Flesch István: „Feljött a mi napunk, ti meg most már leolthatjátok a villanyt!” – hogyan látják önmagukat a törökországi választások „kurd hősei”?

Ha a Török Köztársaság vitán felül érdemdús elnöke egykor megírja emlékiratait, a nevéhez fűződő számos eredmény felsorolása után nyilvánvalóan nem teheti, hogy ne említse meg tévedéseit is. Mert hát jócskán előfordultak ilyenek is az egyébként tagadhatatlanul fényes győzelmekben bővelkedő politikai pályáján.

Ezek közül is a legbizarrabb éppen a közelmúltban, s ez aztán egyenesen vezetett el ahhoz, hogy Recep Tayyip Erdoğan egyéni ambíciói meghiúsultak. Kudarcot vallottak egy „erős elnöki rendszer” bevezetésére irányuló törekvései, s így személy szerint is 2015. június 7-ének a legnagyobb vesztese lett: azon a napon párthívei elvesztették több mint egy évtizede élvezett nagy többségüket a török nagy nemzetgyűlésben. Végzetes politikai tévedésének – vagy nevezzük így: melléfogásának – mértékét és mélyebb okait majd történészek, politológusok, esetleg lélekbúvárok lesznek hivatottak meghatározni; mi azért tartottuk fontosnak előhozni, és azért neveztük legbizarrabbnak, mivel ellentétes volt mindazzal, amit eddig kifejezetten az ő javára írt a török publicisztika és némely külföldi megfigyelő is. Sőt egyik legkiemelkedőbb teljesítményeként értékelték, amire ő maga is büszke volt, s amit nagyra tartott saját politikai eredményeként.

Ugyanaz a politikus, a mostani államfő ugyanis, aki még miniszterelnökként 2005-ben Diyarbakırban a török politikai elit tagjaként először jelentette ki a kurd lakosság örömujjongása közepette, hogy „igenis van még megoldandó kurdkérdés”, majd kezdeményezte később a titkosszolgálati érintkezést a bebörtönzött Öcalan PKK-vezérrel, és ily módon a kurdokkal való megbékélést, valamint az ehhez elvezető tárgyalási folyamat elindítását, a mostani választási harcban egyszer csak azt találta mondani, hogy „kurdkérdés már nem létezik”. Igaz, egyszer már korábban is „előadta ezt a taktikai propagandamutatványt”, de akkor gyorsan helyesbített is, és haladéktalanul visszatért 2005-ös eredeti forradalmi kijelentéséhez. Most viszont megismételte a tagadást. Sőt… De adjuk át a szót a kurd Selahattin Demirtaşnak, a Népek Demokratikus Pártja (HDP) társelnökének, aki elnöktársa, Figen Yüksekdağ asszony társaságában lelkesen értékelte azt a tényt, hogy a kurdok mint párt a köztársaság történetében először bejutottak a török nagy nemzetgyűlésbe.

„Az AKP (Igazságosság és Fejlődés Pártja) Törökország (kurdlakta) keleti vidékein lenullázta magát, amikor magas lóról, dölyfösen arról beszélt, hogy „nincs kurdkérdés”, amikor azt mondta, hogy nincs tárgyalás, hogy a megoldási (értsd: az úgynevezett kurd békefolyamat) kérdés nem téma” – jelentette ki. Elvi álláspontunkkal mi nem fogunk szégyent hozni azokra, akik hittek nekünk, megbíztak bennünk, és bármilyen indítékból is ránk adták szavazatukat. Azokra sem, akik bennünk bízva azért szavazták ránk, mert úgy vélik, hogy a HDP megnyitja az utat Törökország demokratikus politikai fejlődése előtt.

Az isztambuli Algír Étteremben megtartott választást értékelő sajtóértekezletén kijelentette, hogy „az előttünk álló parlamenti időszakban szakszerű, minőségi és becsületes ellenzéki tevékenységre készülünk. Az AKP-val semmiféle koalíciós megállapodást nem kötünk. Álljuk szavunkat, betartjuk ígéretünket.”

Ezt a kijelentést azonban górcső alá vette egy politikai hírmagyarázó: Saban Kardas, aki elnöke a Közép-Keleti Stratégiai Kutatóközpontnak, és oktatója az ankarai Gazdasági és Technológiai Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének. Ő meg merte kockáztatni azt az állítást, miszerint „ha a HDP komolyan munkálkodik a kurd követelések teljesíttetésén, akkor meg kell fontolnia az AKP-val való koalíció lehetőségét”. Szerinte ugyanis az AKP az egyetlen olyan politikai párt, amelynek a képviselete kiterjed az egész országra, és az egyetlen párt, amely jelentős mértékben képviselve van a túlnyomórészt kurdlakta tartományokban is. Úgy gondolja, hogy Demirtaş csak a választási kampányretorika jegyében zárta ki a koalíció lehetőségét. Jelenleg viszont még korai lenne kizárni ilyesmit, mert figyelembe kell venni más tényezők stratégiai megfontolásait is a kurdkérdésben. Ez most ugyanis a legfontosabb tárgyalási alku tárgya lehet általában is a koalíciós tárgyalásokon, amelyekre az AKP a választási eredmények miatt rákényszerült. Esetleg szóba jöhet számára partnerként a szélsőjobboldali MHP (Nemzeti Cselekvés Pártja), amely a kurd mozgalom ellensége, és csak akkor lenne hajlandó egyezkedésre, ha az AKP teljesen elejtené a kurd békefolyamatot. Jelenleg azonban az érdeklődés a HDP-re és karizmatikus vezérére, Selahattin Demirtaşra irányul. Ám az elemző szerint hamarosan „közbelép majd Abdullah Öcalan PKK-vezér és más kurd nacionalisták, akik ki akarják használni a választási előretörést. Ők esetleg hajlamosabbak és gyakorlatiasabbak egy AKP-val való alku tárgyában, mint ahogy ezt a HDP mostani szónoklatai sejtetik” – véli Saban Kardas.

A kampányban lejátszódott egy különös és érthetetlen közjáték a HDP koalíciós politikájával kapcsolatban. Sırrı Süreyya Önder, a HDP egyik vezetője azzal a kijelentéssel lepte meg a sajtót, hogy „a kurd békefolyamatot még az MHP-val összefogva is továbbvisszük”. Ennek azonban nem volt semmiféle folytatása, visszhangja, valószínűleg csak valamilyen elszólásról lehetett szó.

Ami viszont a politikai hírmagyarázó által említett Öcalant illeti, Demirtaş kijelentette:
„Mi mindannyian támogattuk a demokratikus megoldási és békefolyamatot, amelyet ténylegesen İmralı sziklabörtönében (Öcalan márvány-tengeri fogságának színhelyén) intéztek. Öcalan úr mindenkor támaszunk volt a civil megoldás, a békés megoldás kérdésében. Neki külön is hálával tartozunk. A sikerekben meghatározó tényezőnek bizonyult elszántsága, kemény kiállása. Reméljük, hogy a béke kieszközölésének kérdésében játszott szerepe és felelősségvállalása folytatódik.”

Demirtaş fennkölt, ünnepélyes szavakkal ecsetelte a törökországi parlamenti választások eredményeit. Mint kijelentette, „vesztettek, visszaszorultak azok, akik magukat képzelték Törökország kizárólagos urainak. A szabadság, a demokrácia és a béke hívei kerültek ki győztesen. Alulmaradtak ellenben a nyomásgyakorlás, a tekintélyelvűség és az önteltség emberei. A győzelem minden elnyomott győzelme volt.” Ezek között említette azokat a „mellőzötteket, kizsákmányoltakat, akik e vidékeken szabadon akarnak élni, bármely etnikumhoz tartoznak is, legyenek akár kurdok, törökök, arabok, cserkeszek, örmények, bosnyákok. És akármilyen vallásúak is, alevik, szunniták, keresztények, zsidók, jazidok. A baloldal közös győzelméről beszélt, s győzteseknek nevezte az egyszerű munkásokat, a munkanélkülieket, a falusi földműveseket, az út szélén hagyottakat. Az eredmény alakításából – mondotta – kivették a részüket mindazok, akik demokratikus, pluralista és szabadelvű alkotmányt akarnak, és szembehelyezkedtek az 1980. szeptember 12-i puccsista tábornokok alkotmányának 10 százalékos parlamenti választási küszöbével. „Immáron a HDP valóban törökországi párt. A HDP már Törökországhoz tartozik és Törökország a HDP-hez. De ami történt, az nemcsak a HDP, hanem egész Törökország javára történt, és egész Törökország sikere. Sőt, az egész Közel-Kelet minden elnyomott népének is a sikere egyben. Azt hiszem, hogy ez a siker kihat a közel-keleti egyensúlyi helyzetre is. A HDP a jövőben azt a célt tűzi ki maga elé, hogy kormányzati felelősséghez is jusson.” Megígérte, hogy amilyen bátran szembeszálltak az ellenállók az Iszlám Állam barbárságával és fanatizmusával, a HDP is ugyanolyan ellenállást fog tanúsítani ezekkel a sötét erőkkel szemben.

A kurd zászlón látható napkorongra és az AKP jelvényén ábrázolt villanykörtére utalva kijelentette, hogy a „HDP napja immáron elegendő fényt áraszt mindannyiunkra, a 81 tartományra, s így bebizonyítottuk, hogy már nincs szükség a villanykörtére…”

A választási eredmények közzétételének pillanatában, azzal, hogy a HDP átlépte a 10 százalékos küszöböt – jelentette ki a Cumhuriyet című baloldali radikális-kemalista napilap ismertetése szerint – véget ért a vita az elnökségről, a diktatúráról, s Törökországnak – Istennek hála – sikerült elhátrálnia a szakadék széléről. E nagyszerű győzelemben milliók erőfeszítéseinek eredménye, kollektív bölcsessége öltött testet…”

Demirtaş sajtóértekezletével egy időben jelentették be, hogy Törökországban először jutott parlamenti képviselethez a roma és a jazid kisebbség. Egy cigány képviselőjelölt a Köztársasági Néppárt (CHP), két jazid jelölt pedig a HDP listáján indult. Szintén HDP-színekben lett a török nagy nemzetgyűlés tagja továbbá egy örmény és egy szír ortodox jelölt. Bejutott a parlamentbe még két örmény jelölt, az egyiket a CHP, a másikat az AKP indította. Utóbbi Markar Esayan, a kormány politikáját harciasan támogató Yeni Şafak (Új Hajnal) című napilap publicistája.

Flesch István – Türkinfo
2015. június 9.