozgalmat is képviselő demokratikus HDP. Erdoğan ekkor esküdött fel arra, hogy e befolyásában gyarapodó, de a PKK-gerillákkal szerinte valóságos életközösséget alkotó politikai párt tagjait kiűzi a törvényhozásból és a városi kurd önkormányzatokból, és ha lehet, egytől egyig mind börtönbe juttatja őket. Ez folyik most Törökországban. Az államfő hozzáfogott annak a tervének a végrehajtásához is, hogy a kelet-délkelet-törökországi „PKK-fészkek” kifüstölésével egyidejűleg felszámolja az észak-szíriai kurd YPG-t, vagyis a „PKK-val testestül-lelkestül összenőtt” népvédelmi alakulatokat, amelyek eddig mindannyiszor bátran megverekedtek az ISIS véres kezű mohamedán martalócaival, egyre-másra meghátrálásra kényszerítve őket. Különítményeik ezért valóságos kincset érnek az amerikai hadvezetőség számára, amely – ellentétben a törökökkel – nem is tekinti őket terroristának. Ez fájdalmasan égető probléma Washington és Ankara viszonyában.