Flesch István: Kurdok, kurdbarátok helytállása önkénnyel dacolva, egyenlőtlen küzdelemben

            A Török Köztársaság elnöke ünneplő tömeg örömrivalgása közepette a demokrácia győzelmének nevezte a törökországi választások eredményét. Lényegében azt, hogy most már véglegesen szentesíthette államfői jogköre népszavazáson már korábban jóváhagyott kibővítésének tervét, végbemehet tehát az eddigi hagyományos parlamentáris demokrácia úgynevezett elnöki rendszerré történő átalakítása. Ez nem kevesebbet jelent, mint az ő egyszemélyi hatalmának eddig példátlan megnövelését Törökországban. Leszámítva természetesen a szinte már a régmúlt ködébe vesző hajdani daliás oszmán időket.

            Mi most nem kívánjuk részletesen elemezni a történteket, valamint Recep Tayyip Erdoğan demokráciaértelmezését. Államfőként kétségtelenül egyértelmű győztesként került ki a választásokból. Ám a nagy szónok azt a szembeötlő másik tényt sem kerülte meg, s már „diadala” utáni első beszédében is elismerte, hogy a kettős, vagyis elnök- és parlamenti választásokon az Igazságosság és Fejlődés Pártja, az AKP, amelynek ő szintén vezetője, ugyan első lett, de saját jogán már nem alakíthatott volna kormányt. A török nagy nemzetgyűlésben így csak a Nemzeti Cselekvés Pártjával, az MHP-val már jó előre választási szövetségbe tömörülve szerezhette meg az abszolút többséget. Ez a párt szélsőjobboldali, kurdellenes fenekedő nacionalista, továbbá feltétel nélkül támogatója Erdoğan „terrorellenes” háborús politikájának a törökországi, valamint az észak-szíriai és észak-iraki fegyveres kurd mozgalommal szemben. Valószínűleg nem járunk nagyon messze az igazságtól, ha úgy véljük, hogy magatartásában máig mély nyomot hagyott „szürke farkas” születési eredete.

             „Ámbátor eredeti célunkat nem értük el, minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy eme vele való szövetségben oldjuk meg a problémákat” – idézett a baloldali Cumhuriyet az államfő programadó győzelmi beszédéből. A BBC Türkçe, az angol rádió török szolgálatának hírmagyarázója fel is tette a kérdést: vajon az AKP-nak még meddig lehet szüksége egy ilyen pártra? De Devlet Bahçeli pártvezér régóta fegyelmezett és hűséges „fegyverhordozója” az elnöknek.

            A sajtó kiszivárogtatta, hogy kettőjük szövetségének esetleges rossz választási szereplése esetére már most is készen állt egy terve új választások gyors kiírattatására. Ugyanúgy, mint akkor, amidőn 2015 nyarán Erdoğan – az AKP visszaesése folytán – koalícióra kényszerült volna. A kormánypárt viszonylagos kudarcát akkor az okozta, hogy erőre kapott, és a parlamentbe való bejutáshoz szükséges 10 százalékos szavazati küszöböt nagy lendülettel átugorva, önálló pártcsoportként a török történelemben először elfoglalhatta helyét az ankarai nemzetgyűlésben a baloldali kurdbarát HDP, a Népek Demokratikus Pártja, amely nemcsak a mintegy 15–20 millió kurd lakos és más nemzetiségek ügyének felkarolója, hanem általánosságban is a hátrányos társadalmi megkülönböztetéssel szembeni állampolgári egyenlőség harcosa. A novemberi előrehozott újabb választásokon aztán az elnök szemszögéből már hellyel-közel helyreállt a „törökországi világ megszokott rendje”, amennyiben az AKP újra abszolút többséget szerzett. A HDP viszont a kormány bánatára – bár szavazatokat vesztett – megőrizte parlamenti pozícióját.

            Előtte azonban tragikus események sorozata rendítette meg a közvéleményt. A fanatikusok Iszlám Államának (ISIL) öngyilkos merénylője a szíriai határ közelében fekvő Suruçban magával rántott a halálba 33 baloldali fiatalt. Ők mindannyian az Elnyomottak Szocialista Pártjának (ESP) aktivistáiként éppen nagygyűlésen készültek fel arra, hogy a határt átlépve részt vegyenek az ISIL ostroma alól felszabadult Kobanê kurd romváros újjáépítésében.

            Nem sokkal később a parancsnoki központjától függetlenedett, „különutas” egyik fegyveres PKK-csoport közleményben tudatta, hogy a fiatalok legyilkolásáért bosszúból végeztek két török rendőrrel – közelről fejbe lőtték őket. Bűncselekményüket azzal indokolták, hogy szerintük a török állam a szíriai polgárháborúban fegyverrel is támogat kurdellenes felkelőket, s így összejátszik az ISIL-terroristákkal is. E PKK-csoport véres tettétől nyilvánosan elhatárolta magát a kurd mozgalom ernyőszervezete, a Kurdisztáni Népközösségek Szövetsége (KCK), amely alá a PKK, a Kurdisztáni Munkáspárt is tartozik. A török államfő főleg erre az álnok kettős rendőrgyilkosságra hivatkozva indíttatta el, illetve újította fel a hadsereg légi és szárazföldi általános támadását a „terrorista PKK” fő fészkei ellen Délkelet-Törökországban és Észak-Irakban. Ennek során robbantak ki nagy emberveszteséggel és tízezrek menekülésével járó utcai harcok több városban páncélos fedezettel rohamozó török különleges osztagok katonái és PKK-harcosok között, akik útakadályok, mély árkok mögött és épületekben fészkelték be magukat. A kiterjedt pusztítás nyomait máig magán viseli több város, közöttük az akkor részben rommá lőtt Nusaybin és Cizre. A romok alól még most is kerülnek elő holttestek.

            Ezekkel a kegyetlen hadműveletekkel egyben véget is ért egy hosszabb tűzszünet, s megszakadt egy reményteljes béketárgyalás-folyamat, amelynek során évek óta magas szintű titkos megbeszélések folytak a kormány és a PKK, illetőleg a közvetítést vállaló HDP megbízottai között. Ennek a kurd béke- vagy más néven megoldási folyamatnak a sikeres befejezéseként már csak a tárgyaló felek aláírására várt az előzetesen az isztambuli Dolmabahçe-palotában kimunkált és záróokmányba foglalt tízpontos egyezmény. Ekkor azonban mindenki döbbenetére Recep Tayyip Erdoğan megtagadta a szükséges államfői hozzájárulását. Kormányzati alárendeltjeinek szemére vetette, ürügyként állítólag felrótta, hogy nem tájékoztatták megfelelően az ügyek állásáról. Bülent Arınç korábbi miniszterelnök-helyettes szerint viszont az elnök mindenről folyamatosan és részletesen tájékoztatva volt. Olyannyira, hogy a Cumhuriyet jelentése szerint az elnökkel telefonon egyeztettek a végső megszövegezésről, valamint még arról is, hogy milyen legyen a résztvevők ültetési rendje a megállapodás nyilvános bejelentésekor. Erdoğan azonban később akaratlanul is maga árulta el, hogy neki egyáltalán nem az ő személyes tájékoztatásának állítólagos hiányosságaival volt baja, hanem a HDP általa nem várt első akkori nagy parlamenti sikerével, mert attól tartott, hogy ez veszélyeztetheti nagyra törő egyéni politikai elképzeléseit. „Nem lehet megállapodni egy olyan politikai párttal (HDP), amelyet terrorszervezet (PKK) támogat” – jelentette ki júliusban az isztambuli Ataşehir kerületi Mimar Sinan-mecsetben elmondott ramadáni imája után.

            Mindezt azért volt szükséges bővebben felidézni, hogy megfelelően értelmezzük Erdoğan választási kampány előtti, alatti és utáni „kurdpolitkáját”, s rátérhessünk a „kurdok pártjának” mostani választási eredményeire, valamint annak bemutatására, hogy a török államfő és hatóságai ez alkalommal is miként igyekeztek a HDP-t politikai és egyéb nemtelen eszközökkel minden úton-módon mielőbb megfosztani túlélési lehetőségeitől, és kiszorítani a törvényhozásból.

             Rögtön tisztázni kell: tervükkel felsültek, de sikerült a pártnak súlyos károkat okozni. A HDP a június 24-ei általános választások eredményeként 11,7 százalékos aránnyal 67 képviselőt küldhetett a török nagy nemzetgyűlésbe, ahol a harmadik legerősebb párt lett. Délkelet-Törökországban továbbra is uralja a terepet: az itt reá adott szavazatok aránya meghaladta a hatvanöt százalékot a hagyományos erősségeinek számító, főleg kurdlakta Diyarbakır, Şırnak és Hakkari tartományokban. 55 százaléknál többet szerzett Mardinban, Batmanban és az észak-keletebbre fekvő Ağrıban, az Araráthoz közeli tájakon. A déli Mersin, Adana és Hatay tartományokban szintén átjutott a parlamenti küszöbön.

            A szavazók több mint tíz százaléka támogatta a kurdbarát pártot Isztambulban és az égei-tengeri Izmirben is. A HDP már nem csupán regionális párt, hanem hatásköre kiterjed az egész országra is. Tény azonban, hogy – mint ez a BBC Türkçe honlapjának összeállításából kitetszik – míg nyugaton erősödött, addig keleten, éppen a legfontosabb kurd vidékeken a korábbinál jóval kevesebben szavaztak rá, noha döntően itt is megőrizte fölényes erejét.