Flesch István: Egy örmény hős elárultatása és szembefordulása a birodalommal – Sarkis Torosyan oszmán tüzértiszt elhallgatott története

Törökországban nem először történik, hogy egy világtörténelmi hátterű könyv megjelenése országos, sőt nemzetközi eseménnyé válik. Abban az értelemben mindenképpen, hogy az írás azonnal nagy visszhangot kelt, s megdöbbenti vagy egynesen megrendíti a hazai és külföldi értelmiségi olvasók jelentős részét. Ilyen alkotás volt 2004-ben Fethiye Çetin írónő és politikai aktivista Nagyanyám című történelmi emlékirata, “igaz családregénye”, amelyben a szerzőt váratlanul ráébresztik arra, hogy ő is egyike annak a mintegy kétmillió töröknek, akinek legalább az egyik nagyszülője örmény gyökerű. S aztán pontosan leírta, hogy mi is történt hazájában az örményekkel 1915-től kezdve…

Az újabb példa 2012-ből való. Ez is az egyre inkább feléledő nemzeti emlékezés folyamatába illeszkedik, amely annak mértékében erősödik, ahogy közeledik a megmaradt törökországi kis örmény közösség és a világ sok országában jelen lévő mártírutód diaszpóra közös centenáriumi emléknapja, 2015. április 24. Száz évvel korábban ezen a napon kezdődött meg az oszmán állam gazdasági, művészeti és társadalmi életét oly sokban gazdagító örménység tragédiája, elpusztítása.

Ennek az említett újabb könyvnek a példája azonban sokkal bonyolultabb. Olyan műről van szó ugyanis, amely a cselekmény színterétől sok ezer kilométer távolságban, jóval később, már az Egyesült Államokban született, s hosszú évtizedekre mintegy mély álomba merülve várta feltámadását. Addigra azonban szinte teljesen elsüllyedt az ismeretlenség és nemcsak a lassú tengerentúli felejtés és érdektelenség, hanem a jól átgondolt, módszeres, hivatalos törökországi feledtetés homályában is. Az örmény szerző, Sarkis Torosyan kapitány az eseményeket, vagyis életének történetét, hadszíntéri élményeit csak majd egy évtizeddel később, 1929-ben vetette papírra. Munkáját nyomtatásban is először csak 1947-ben adta ki angolul a bostoni Meadow Publishers. A Dardanelláktól Palesztináig címmel megjelentetett mű példányai ma már lényegében fellelhetetlenek.

Ám mégis akadt valaki, mégpedig egy török tudós, akinek a szeme sok évvel ezelőtt megakadt egy ilyen ritka köteten egy amerikai ismerőse könyvtárszobájában. Ez a meghatározó élménye késztette a későbbiekben arra, hogy ezt a könyvet törökre lefordíttassa, és a saját magyarázataival, jegyzeteivel ellátva megjelentesse 2012-ben. Dr. Ayhan Aktar, aki jelenleg az isztambuli Bilgi Egyetem szociológiai intézetének tanára, tekintélyes szociológus-történész, író és publicista, az 1992–1993-ban akadémiai évben vendégkutatóként a Harvard Egyetemen végzett tanulmányokat, s akkoriban Heath W. Lowry professzor külön vendégszeretetét is élvezte. Utóbbi korábban Törökországban is tanított, s a könyv “török újrafelfedezése” is az ő washingtoni lakásán történt.

Aktar már negyvenéves volt, és az isztambuli Marmara Egyetem szociológiai és nemzetközi kapcsolatok intézetének munkatársaként a történettudományok területén is gazdag tapasztalatokkal rendelkezett. De amit a polcról levett könyvben olvasott, merőben új volt számára. Egyre izgatottabbá vált. Miként volt lehetséges – kérdezte magától –, hogy sem egyetemi tanulmányai, sem pedig most egyetemi munkája közben sem hallott soha arról, hogy egyáltalán élt valamikor egy ünnepelt oszmán-örmény kapitány? Egy vérbeli hős, aki az antant nagy túlerőben lévő haderejével szemben hatékonyan védelmezte a Dardanellák, a Çanakkalei-szoros reá bízott parti szakaszát. S aki az Ertuğrul erőd ütegállásából parancsnokként tüzet vezényelve 1915. február 19-én elsüllyesztette a támadók egyik hadihajóját. Aktar feszülten falta az oldalakat, amelyek hirtelen mind több ismeretlen tényt tártak fel előtte. Kiderült, hogy az örmény tiszt március 18-án megsebesült, s a hadikórházban nagy megtiszteltetés érte: Enver pasa főparancsnok és hadügyminiszter kíséretével meglátogatta, s méltatva a sebesült hős hazafias érdemeit, előléptette. Torosyan akkor lett százados. Ayhan Aktar számára azonban merőben új volt az is, hogy később Sarkis Torosyan századost a pasa Konstantinápolyba rendelte, s a fővárosban hősnek kijáró fogadtatásban részesítette. Az örmény katona május 18-án megkapta a birodalom egyik legmagasabb kitüntetését, a Magasztos Oszmán Állam Katonai Érdemrendjét. Az Aktar által újra felfedezett könyv bevezetőjét éppen annak az arab betűs, oszmán nyelvű hivatalos okmánynak a fényképe díszítette, amely az érdemrend odaítélésének részletes indoklását tartalmazta. A pasa díszes szalonjában a “Dardanellák, Çanakkale örmény hőseként“ bemutatta jelen lévő német katonai tanácsadóinak, Liman von Sanders marsallnak és Colmar Freiherr von der Goltznak…

“Mi tagadás, forgott velem a világ, minden összezavarodott bennem” – írta visszaemlékezve Aktar. Akkor, 1993-ban a washingtoni lakásban a könyvet olvasva és az amerikai professzorral esténként órákon át beszélgetve mélységes döbbenet érzése járta át. Miközben Torosyan tüzér százados 1915 háborús hónapjaiban ágyúinak bombazáporával “oszmán hazáját” védelmezte, megkezdődött a “tehcir”, az örmények hivatalosan áttelepítésnek nevezett elhurcolása, sokak lemészárlása. Ennek híre Torosyanhoz is eljutott, s emiatt a tavaszi hónapokban családjáért érzett kínzó aggodalom gyötörte. Egy időre még megnyugtatta a nagy hatalmú pasa iránta tanúsított elismerő érdeklődése és az előléptetés. Főképpen azonban az a körülmény, hogy Enver eredeti utasítása szerint a “tehcir” kényszerítő hatálya alól elvben mentesíteni kellett azokat az örmény családokat, amelyeknek valamely tagja az oszmán haderőben szolgált tisztként, katonaorvosként, esetleg gyógyszerészként. Erre a rendelkezésre Talat pasa belügyminiszter aláírásával külön üzenetben is felhívták több helyi tartományi vezető figyelmét. Csakhogy ezt az “elvi emlékeztetőt” legtöbb esetben egyszerűen figyelmen kívül hagyták, s a többi örményhez hasonlóan az örmény katonatisztek családjainak legnagyobb részét is elhurcolták. Mindenekelőtt a Talat-féle belügyminisztériumi bürokrácia “tiszta török fajú” vezetői érvényesítették akaratukat, s a “kivételezésekkel” szemben mindenféle “nyomós érvet” felsorakoztatva hajszolták a szíriai sivatagokba, a biztos halálba az örmény tiszti családokat is.

Ám az örménypusztításban mindenki másnál találékonyabbnak bizonyult Salih Zeki, az ifjútörök önkényuralmi rendszer népirtó politikájának egyik legkészségesebb, legkegyetlenebb végrehajtója. Ő az oszmán hazáért a nyugati fronton vérét hullató, de általa gyűlölt örmény Sarkis Torosyan esetében azzal játszotta ki az “elvi utasításokat”, hogy a hadszíntérről költött álgyászhírt küldetett a családnak: “Szomorúan tudatjuk, hogy fiuk elesett a Çanakkale környéki harcokban.” Ezt a hazug hivatalos értesítést kapták meg Torosyanék. Így már nem volt akadálya annak, hogy a közép-anatóliai Kayseri tartomány Everek városkájából (ma Develi) deportálják Torosyan szüleit és testvérhúgát. Amikor egy idő után Torosyan nyugtalakodni kezdett amiatt, hogy sem leveire, sem pedig heti egyszeri táviratára nem érkezett válasz, a hadügyminisztériumban felkereste Enver pasa titkárát. A magas rangú hivatalnok meghallgatta panaszát, s táviratot küldött Everekbe. Ebben utasította a helyi elöljáróságot, hogy kutassák fel a családot, s erről azonnal küldjenek értesítést. Az előzékeny titkár két nap türelmet kért. Amikor az örmény százados két nap múlva ismét megjelent, már ott volt a válasz: Salih Zeki fondorlatos módon arról tájékoztatta a minisztériumot, hogy Torosyan tüzértiszt családját “tévedésből valóban áttelepítették”, mindamellett ő maga minden tőle telhetőt megtesz a “család felleléséért és hazaviteléért”… Megkezdődött, jobban mondva folytatódott Torosyan hitegetése.

A hadügyminisztériumi titkár változatlanul udvarias és tisztelettudó magatartás tanúsított irányában. Megígérte, hogy a “kitelepített” örmények útvonalán található távíróállomásokra a nyomozás céljából üzenetet küld, sőt szavaiból mintha az derült volna ki, hogy Salih Zekit még büntetéssel is megfenyegették arra az esetre, “ha nem keríti elő a százados családját”. Ugyanakkor mégis azt ajánlotta, hogy Torosyan keresse fel Talat pasát, s neki adja elő ezt a valóban inkább reá tartozó “belügyi esetet”. Ekkor azonban végleg megfeneklett a dolog. Torosyan kétségbeesésében elment ugyan a belügyminisztériumba, de Talat pasa titkáránál áthatolhatatlan falba ütközött. “A pasa csak előzetes egyeztetés alapján fogad feleket” – jelentette ki fölényesen. Ennek a gőgös visszautasításnak, a személyes találkozó megakadályozásának hatására fordult meg az oszmán-örmény tüzértiszt fejében először a bosszúállás gondolata…

Torosyan könyvében azt állítja, hogy a nem muzulmán frontkatonák családtagjainak mentesítését, Enver “irányelvének” alkalmazását lényegében maga Talat szabotálta el; az erre vonatkozó rendeletet semmibe vette. Még azon az áron is, hogy emiatt meggyűlöli őt a hatalom fő birtokosa, Enver. Sőt Talat – az örmény szerző szerint – odáig ment, hogy aki e kérdésben ujjat merészelt húzni vele, azt eltakaríttatta az útból, titokban eltétette láb alól. Erre vonatkozólag Torosyan százados könyvében leírja saját szomorú tapasztalatát. Egy megfélemlített idősebb örmény nő segítségével tőrbe akarták csalni. Az asszony az ő segítségét kérte férje számára, akit állítólag elvittek útépítésre. Torosyant meghívta vacsorára, amelynek a végén egy nyilvánvalóan jó előre kiforralt terv szerint váratlanul rájuk törtek. A támadók ordítozása és a keletkezett zűrzavar közepette Torosyannak sikerült egérutat nyernie, de még hallotta, hogy valaki azt kiáltozta, hogy “biztosan nem hatott a méreg… Lépjünk olajra!” Ő az ügyet másnap jelentette a hadügyminisztériumban, majd elmesélte társainak a tiszti kaszinóban is. Vizsgálat indult. Négy embert letartóztattak, s megállapították, hogy Talat pasa belügyminiszter bérgyilkosokat küldött Torosyanra. De ezt nyilván csak maguk között tárgyalhatták, a nyilvánosság elé nem szivároghatott ki semmi sem. A merénylet fő szervezője állítólag Fahriye hanım volt. Ez a romlott erkölcsű asszonyság, a pasa szeretőinek egyike, már korábban kétes hírnevet szerzett azzal, hogy 1916-ban köze volt Yusuf Izeddin efendi, a trónörökös herceg meggyilkolásához. A hercegről köztudott volt ugyanis, hogy ellenzi az ifjútörök bizottság háborús politikáját, s a világháború alatt kijelentette: a harctereken hiába esnek el a haza gyermekei. Emellett állást foglalt amellett, hogy a birodalom – Németország háta mögött – kössön különbékét az antanttal. A trónörököst csuklóján felvágott erekkel holtan találták palotájában. Az ifjútörök kormány hivatalosan öngyilkosságot emlegetett. A közvélemény azonban annak feltételezésére hajlott, hogy a trónörökös ugyanúgy gyilkosság áldozatává vált, mint apja, Abdülaziz szultán, akinek erőszakos halálát szintén öngyilkosságnak tüntették fel.

Most még vissza kell térnünk, Salih Zekire, erre a hitszegő és agyafúrt oszmán hivatalnokra, aki az első világháborús örmény tragédia éveiben vált hírhedtté. A kaukázusi cserkesz menekültek iskolázott, jó képességű, de törtető leszármazottja előmenetelét kérlelhetetlenségének köszönhette. Sorozatosan őt nevezték ki “gyengekezű” elődök helyére. Ez történt a mészárlások egyik központjává vált szíriai Deir ez-Zórnál, az Eufrátesz és a Hábúr összefolyásának közelében, ahol a korábbi “tehetetlen”, értsd emberséges kerületi kormányzó, a diplomáciai jelentésekben is méltatott Ali Suat bej leváltása után Salih Zeki csecsen-cserkesz bandáira támaszkodva megkezdte rémuralmát, példátlan irtó hadjáratát. És ez történt Torosyanék lakhelyén, Everekben is. Oda rendcsinálás végett maga Talat pasa belügyminiszter küldte Zekit, miután Konstantinápolyba híre ment, hogy egy Amerikából hazatelepedett örmény politikai aktivista kezében ott felrobbant egy házi készítésű bomba. A helyi közigazgatási megbízott eltávolítása után a frissen kinevezett Zeki azonnal intézkedett: mindenáron be akarta bizonyítani, hogy az örmények voltaképpen felkelést szítottak. Az örmény közösség vezetőit ezért egy pincébe zárva kínzásoknak vetették alá.

Zendülés előkészítésének kézzelfogható bizonyítékát vélték felfedezni abban, hogy az örmény vezetők határozatot hoztak a birtokukban lévő fegyverek leadásáról. Az örmények ugyanis – mint az egyik nem muzulmán közösség – 1909 óta már szintén jogosultak voltak fegyverviselésre. Korábban egy időben maguk az ifjútörök törekedtek velük való szövetségre az “1908-as forradalom vívmányainak védelmében”, s akkoriban fel is fegyverezték ideiglenes szövetségesüket. Az örmények azonban most attól tartottak, hogy a fegyvertartás tényét az új helyzetben ellenük fogják majd felhasználni. Ezt akarták megelőzni. Zekinek minden ürügy jó volt a leszámolásra. 1915 júniusában zendülés vádjával letartóztatott, elítéltetett, majd a szénpiacon nyilvánosan kivégeztetett 15 örményt. De ez sem volt elég, nyílt terroruralmat vezetett be. Gyors egymásutánban állították bíróság elé és ítélték halálra az örmény pártok tagjait, papokat, jótékonysági intézmények vezetőit és gazdag örmény kereskedőket. 1915 szeptemberéig 1095 halálraítélt közül 857-et ki is végeztek. Augusztusban 13 ezer örményt deportáltak. A deportáltak közül hatszázan Aleppóban, négyszázan pedig Damaszkuszban túlélték a megpróbáltatásokat, a többieket Deir ez-Zórban lemészárolták. Talat pasa néhány éve előkerült saját számításai szerint Kayseri tartomány 47 974 örmény lakosának 71 százaléka elpusztult.

Sarkis Torosyan százados apját, Ohannes efendit (uraságot), anyját, Anne Vartuhi hanımot (asszonyságot) és húgát, Bayzart 1915 novemberében vitték el, s hajtották délkeleti irányban Ulukışla városon, majd az Amanos-hegységen át İslahiya helység felé. Alig haladhattak nyolc kilométert az İslahiyából a tengerparti Antakyába vezető úton, amikor egy kivégzőosztag golyóval végzett Torosyanék menetének majdnem minden tagjaival. Ám minderről Sarkis Torosyan semmit sem tudott, semmit nem tudhatott…

Az Oszmán Birodalom és az antant között október 30-án aláírt fegyverszüneti egyezmény után Salih Zeki bujdosni volt kénytelen. A nyugati győztesek védelmét élvező konstantinápolyi kormány ugyanis tömeggyilkosság vádjával köröztette, s elfogatóparancsot adtak ki ellene. A különleges fővárosi törvényszék előtt lefolytatott “Deir ez-Zór-perben”, 1920. április 28-án távollétében halálra ítélték. De ő akkorra már messze járt, s igyekezett bőrét a legkülönbözőbb úton-módon menteni. Először régi ifjútörökök között bukkant fel Bakuban, ahol az igazságszolgáltatás elől szintén elmenekült Enver pasa körül ismét gyülekeztek megmaradt hívei. Eközben Zeki tagja lett különböző török kommunista csoportosulásoknak, majd 235 más török társával együtt részt vett a keleti népek híres bakui kongresszusán, a szerveződő török baloldal e fontos eseményén. Aztán 1921 nyarán küldöttként már a Török Kommunista Pártot képviselte Moszkvában a Komintern 3. kongresszusán. E véres emlékű kalandor rejtélyes módon néha még a halál torkából is megmenekült. 1921 januárjában például tagja volt annak a csoportnak, amely Szovjet-Oroszországból érkezve kommunista eszméket akart terjeszteni Anatóliában. Ám máig nem tisztázott körülmények között Trabzonban gengszterek csapdájába estek. Ezek a minden valószínűség szerint ifjútörök zsoldban álló kikötői banditák, az illegálisan érkezők biztonságosabb tengeri utaztatásának ürügyén, csónakokon kivitték a nyílt vízre, s ott a tengerbe lőtték őket. Így halt meg a Párizsban tanult kiváló értelmiségi, Mustafa Suphi, a Török Kommunista Párt vezetője is. A csoportból mindenki odaveszett, kivéve csodával határos módon Zeki, aki nem volt a halottak között…. Később valószínűleg cserkesz álnevet vett fel, miután nem sokkal előbb még Kucserovként írta alá a nevét. Azóta nyoma veszett, s a kutatók is végképp szem elől tévesztették…

Az Amerikában tartózkodó Ayhan Aktar képzeletét annak idején annyira megragadta az örmény tüzértiszt története, hogy őszintén úgy gondolta, hogy egy tehetséges filmrendező csodát művelhetne, ha méltóképpen sikerülne feldolgoznia a témát. Munkáját még akár Oscar-díjra is jelölhetnék. Ma is így gondolja. De vigyázat! Akkor, a kilencvenes évek elején jártunk – írta –, s ilyesmit teljességgel lehetetlen lett volna filmvászonra vinni. Miként a törökök azt sem engedélyezték, hogy valaki az egyetemen egyáltalán tanulmányt írjon egy olyan “kényes” kérdésről, mint amilyen a “tehcir”, az örmények 1915-ös “áttelepítése”. A levéltárak zárva voltak, s aki nem a hivatalos tételeknek megfelelő dolgokat állított, könnyen az egyetem kapuján kívül, az utcán találta magát

Aktart mindamellett akkor érte a legcsúfabb meglepetés, amikor rá kellett jönnie arra, hogy a hadszíntéri dicsőségtől övezett Sarkis Torosyan örmény kapitány nevét még a hivatalos török hadtörténelemből is kiiktatták, száműzték. Vagyis ez a név nem fordult elő abban a műben sem, amelyet a török fegyveres erők vezérkari főnöksége szerkesztett és adott ki a Dardanellák, Çanakkale térségében vívott első világháborús harcok menetéről. A tudós szerint ugyanis az “állami történetírás emberei” nyilvánvalóan azt tartották leghelyesebbnek, ha egyszerűen említetlenül hagyják a Çanakkale körüli hadműveletek kitüntetett hősét, tehát “megcsonkítják a történelmet, vagy elhallgatják a múltat”. Mert bármekkora hős volt is Torosyan százados és a hozzá hasonlók, az “állami emberek” szemében csak “torz jellemnek” számítottak. Akiknek ezért nincs helye a nacionalista török történelemírás lapjain. Márpedig Sarkis Torosyan százados mégis ott volt a Dardanlláknál, Çanakkalénál! – hangzik Ayhan Aktar ítélete. Igaz, a kapitány végül az “oszmán zászlót elárulva átállt az ellenséghez”, s arab, angol és francia oldalon még harcolt is a végét járó oszmán állam ellen. De mi éppen azt a folyamatot elevenítjük fel, ami e súlyos döntésére vezetett, s eközben a százados ma már törökül is hozzáférhető könyvére támaszkodunk, amelyet meggyilkolt anyja és apja emlékének ajánlott…

Sarkis Torosyan 1891-ben született a Kayseri tartománybeli Everekben (ma Develi), s a helyi örmény közösség templomának elemi iskolájában kezdett tanulni. A helységben az örmények környezetét 95 százalékban írástudatlan, nagy elmaradottságban élő muzulmánok alkották. A fiút a szülők anyagi áldozatok árán a távoli Edirnébe küldték középiskolába. Itt ismerkedett meg osztálytársával, a muzulmán Muharremmel (a név az iszlám holdév első hónapját jelöli), akinek apja oszmán pasa, a szultáni haderő arab dandártábornoka volt. Elválaszthatatlan barátok lettek, akik még a szünidőt is együtt töltötték. A gázai születésű, előkelő arab pasa nagy házat vitt Konstantinápolyban, ahol néha megfordult még a nagyvezír is, az oszmán hadsereg legmagasabb rangú tisztjei viszont gyakran. A pasa megszerette fia szívbéli barátját, akinek minden álma az volt, hogy egykor ő is magára ölthesse az oszmán fegyveres erők tiszti egyenruháját. De ez akkor csak álom lehetett, mert keresztényeket nem vettek fel az ehhez szükséges hadiiskolába. A jólelkű, főleg pedig befolyásos arab tábornok azonban mindent megtett azért, hogy Sarkis, akit “második kedves fiának” nevezett, Muharremmel együtt katonai tanulmányokat folytathasson. Egy nap díszebédet rendeztek az arab pasa Boszporusz-parti villájában a nagyvezír és a katonai hatalmasságok tiszteletére. Ezen persze a fiúk nem lehettek ott, este viszont meghívták őket egy szűkebb körű fogadásra, amelyen a házigazda családja becsületbeli ügyének nevezte, hogy a két barát együtt tanulhasson tovább. Bemutatták őket a magas rangú meghívottaknak. Sarkisra mély benyomás tettek a fényes egyenruhák, a bajszos, meleg mosolyú, cserzett katonaarcok, az egészségükre emelt boroskupák. Aztán néhány nap múlva a pasa, miután visszatért szolgálati útjáról, behívatta őket villája dolgozószobájába. “Mindkét fiát” szótlanul szorosan magához ölelte. Sikerült! Segítségével mégiscsak megvalósulhatott Sarkis álma, megkezdhette tanulmányait a konstantinápolyi hadiakadémia tüzértiszti osztályán. Barátjával együtt kitűnő minősítéssel végzett. Ebből az alkalomból a pasa tiszteletükre vidám hangulatú, ünnepi bankettet rendezett. Aztán a frissensült hadnagyok számára rövid hazai hadgyakorlat, majd három hónapos németországi tanulmányút következett. De időközben szárba szökkent titkos szerelme barátja húgával, Cemilével. Az első világháború kitörése után az ifjú örmény tüzértisztet ütegparancsnokként a Dardanellák bejáratánál kiépített egyik erődrendszerbe irányítják, amely Ertuğrulnak, az oszmán dinasztia alapítója apjának nevét viseli. A frontra indulókat, Muharremet és Sarkist az arab pasa csókkal búcsúztatja…

Sarkis hamar megismerte a háború valódi arcát. A Çanakkalei tengeri ütközetek című fejezet bővelkedik ilyen leírásokban. Egy ellenséges tengeralattjáró torpedójától felrobban a Mesudiye török csatahajó, odavész 200 oszmán tengerész. A Queen Elizabeth brit hadihajó hatalmas ágyúinak össztüze pedig két óra leforgása alatt szinte romhalmazzá változtatja Sarkis erődjét. De amíg az erőd ütegei használhatatlanná nem váltak, a valahogy mégis életben maradt török katonák szakadatlanul bombázták a támadót. A telefon- és távíró-összeköttetés megszakadt, a felszerelés darabokban hevert. Torosyan úgy érezte, hogy teljesen egyedül van. Előmászott fedezékéből, hogy ellenőrizze, él-e még más is. Csak egy Hilmi bej nevű idősebb tisztet látott, aki félőrült állapotban ágyújának roncsain üldögélt, s valamit dünnyögött magában. Hosszú időbe telt, míg sikerült szóra bírni, s kihúzni belőle, hogy a többiek visszahúzódtak a hegyekbe… A török–német győzelemmel, a nyugati szövetségesek partraszállási kísérletének meghiúsításával végződött gallipoli hadjárat mérlege pozitívan zárult Torosyan számára. Az először az Ertuğrul, majd a Rumeli Hamidiye és a Dardanos erőd parancsnokaként ütegeivel három brit cirkálót sikerült elpusztítania, végül felszínre bukkanása után megadásra kényszerítenie egy megrongált angol tengeralattjárót. Ez utóbbi esetben az örmény parancsnok határozott fellépésével megakadályozta, hogy oszmán katonák szuronyrohamot indítsanak a már védtelen angol fogoly tengerészek ellen…

Sebesülése úgy történt, hogy ismét ment megszemlélni a megrongálódott ágyúkat. De még el sem ért odáig, amikor közelében becsapódott egy gránát. A çanakkalei katonakórházban tért magához, a srapnelektől a fején és a mellkasán sebesült meg. Muharrem, aki szintén ezen az arcvonalon szolgált, mindennap meglátogatta. Beszámolt Torosyan ütegeinek állapotáról, és sok szerencsekívánatot adott át. Főleg a szerelmétől, Cemilétől és édesanyjától érkező leveleknek örült; az örménymészárlásokról kerengő ellenőrizhetetlen hírek közepette ezek megnyugtatták afelől, hogy családjával minden rendben. Enver pasa a kórházban ekkor tisztelte meg látogatásával, s itt tudta meg, hogy előléptették.

Aztán meg kellett tapasztalnia életének addigi legnagyobb fájdalmát. A harctéren elszenvedett sebesüléseibe belehalt az az ember, aki kamaszkora óta legközelebb állt hozzá, barátja, Muharrem. Súlyos sebesüléséről saját felépülése után, 1915. szeptember 29-én értesült. Muharrem üzent, hogy azonnal látni akarja. Különleges eltávozással, ütegeit helyettesére bízva sietett a szoros túlpartján lévő kórházba. Muharremet hatalmas kötésekkel bepólyázva találta, szemei lázban égtek, duzzadt, kicserepesedett ajkai teljesen elfeketedtek. Az ügyeletes sebész közölte, hogy egész teste csupa seb, megállíthatatlan belső vérzése is van, s ezért menthetetlen. Barátja suttogva egy titkot akart rábízni Sarkisra. “Húgomról, Cemiléről akarok szólni – mondta. Apám az 1896-os első nagy örményüldözés idején Muş közelében egy ott táborozó dandár parancsnoka volt. Őt már akkor mélységes aggodalommal töltötte el mindaz, amit törökországi fanatikusok az örményekkel szemben elkövettek. Egy napon, amikor éppen áthaladtak egy örmény falun, észrevett egy utcán bolyongó kislányt. A gyermek nem lehetett több kétévesnél. Családjának nyoma veszett. Apámban ekkor felülkerekedett a szánalom, a fájdalom és az együttérzés, s a kislányt magához vette, hazavitte, s így családunk befogadta. Anyám a gyermek bal karján talált egy tetoválást, egy keresztet. Ez nyugtalanította, ezért valamilyen savas oldattal igyekezett eltávolítani. Ennek azonban furcsa alakú nyoma maradt.”

“Anyám és apám később Cemilével akart engem összeházasítani, de mint te is tudod, én másvalakibe, Nuriyéba voltam szerelmes. Bocsáss meg nekem, ha most elárulom, hogy én viszont tudtam, hogy te meg Cemilét szereted. Drága barátom, ez az én titkom!” Ezek voltak barátja hozzá intézett utolsó szavai. Muharrem két nap múlva meghalt…

Torosyan frontszolgálatában ezután macedóniai és romániai harctéri bevetés következett. A közel-keleti oszmán hadszíntéri helyzet romlása miatt azonban egységét, az 51.török hadosztály tüzér zászlóalját hazarendelték, felkészítették a keletre történő átirányításra, majd elsőként indították útnak. Közvetlenül az indulás előtt, a konstantinápolyi pályaudvaron összehozta a sors egy másik oszmán katonával, aki a továbbiakban fontos szerepet játszott életében. Miközben idegesen sétált a peronon, közelében feltűnt neki egy magas, nemes tartású, barna bőrű arab tiszt. Megismerkedtek. Az idegen Nuri ezresként mutatkozott be, s elmondása szerint a 14. hadtest egyik zászlóaljának törzskarában teljesített szolgálatot. Galíciából hívták vissza, hogy a palesztinai arcvonalra küldjék. Ő is éppen átutazóban tartózkodott a fővárosban. Torosyan hamar leküzdötte kezdeti gyanakvását, meggyőződött arról, hogy új ismerőse nem lehet rendőrügynök vagy provokátor. Kiderült, hogy az ezredes teljes neve Nuri Yusuf, előkelő arab család sarja, ismeri Muharrem apját, az arab pasa tábornokot, akit barátjának mondott, s akitől hallott Sarkis dardanellákbeli dicsőségéről. Együttérzően érdeklődött Sarkis örmény családjának sorsáról, egyáltalán élnek-e még szülei? – kérdezte. Elmondta, hogy számos közeli rokonát – mivel a hatóságok féltek a “helyi lakosságra gyakorolt káros befolyásuktól” – letartóztatták és felakasztották. Alig múlt négy hete, hogy egyik unokafivérét kivégezték Damaszkusz főterén. “Órákig beszélgettünk. A vasúti fülkében csak mi ketten voltunk, s nem éreztük szükségét, hogy leplezzük a bennünk felgyülemlett haragot a törökökkel szemben. Nuri Yusuf arról beszélt, hogy az arab népnek milyen jogtalanságokat és megaláztatásokat kellett elviselnie” – írta könyvének Egy véletlen találkozás és egy titkos tanácskozás című fejezetében.

“Igen, százados! Ahogy látja, sok bennünk a közös. Maga örmény, én pedig arab vagyok. Népeink között sok a találkozási pont. Én már régóta igyekszem eljutni Palesztinába, s ha ott leszek, az első adandó alkalommal hadsereget szervezek az oszmán fegyveres erők szökött katonáiból. Bosszút akarok állni. Az arabok már nem tűrhetik sokáig a török igát. Gondolataikban már hosszú ideje él, és szívükben melengetik egy felkelés eszméjét” – hangzottak Nuri Yusuf őszinte szavai. Nuri bej ragaszkodott ahhoz, hogy Sarkis tekintse meg lakását az európai oldalon, Konstantinápoly festői Sarıyer kerületében. Az egész estét együtt töltötték ott.

Torosyant nem sokkal ezután visszahelyezték eredeti állományába, a 46. hadosztály tüzérezredének élére, s hadseregét 1917. május 17-én vasúton elindították az iraki front irányába. Előtte azonban még Észak-Szíriában el kellett jutniuk egy Katma nevű kisvárosig, ahol az oszmán erők nagyobb katonai táborban gyülekeztek. Az oda vezető úton Sarkis minden megállóhelyen leszállt, és érdeklődött, nincsenek-e ott örmény ”áttelepítettek”. Sehol nem járt eredménnyel. Az első “örmény nyomra” már csak Katmában bukkant. Itt az ideiglenes hadiszállásáról való minden eltávozását arra használta fel, hogy Everekből való örmények után kutasson. Az utcán belebotlott egy öregasszonyba, aki kis kerek cipókat árult, s akiről kiderült, hogy örmény. Ő úgy tudta, hogy valóban érkeztek örmények Everekből Aleppóba, amely Katmától mintegy harminc kilométer távolságra fekszik.

Torosyan engedéllyel azonnal felkerekedett, s Aleppóba utazott. A városban döbbenetes kép tárult elébe. Mindenütt rongyos, beesett arcú, mezítlábas kisgyermekekkel találkozott. Szinte az egész város ezekkel a nyomorúságban tengődő szerencsétlenekkel volt tele, akik közül a legtöbb nem lehetett idősebb tízévesnél. Örményül megszólította őket, de oszmán egyenruhája láttán félelem ült ki arcukra, s bizonygatva, hogy ők muzulmánok, elszaladtak. Sarkist azonban egyikük mégis bizalmába fogadta, s elárulta neki, hogy családjával csak két hónappal ezelőtt érkezett ide. A gyötrelmes menetelés közben apját és fivéreit elvesztette – meggyilkolták őket –, csak anyjával jutott el idáig leírhatatlan erőfeszítések árán. Amikor azonban Sarkis megkérdezte tőle, hogy ismer-e valakit Everekből, válasz helyett füttyentett egyet. Erre megjelent egy nagyobbacska fiú, aki a többieknél bátrabbnak látszott, s ha anyanyelvén beszélt vele, határozottan viszonozta a katonatiszt pillantását. De hiába, elsírta megát, ha Sarkis az Everekből történt indulásáról faggatta. Végül könnyek között, szipogva mégis el tudta mondani, hogy Everekben mennyire boldogok voltak, mostanra viszont csak anyja meg ő maradt életben. Anyja jelenleg egy gyárban fillérekért varr katonai egyenruhákat. Sarkisnak közben erős lelkiismeret-furdalása támadt a szinte vallatásszámba menő faggatózása miatt, s ezért egyenesen “udorító szörnyetegnek” érezte magát. Mégis busás baksist adva rábírta a fiút arra, hogy vigye be anyjához a gyárba. Ez meg is történt. Ott ellenben nagy csalódás érte. Beszélt ugyan egy Everekból való asszonnyal, de családja sorsáról egy árva szó sem hangzott el. Sarkis semmit nem tudott meg…

Aztán újra bevagonozták őket, következett Tel-Halaf Szíria északkeleti csücskében, majd az iraki Moszul, a Tigris partján. Úttalan utakon, sivatagon és maláriával fertőzött mocsarakon át meneteltek, inkább napszállta után, mivel s perzselő hőségben lehetetlen volt a haladás. Szakadatlanul szúnyogtámadásnak voltak kitéve, időnként pedig sáskarajok felhői homályosították el az eget. A sereg soraiban tífusz, kolera és malária pusztított, az áldozatok számát szinte lehetetlen volt megállapítani.

Ilyen körülmények között ütköztek bele egy ízben német parancsnokság alatt dolgoztatott vasúti pálya-, helyesebben kényszermunkásokba. Sokan közülük örmények voltak. Amúgy is reménytelen helyzetükben rabszolgák módjára hajszolták őket. Hátukon patakokban folyt a veríték…

Torosyanék a Moszul vidéki síkságon és a környező hegyekben megismerkedtek arab törzsekkel. Ezek a nomádok egymástól független, öntörvényű, szabad életet éltek, kizárólag saját hagyományaikhoz igazodva. A török kormányhoz nem fűzte őket semmiféle alávetettségi viszony.

Ez idő tájt történt, hogy egy katonatársa nagy nyilvánosság előtt elismeréssel említette Sarkis örmény mivoltát és hűségét a birodalomhoz. Az eset a főhadiszálláson játszódott le egy fogadás alkalmával. A török Mustafa Şevket némileg már kapatosan felállt, s poharát Torosyanra emelte. “Testvér bajtársak! – kiáltotta. Van szerencsém bejelenteni, hogy jelenlétével megtisztelt bennünket egy gâvur (nem muzulmán hitetlen, “gyaur”). Ő nem más, mint Sarkis Torosyan, a törökök örmény hőse! Vérbeli gâvur, aki nem Őszentsége, Mohamed szolgája. Ám egy olyan időpontban, amidőn szólítja a kötelesség, Magasságos Prófétánkhoz hasonlóan őt is rendíthetetlen hite és hűsége vezérli.”

Bár magas oszmán katonai kitüntetés birtokosa volt, ilyen magasztaló szavakat még soha nem mondtak Torosyannak. Főként a hűségről elhangzottak ejtették gondolkodóba. De akkorra már szívét – mint könyvében írta – elárasztotta a fájdalom és keserűség. Ezért lojalitást már semmilyen formában nem érzett…

A 46. hadosztály részét alkotó csapatával nyolcnapos menetelés után 1917. október 10-én Irakban megérkeztek egy Tikrittől 25 kilométerre fekvő faluba. A település közel volt a Tigris folyam Fettah nevű szorosához, és a föléje magasodó Hamrin-hegységgel kitűnő természetes védelmi lehetőséget kínált. Az örmény tüzértiszt négyszáz fős egységével és ágyúival a hegy lejtőin vonult hadállásba. Az angolok azonban hamar felderítették az oszmán erőket, és repülőgépeikkel heves bombatámadást indítottak ellenük. Hiába próbálták félrevezetni őket kályhacsövekből összeeszkábált ágyúutánzatokkal, nem mentek lépre, sőt az oszmán tüzérségi állásokat is zárótűzzel árasztották el. Sarkis ezekben a harcokban újra megsebesült, ez alkalommal a kezén. Sebesülése nem volt súlyos, inkább idegesítő, mivel kötéscserére minden nap be kellett mennie a sivatagi tábori kórházba.

Ebből az időből Torosyan emlékezetébe belevésődött egy tragikomikus esemény. A brit légibombázások közepette a Tigris partján rejtekhelyükről felvert vaddisznócsordák kezdték rémületben tartani, elkeseríteni az igazhívő török katonákat, akik vallási alapon amúgy is “piszkosnak” tartották az ellenük váratlanul támadásba lendült állatokat. A vaddisznóveszély láttán imádkozni kezdett a tüzérzászlóalj bátor tábori imámja, aki többi bajtársával együtt még a brit bombázások alatt is kitartott az állásokban. Minden áldott nap a magasságos Allahhoz fohászkodott, s kérte, hogy jó messzire űzze el tőlük ezeket a “mocskos” teremtményeit. Sajnos azonban – emlékezik vissza Torosyan – a muzulmán pap imája nem talált meghallgatásra: a jólelkű hodzsa efendi ugyanis vagy nem élt eléggé jámbor életet, vagy a Jóisten hallása az állandó ágyúzástól már nem volt a régi…

“Egy este ugyanis, miután sátrainkban már aludni tértünk, fél tizenegy óra tájt számtalan kis pata erős kopogása vert fel álmunkból. Cselekvésre már nem volt idő, vaddisznók csordája tört ránk, s nekirontva a tábornak, sorra szétszaggatta a sátrakat. Mindenesetre előkaptam pisztolyomat, parancsokat osztogattam, de mindhiába, a törökök teljesen összezavarodtak. Aki csak tudott, búvóhelyet keresve menekült, amerre látott. Volt, aki szinte eszét vesztette babonás, páni félelmében. Láttam, ahogy a hodzsa efendi egy sátorrúddal hadonászott, s igyekezett elhárítani a vaddisznórohamot, aztán végső mentsvárként újra Allahhoz fordult, és saját lelki üdvéért könyörgött. Végül közös erővel mégis sikerült elkergetni a megbomlott vadakat. De az imám még órákig imádkozott, hogy a felsőbb hatalom ne engedje meg újabb jelenkezésüket. A táborban ezután már senkinek nem jött álom a szemére…

Torosyan életében nagy fordulat következett be 1917 karácsonyán. Mielőtt elindították volna őket a palesztinai arcvonalra, egy kis kurd faluban állomásoztak. A török parancsnok megengedte, hogy a keresztények együtt töltsék az ünnepeket. A tüzértiszten kívül volt még ott három örmény katonaorvos is. Mindegyikük családjának megvolt a maga szomorú története. Az egyik orvos megtudta, hogy az utazásuk során már maguk mögött hagyott Tel-Halaftól nyugatra található egy vasúti munkatábor, ahol örmény elűzötteket dolgoztatnak a pályatesten. Torosyan társaival lovon azonnal elindult. A táborkapuban egy sápadt, ráncos arcú öregasszonynak örményül boldog karácsonyt kívántak. Az asszony viszonozta a jókívánságokat, de az egyenruha láttán még mindig ijedten kérdezte, hogy kit keresnek. Amikor Sarkis megmondta, hogy everekieket, azt válaszolta, hogy sok nő érkezett ide Malatyából, Sivasból, Kayseriből. Merzifonból, de Everekből csupán egyetlen fiatal leány.

De éppen ez az egyetlen volt Sarkis testvérhúga! Félénk, nagy zavarban lévő, barna hajú, sovány kislány, akit azonban anyjuktól örökölt kék szeméről Sarkis rögtön megismert… De a lányka be is mutatkozott, mert nem ismerte fel azonnal bátyját. “Bayzar Torosyan vagyok az evereki Tekişeh utcából – mondta, majd hozzáfűzte: Anyám és apám meghalt. Vannak bátyáim Amerikában. Volt még egy bátyám, egy tiszt a török hadseregben is, de ő elesett Çanakkalénál. Már nincs senkim.”

“Én vagyok a te halottnak mondott bátyád” – válaszolta Sarkis, miközben karjába zárta a zokogó Bayzart. Torosyan könyvében leírta mindazt, amit húga a következő napokban elmondott neki:

Everekben a helyi elöljáró (Salih Zeki) 1915. november 5-én maga jött bejelenteni a családnak, hogy Sarkis “elesett a çanakkalei harcokban.” Ennek következményeként megszűnt a tüzérszázados révén kijáró családi mentesítés, a családtagoknak fel kellett volna venniük az iszlámot, Bayzarnak pedig hozzá kellett volna mennie egy muzulmánhoz. A szülők hónapokig ellenálltak a hatósági nyomásnak, feljártak az elöljáróságra, és könyörületért esedeztek. A családanya, Vartuhi hanım az izgalmaktól ágynak esett. Egyelőre nem hurcolták el őket. Bayzar egy ideig egy emberséges szomszéd házában bujkált. Egy napon azonban megjelent náluk egy tiszt és három őr. Bayzarral együtt, akit megtaláltak és előhoztak búvóhelyéről, követniük kellett őket.

Az egyik őr, akit az apa, Ohannes efendi évek óta ismert, s aki jóindulattal viseltetett irántuk, csak annyit árult el, hogy az Adana tartománybeli Sis városáig (ma Kozan) legkevesebb 12 napig kell majd gyalogolniuk, s a menetelés igen fárasztó lesz. Amikor megérkeztek, Vartuhi hanım a fáradtságtól összerogyott. Akkor megint engedélyeztek nekik néhány nap pihenőt. Az őröket ezután leváltották, az újak sokkal durvábbak, kíméletlenebbek voltak. Újra elindultak, most már İslahiye felé, de nem tudhattak meg semmi mást. Ez a szakasz rövidebb volt ugyan, mint az Everekből Sisig (Kozan) vezető út, ám lényegesen gyötrelmesebb. Az őrök állandóan beléjük kötöttek, provokálták őket, Bayzart pedig zaklatták. piszkálták, lökdösték. Enni ugyan naponta kétszer kaptak, de alig néhány falatot. İslahiyébe érve bezsúfolták őket egy táborba, ahová kétezer örményt akartak elhelyezni. Vartuhi asszonyt addigra elhagyta minden ereje. Csontvázzá fogyott, s kétszer is gyengeségi roham fogta el. A tábor kapuját reggel lépték át, de déltájban már minden pihenés nélkül továbbhajtották őket.

Ez a lerongyolódott, kiéheztetett és legyengült menet már csak csigalassúsággal vonszolta magát a végtelennek tetsző, ismeretlenbe vezető úton. A városi tábortól még csak nyolc kilométert haladtak, amikor az őrök hirtelen megálljt parancsoltak, majd otthagyták őket. Bayzar fejében attól kezdve minden összekuszálódott. Gépfegyverek kattogása és puskaropogás törte meg a csendet. Hátborzongató kiáltozás, jajveszékelés kezdődött. Mindenütt halottak és sérültek feküdtek a földön, mindent vér borított, valahonnan lángok csaptak fel. A kegyetlen zűrzavarban a kislány nem vesztette el eszméletét, öntudatánál volt, amikor két holttest közé zuhant. Véres lett. Menekülni akart, de félt, és belefúrta arcát a földbe, hogy meg ne lássák. De nem jött senki, csak haldoklók nyögése hallaszott. Szólította anyját és apját. Választ nem kapott, senki nem mozdult.

Talált két vizespalackot, magához vette őket, holttestek közül kellett kiszabadítania. Aztán villámsebesen fel a hegyre, s irány a sűrű erdő! Két hétig bolyongott a hegyekben. Földi szedert és füvet evett. Egyszer fegyverdörrenést hallott. Egy sebesült férfira bukkant. Puska volt nála, de nem viselt egyenruhát. Szemlátomást sok vért vesztett. A lány vizet adott neki, s ruhájából tépést csinálva bekötözte. A férfi a lábán szenvedett sérülést. Örmény volt. Mint elbeszélte, egy mészárlás túlélője, megmenekült társaival együtt fegyvereket és élelmet rabolt, s itt a hegyekben próbált menedékre lelni. De a törökök üldözték őket, és sokukat megölték. Úgy tudta, hogy az életben maradottak egy barlangban húzták meg magukat. Revanduzból érkeztek, amely az iraki Erbiltől északra, a török határ közelében, az Örmény-hegységben található. Bayzar és a fegyveres, aki időközben a leány ápolásának köszönhetően már lábra tudott állni, útra kelt, s meg is találták a barlangot. Ott negyven örmény férfi verődött össze. Barátságosan, étellel kínálva fogadták őket. Ám bármennyire elővigyázatosak voltak is, s a hegyi ösvényeken haladva messze elkerülték a kurd és török falvakat, egy őrjárat felfedezte őket, és üldözésükbe fogott. Bayzar a fegyveres összecsapást egy patakmeder sziklái mögé bújva vészelte át. Később az örmény harcosok közül csak öten tértek vissza, a többieket mind megölték. Bayzar végül napokon át tartó kimerítő vándorlás és további éhezés után teljesen véletlenül vetődött el az örmény menekülttáborba.

Torosyanban végleg csak ekkor, kishúga elbeszélését hallgatva fogant meg a gondolat, hogy bosszút álljon családjáért és saját elárultatásért, “çanakkalei halálának” Everekben csalárd módon előadott történetéért. Úgy látta, hogy már nem lesz elég megszökni a török hadseregből, a becstelenségeket meg is kell torolni. És ekkor újra eszébe jutott a török haderő másik tagja, a most már bizalmas barátjának számító arab Nuri Yusuf ezredes, akiben hasonló gondolatok munkáltak, s akivel oly fontos időt töltött el Konstantinápolyban…

Az oszmán hírszerzés ezenközben szintén nem tétlenkedett. Bagdadból Sarkis nyakára küldték a Különleges Szervezet egyik tisztjét. A környéken ugyanis híre ment, hogy az örmény Sarkis megtalálta kishúgát. Ez adta az ötletet, hogy az arabként bemutatkozó ismeretlen beszervezési ajánlatot tegyen az örmény Torosyannak. Mint mondta, úgy tudja, hogy keresi szüleit, s ebben segítségére lehet, mert Bagdad környékén is vannak örmény táborok, hátha ott vannak. Ezután homályos célzásokba bonyolódott súlyos aranyak kiérdemlésére, megszerzési lehetőségére vonatkozólag, ha egy képzett és a térségben már tapasztalatokkal rendelkező katonatiszt, például egy örmény, információkat tudna gyűjteni a britekről. Sarkis udvariasan elhárította a “közeledést”, frontszolgálati kötelességének teljesítésére hivatkozott.

De 1918 februárjában, amikor már vonaton a palesztinai front felé robogtak, újra találkozott egy oszmán felderítőtiszttel. Ez azonban teljesen véletlenszerűen történt. A vasúti kupéban whiskyvel folyamatosan és bőségesen öntözött beszélgetésük során ettől az elázott és elkeseredett embertől értesült először arról, hogy – mint az illető kifejtette – “mi már nemcsak az antant hadaival állunk szemben. Megalakult az Amerikából érkezett önkéntesek örmény alakulata is. Emellett fellázadtak a legerősebb arab törzsek.” S a lázadás vezetői között megemlítette Sarkis barátját, az oszmán “áruló” Nuri Yusufot. Végül a hírszerző azt a vallomást tette, hogy “eme utazásunk végén már nem számíthatunk semmi jóra.”

Aleppóban, ahová érkeztek, váratlanul lezajlott egy szinte hihetetlen közjáték. A hatóságok ugyanis durva választ adtak Sarkisnak arra a kérésére, hogy Bayzart biztonságosan Konstantinápolyba utaztathassa. “Örményeknek szigorúan tilos a fővárosba utazniuk – írták. Ezért azt tanácsoljuk Torosyannak, hogy vagy vegye magához húgát, vagy helyezze el valahol az Aleppó környéki falvakban.”

Több se kellett erre Mahmut Beliğ hadosztályparancsnoknak. Ő ebben a lekezelő válaszban nemcsak elképesztő bárdolatlanságot, hanem legfőképpen egysége hírnevének és saját tekintélyének rombolását látta. A Sarkis iránt őszinte rokonszenvet érző török ezredes példátlan botrányt csapott. A tüzértiszt ismerte parancsnoka érzékenységét, de haragja hevességét eddig nem tapasztalhatta meg. Most annál inkább.

Előbb Torosyan jelenlétében engedett szabad folyást mérgének. „Ide figyelj, százados úr! – kiabált paprikavörös arccal. Nem tűrhetjük ezt a súlyos sértést, ezt a faragatlanságot, ezt a hamis, rosszindulatú és tapintatlan magatartást. Mi katonák vagyunk, ezek meg túlbuzgó, önelégült felkapaszkodottak. Miközben mi őket is védelmezve vásárra visszük bőrünket, tőlük semmiféle megértésre sem számíthatunk. Ebből elég!” Megparancsolta, hogy az örmény tiszt kövesse. Ekkor Mahmut Beliğ bej Sarkis és több más tiszt kíséretében becsörtetett az aleppói tartományi kormányzóság palotájába. A dühöngő parancsnok futólépésben szaladt előre. Az őrökre ügyet sem vetettek, úgy viharzottak át közöttük, mintha ott se lettek volna. Betoppanva a kormányzó előszobájába, az ezredes éles hangon megkérdezte a kővé dermedt napos tiszttől: “Itt a főnök? Gyorsan, ki vele! ”A fiatalember, akinek még a bajusza sem serkent, falfehéren, szó nélkül kitárta a kormányzó ajtaját. A váli, aki egy asztalnál ült, ruganyosan feláll, és elébük sietve üdvözölte őket. A parancsnok a köszöntést sem viszonozva az asztalra dobta a Sarkis kérését elutasító levelet, s kemény, szemrehányó hangon kérdőre vonta a válit, hogy ezt miért írta alá.

Még mielőtt a váli válaszolni tudott volna, a török parancsnok előhúzta pisztolyát. A kormányzó ötölt-hatolt, s elhaló hangon kinyögte: miféle aláírást kérnek számon rajta?

“Olvassa csak, és mondja meg, hogy mi végre sértettek meg egy oszmán katonatisztet – mondta a parancsnok. A váli azzal mentegetőzött, hogy a folyamodványt valójában csak rutinból és olvasatlanul látta el kézjegyével. Most ezért alázatosan bocsánatot kért, és megígérte, hogy a csorbát azonnal kiköszörülik, s szavatolják, hogy a kislányt bárhová biztonságosan elküldhetik, ahová csak óhajtják.

“Rendben, úgy legyen – jelentette ki Beliğ bej. Mert ellenkező esetben akasztófára juttatom nyilvános elrettentés céljából.”

Torosyan A palesztinai front című fejezetben részletesen beszámol az ottani hadműveletekről. Bibliai tájakon jártak 1918 tavaszától, írásában gyakran felbukkan Betlehem, Haifa, Jeruzsálem, Jerikó, a Jordán nyugati partvidéke. Amikor Nábluszban állomásoznak, gyakori vendég egy török kávéházban, ahol hevesen vitatkoznak az egyre borúsabb és kilátástalanabb katonai helyzetről. A százados nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy az arab felkelők harca segíti majd az örmény függetlenség kivívását is. De egyelőre semmit nem hallott az arabok tevékenységéről. Beszélte nyelvüket, s így megvolt a lehetősége, hogy szoros kapcsolatot építsen ki velük.

Erre nyílt kiváló lehetősége 1918 augusztusában. Nábluszban jelentkezett nála egy oszmán hadnagy, aki azt állította, hogy Sarkis arab barátjától, a konstantinápolyi pályaudvaron megismert Nuri Yusuf bejtől hoz üzenetet. A kezdeti gyanakvását feladva az örmény százados kérte tőle az üzenet átadását. Ez a hely, a nábluszi tiszti klub teljességgel alkalmatlan erre – közölte az idegen Egyben azonban sürgette, hogy azonnal induljanak útnak az egyik arab vezér, Haci Said sejk közeli birtokára. A két oszmán egyenruhás katonatiszt könnyűszerrel eltávozhatott a körletből, s lovon hamarosan el is érték úti céljukat, egy hét és fél kilométernyire fekvő arab falut. Sarkis mintha álomban járt volna. Érkezésekor a települést körülvevő magas kőfalban kinyílt egy kapu, amely mögött feltárult a sejk birodalma: fegyveres őrök, nemes paripák és nagy számban összegyűlt titokzatos arcú arab méltóságok. Ezek a sejkek egy hosszú gyűlésteremben foglaltak helyet. Az örmény vendég beléptekor felálltak, és egyszerre mély hangon köszöntötték. Miután Sarkis szintén arabul válaszolt, Haci Said beszélt: Százados! Üdvözlünk körünkben – mondta. Tudjuk, hogy te is a török igától akarsz megszabadulni, mert népeink, a tiéd és az enyém, egyaránt nagyon sokat szenvedtek. A továbbiakban szólott a gyülekező arab törzsekről, majd a jelenleg távol levő Nuri Yusuf nevében javasolta, hogy Torosyant vegyék fel a vezérek közé. Szövetségük megkötése alkalmából szerencsekívánatok hangzottak el, majd a földre terítettek egy ezüstszállal átszőtt hatalmas textíliát, s ezen ültek neki az ünnepi lakomának.

Éjjel kavarogtak fejében a gondolatok. Végre-valahára ütött a bosszúállás órája! Tudta, hogy miben segíthet legjobban az araboknak. Ismerte a török hadsereg állásainak gyenge pontjait. S reggelig bújta a térképeket, hogy felvázolhassa a “gyenge pontokhoz” vezető legalkalmasabb útvonalakat.

Ez idő tájt jutott el hozzá Nuri Yusuf két levele. Az elsőben tudatta, hogy az a hadnagy, aki Nábluszban felvette vele a kapcsolatot, Haci Mahmut, halálig hű barát és rokon. Vakon megbízhat benne. Emlékeztette, hogy Sarkis katonai tapasztalataira, vezetői képességére és tudására nagy szükség van az arab táborban, ahol minden tervről őszintén vitatkozhat. Ezennel az ő parancsnoksága alá rendeltek 15 arab sejket és beduinokat a Jordán nyugati partvidékén. Minden katonai felszerelést és utánpótlást biztosítanak számára, a költségeket egy titkos társaság fedezi. Ne felejtse el, hogy mennyire megbíznak és hisznek benne. Yusuf bej kifejezte szilárd meggyőződését, hogy erőfeszítéseit siker koronázza. “Allah a mi oldalunkon áll, kérem őt, hogy állítsa talpra a te népedet is. Már közeledik a szabadság napja” – zárta sorait az arab barát.

Második levelében azonban nagyon lehangoló eseményekről számolt be. Jeruzsálemben meghalt közös barátjuk és jótevőjük, a konstantinápolyi arab pasa. Mint írta, az arab mozgalom sokat köszönhet neki, mert kitartóan, szívvel-lélekkel támogatta az arab függetlenség ügyét. Gyűlölte az Egység és Haladás Bizottságának kegyetlen ifjútörökjeit, egyaránt megbélyegezte az arabok és örmények ellen alkalmazott elvakult, szélsőséges politikát. A történtek mélységesen elszomorították. Amikor Konstantinápolyból Arábiába indult, a szó szoros értelmében megszakadt a szíve: fiának, Muharremnek a halála annyira megviselte, hogy egyik napról a másikra szinte magatehetetlen aggastyánná változott. A fájdalom vitte a sírba. Halála után felesége és leányai átköltöztek szülővárosába, Gázába. A nagyobbik leány, Feride férjhez ment, Cemilét azonban súlyos tüdővésze ágyhoz kötötte. Többet már nem tudott felkelni… – fejeződött be a levél.

Közben Sarkis az arab fegyveres felkelést szervezve sorozatosan veszélyes tanácskozásokon vett részt. Ekkor találkozhatott újra a fenti levelek szerzőjével, aki addigra már az arab lázadás egyik vezérévé lépett elő. Nuri Yusuf a britektől kieszközölt egy engedélyt, amely Sarkis számára lehetővé tette az angol vonalakon való átjárást. Így jutott el akadálytalanul Hebronba (El-Halil) és Gázába is.

Az elhunyt pasa gázai szülőházába alig akarták beengedni, először nem ismerték meg. Az özvegy azonban végül sírva kérte rá Isten áldását, amikor Muharrem egykori osztálytársa, bajtársa és legjobb barátja megmondta nevét a kis résre nyitott kapuban. Még időben érkezett ahhoz, hogy láthassa szerelmét, Cemilét, akinek már meg voltak számlálva a percei. A leány a kertben feküdt az olajfák árnyékában. Alig hallhatóan szólította Sarkist, s feléje nyújtotta csontos, szinte áttetszővé vált kezét. Csak suttogni tudott, gyakran rázta fuldokló köhögés. Sarkis még a gázai házban volt, amikor szerelme meghalt. A lányt másnap délben temették. A Koránból egy hodzsa recitált halotti imát…

Sarkisnak társaival együtt innen is egy találkozóra kellett sietnie. Hétórás lovaglás után már sötétben haladtak át a jeruzsálemi kapun. Reggel szolgálati helyén felkeresték az arabok nagymuftiját, és vázlatosan ismertették vele terveiket. A szerkesztő, Ayhan Aktar lábjegyzetben megemlíti, hogy a szóban forgó Mohamed Amin al-Husszeini az első világháborúban szintén tüzértisztként szolgált az oszmán haderőben. 1921-ben lett jeruzsálemi mufti, s megbízatása a második világháború utánig tartott. Ellenezte a zsidó államalapítást, s az elsők között támogatta a palesztinok küzdelmét. A háború alatt a britek és a cionista mozgalom ellenségeként hitlerista kollaboráns lett.

Haci Said sejk arab falusi főhadiszállásán Sarkis részt vett az immáron harmadik titkos tanácskozáson. Ezen barátja, Nuri Yusuf bejelentette, hogy “itt az idő!” Valóban, Allenby brit tábornok parancsnoksága alatt megkezdődött a szövetségesek híres közel-keleti általános támadása, s erre a hadjáratra az arab lovasság már felkészülten várt. 1918. szeptember 18-án a palesztinai front nyugati szárnyán akcióba lépett a tüzérség, a Földközi-tenger partjától a Jordánig elterülő vidéken az ágyúdörgés minden más hangot elnyomott. Sarkis ebben az időben hajtotta végre első fontos haditettét. Még a török főhadiszálláson tartózkodott, amikor Şevket bej vezérkari főnök megbízta a 7. és a 8. török hadsereg közötti hírközlés felügyeletével, a távíró- és telefon-összeköttetés biztosításával.

A parancs elhangzás után azonban az örmény katonatiszt, aki sokáig titokban ingázott a török haderő és a szervezkedő arab felkelők között, hirtelen megmásíthatatlanul saját kezébe vette sorsa irányítását: egyszerűen elvágta a vezetékeket, lóra pattant, s a jelen lévő török katonák elképedésére, villámsebesen elvágtatott. Valamivel reggel öt óra után érkezett meg az arab főhadiszállásra. Rögtön beállt a reá már várakozó, fehér leples arab lovasok közé. Lován nyerget cseréltek, s miután levetette oszmán századosi egyenruháját, magára ölthette arab öltözékét. Ezután már lélegzetelállító iramban követték egymást az általa leírt harctéri események.

“Kardomat kirántva egységem élére ugrattam. Utánam! – kiáltottam, s parancsot adtam egy híd megközelítésére. Szélsebesen vágtattunk. Visszapillantottam, s láttam, amint harcosaim kardjukat magasba tartva rohamoznak. A meztelen acélpengék meg-megvillantak a napfényben, a lovasok hátán pedig hintáztak a vállukra vetett hosszú csövű puskák. Magamban azt mérlegeltem, hogy csapatom mekkora kárt tehet majd az ellenségben. Lelkesültség szállt meg, amelyet csak fokozott arabjaim acélpengéinek látványa” – így vezette be könyvének ezt a fejezetét a szerző.

Ezután lovasaival megérkezett a hídhoz, s ott arab felkelőivel együtt elrejtőzött. Rajta akartak ütni a mit sem sejtő, visszavonuló törökökön, akik megváltást reméltek a Jordánon való átkeléstől. Kisvártatva feltűnt az ellenség. Távcsövön látták közeledését. Jól kivehették, hogy a törökök már nagyon lelassultak, lövegeiket is csak nagy nehezen vonszolták. Ekkor eldördültek a brit hajóhad messzehordó ágyúi. A törökök menthetetlenül besétáltak a csapdába. A becsapódó haditengerészeti lövedékek százszámra ölték meg embereiket, elpusztították a löveghordozó gépjárműveket, a lőszer- és élelmiszer-készleteket szállító kocsikat. Az angol flotta a helyszínt török roncstemetővé változtatta.

Sarkis és emberei csak erre vártak. Előviharzottak rejtekhelyükről, s forgószélként valósággal elsöpörték a tőrbe csalt, még megmaradt ellenséget. Az arabok velőtrázó csatakiáltása és a megkezdett offenzíva mindent letaglózó lendülete rettegéssel töltötte el a török katonákat. Torosyan könyvében olvashatóan “a fegyelem felbomlott, mezei nyúlként próbáltak menekülni”.

De ez csak a kezdete volt annak, amit a Bosszúállás véres ösvényén című fejezetben igyekezett érzékeltetni. Lesből rátámadtak a török utóvédekre, görbe kardjukkal a legénységet lekaszabolták, ágyúkat és hadianyagot zsákmányoltak.

És ekkor váratlanul megszólalt a lelkiismeret Sarkis Torosyan örmény kapitányban. S nem minden megbánás nélkül jegyezte le:

“Én már addigra levetkőztem minden emberiességet. Halálosztó gépezet részévé változtam. Parancsnokává egy szakszerűen működtetett olyan szerkezetnek, amelyet csak a gyűlölet tart működésben. Semmi mást nem éreztem. Mintha régi komám lett volna a halál, amely iránt aztán közömbös is lettem. Gyilkoltam, mert kiapadt belőlem az élet. Számomra nem volt visszaút…”

Torosyan a továbbiakban sem szépítget, őszinte akkor is, amikor saját kegyetlenkedéseiket írja le:

“Arab lovasaimmal megint utolértük utóvédjeiket, és vadul nekik estünk. Nagy részükkel kardunk végzett, mások kétségbeesésükben a Jordánba vetették magukat, és belefulladtak a folyóba.”

Más arab egységek barbárságát sem leplezi, például megemlíti, hogy Fejszál emír, a későbbi iraki király alakulatai “aprították a törököket, nyomukban valóságos vértó keletkezett.”

Ezenközben egyre többen harcoltak parancsnoksága alatt. A szétszórtan élő nomád arab törzsekből és a környező falvakból mind nagyobb számban csatlakoztak hozzájuk, emberei egyre bátrabban küzdöttek, hovatovább már puszta megjelenésük is félelmet keltett a törökökben. A kezdeti kétezres létszám hatezerre nőtt. Arab lovasait “mindenki másnál nagyobb tettrekészség és bosszúvágy sarkallta”.

Ezért – mint írta – a törököknél szóba sem jöhetett, hogy nekik adják meg magukat, inkább igyekeztek elérni az angol vonalakat. Nagyon is tisztában voltak ugyanis azzal, hogy az arab kard soha nem fogja megkímélni az életüket. Az arabok nem ejtenek foglyot, és megölik őket. Torosyan azonban nem tudja megtagadni önmagát. Ha viszolyogva is, a következő oldalakon ezután is részletezi a véres jeleneteket: “Parancsomra arabjaim nyeregbe pattantak. Vérfagylaló csatakiáltásuk összevegyült a lódobogással. Nekivágtattak a halálra rémült ellenségnek. Kardjukat eszeveszett módon forgatták, vadul kaszabolták a törököket. Utóbbiak, amikor magukhoz tértek az első rémületükből, ellentámadással próbálkoztak, de nagy veszteségeket szenvedtek. Véres és kíméletlen csata zajlott. Egy óra múlva a törökök visszavonultak.”

Aztán valamivel lejjebb még egy rövid harci jelenet: “Az arab lovasok vadul kiáltozva, nyílsebesen rohamoztak. Fehér palástjuk lobogott a szélben. Támadásuk során karddal levágtak több száz törököt”. A törökök, ahogy várható volt, inkább Allenby tábornok angol katonái előtt tették le a fegyvert. Sarkis Torosyan este találkozott Nuri Yusuffal és a többi arab vezérrel. “Allah áldása kísérjen” – mondták neki.

Arab és angol katonai alakulatok 1918. október elsején elfoglalták Damaszkuszt. Néhány nappal később megérkezett Fejszál emír, s a lakosság győztesnek kijáró lelkes ünneplésben részesítette. Az ablakokat zászlódíszbe öltöztették, a lakók kitették a nyugati szövetséges országok színpompás lobogóit, mindenütt éljenzés, zajos tetszésnyilvánítás, katonazenekarok indulókat játszottak. Fejszál maga azonban Torosyan szerint mentes volt a győztes hódítók allűrjeitől. Szerény külsőségek közepette ellátogatott arra a helyet, ahol Cemal pasa kivégeztetett arab vezetőket. Az emír, aki mindig kerülte a fellengzős, katonás szónoklatokat, most sem beszélt. Leszállt lováról, majd imádkozott. Karját az égnek emelve mondott hálát Allahnak.

Ayhan Ahtar hosszú jegyzetben foglalkozik Cemal pasának, szíriai válinak és egy ideig a 4. hadsereg parancsnokának önkényuralmával. A pasa 1915 vége és 1916 áprilisa között számos arab értelmiségi személyiség üldözését, majd letartóztatását rendelte el Szíriában és Libanonban. Azzal vádolták őket, hogy francia és angol segítséggel független arab államat akarnak létrehozni. A szíriai Alije kisvárosban felállított különleges törvényszék több száz arab felett ítélkezett. Ennek alapján 1915 augusztusában Bejrútban nyilvánosan felakasztottak tíz muzulmán és egy keresztény vallású arab értelmiségit. A kivégzés egykori helyszínén ma emlékmű áll. Ezután még egy csoportot ítéltek halálra. Ebbe a 21 tagból álló csoportba 17 muzulmán és 4 keresztény tartozott. Rajtuk 1916. május 16-án hajtották végre az ítéletet. Közülük 14-et Bejrútban, hetet pedig Damaszkuszban végeztek ki kötél által. A mártíroknak e májusi napjáról minden éven megemlékeznek Szíriában.

Cemal pasa sok esetben maga rendelte el az ítélet végrehajtását anélkül, hogy előírásszerűen kikérte volna a konstantinápolyi kormány jóváhagyását.

A cemali “uralmi módszer”, az önkényeskedés, kiváltképp pedig a sorozatos kivégzések hatására fordulópont következett be az arab nacionalizmus alakulásában. Alig másfél hónapra rá Husszein mekkai serif fatvát, vagyis vallásjogi szakvéleményt hirdetett. Ezzel megkezdődött az arab felkelés, amelyet a török történetírásban kezdtek úgy “magyarázni”, hogy az arabok orvul hátba döfték a törökséget…

Torosyan ott volt a városban, amikor tevéjén megérkezett Damaszkuszba “Arábiai Lawrence” brit katonatiszt. A híres ezredes nem nyerte el Torosyan rokonszenvét. Az örmény tiszt meg is említi, hogy maguk az arabok is “fizetőtisztnek” nevezték az angolt. “Anélkül, hogy bárkiről rosszat akarnék állítani, Lawrence nemhogy semmit nem tett az arab forradalomért, hanem az arab haditaktika kidolgozásban sem volt semmiféle szerepe” – írta Torosyan, majd mindezt az alábbi mondattal toldotta meg: “Katonaként csak egyet mondhatok. Vannak, akik harcolnak, és vannak, akik pénzt osztogatnak…”

Sarkis még Damaszkuszban tartózkodott, amikor felvillanyozta egy örömhír: Amerikából érkezett örmény önkéntesek egyezségre jutottak francia és angol szövetségeseikkel, hogy a jövőben az örményeké lesz Cilicia korábbi oszmán tartomány. A szóban forgó örmények e hír szerint Bejrút felé tartanak a Földközi-tenger partján haladva. Sarkis ezért Bejrútba utazott, s első dolga volt, hogy az örmény légió fegyvereseinek a körében érdeklődjék, nincs-e közöttük valaki szülővárosából, Everekből. De volt! Mégpedig egyszerre mindkét fivére, Parseh és Aram Torosyan. Ők már Amerikából érkezve csatlakoztak az önkéntesek mintegy kétezres létszámú csapatához. Harcolni akartak az antant oldalán. Először Cipruson beléptek a francia hadseregbe, majd egy évet a palesztin fronton töltöttek. A találkozás nagy öröme azonban hamar gyásznak adta át a helyét. Amikor hármasban Aleppóban meg akarták látogatni húgukat, Bayzart, már elkéstek. A leányt már el is temették a város örmény temetőjében. Belehalt a bánatba, a magányba és a nélkülözésbe…

Sarkis két hónapot Bejrútban töltött, s egyelőre az volt a feladata, hogy szervezze az elűzött örmények biztonságos hazatelepítését. Az örmény légió élén Louis Romieu alezredes állt. Ayhan Aktar jegyzete szerint a négy zászlóaljból létrehozott légiót 1918 decemberében a francia parancsnok vezetésével a délkelet-törökországi Çukurova vidékére irányították, egyik zászlóalját, a 4. számút, amelyben feltételezhetően Torosyan százados is szolgált, Saimbeyli, İskenderun, Dörtyol, Osmaniye és Bahçe városokban állomásoztatták, három zászlóaljuk pedig a Mersintől és Tarsustól Adanáig és Pozantıig húzódó övezetben igyekezett megvetni a lábát.

Sarkis – miközben fivérei Adanában voltak – beszámolt İskenderunban átélt megrendítő élményeiről. Mint írta, bármennyire féltek is a törökök az örmény légiótól, az elhagyott hegyi ösvényeken visszatérő örmények karavánjait állandóan megtámadták. Ezért a tartományi vezetés ezek védelmére kénytelen volt katonai rendőrséget és kíséretet kirendelni. Sarkist katonák élén a Hatay tartománybeli Dörtyol kerületében fekvő Payas község környékére küldték. Látta, amint az örmények, “akiknek most megígérték, hogy elismerik jogukat külön hazára és biztonságos életre”, milyen bátran viselkedtek, kitéve a háborús vesztes törökök haragjának. Amikor fegyveres kísérőként már védelmezni tudtuk őket, a kezünket csókolgatták.” A szerencsétlenek “úgy festettek, mint ágrólszakadt csavargók. Torzonborz férfiak, szőrösen, borostásan, aztán rongyokba burkolózó, holtfáradt asszonyok, akikről lerítt, hogy betegek, és végletesen legyengült gyermekek, akik már az éhhalál küszöbén tengődtek.”

Torosyan szerint “a hetek múlásával egyre sűrűsödtek a török bandák támadásai”. Az örmény tiszt fel nem foghatta, hogy a “martalócok honnan szerezhettek fegyvert és lőszert”. Ezt jelentette a főhadiszállásnak, és engedélyt kért arra, hogy behatolhasson a falvakba. Az engedélyt megadták, és egy ilyen meglepetésszerű rajtaütés során világossá vált előtte a szomorú igazság: a törökök számára franciák biztosították a fegyvert és a lőszert! Erről a döbbenetes tényről táviratilag beszámolt főnökeinek, minthogy azonban semmi nem történt, egyre fájdalmasabb kétely merült fel benne.

Nem sokkal később Romieu alezredes parancsára egy negyvenfős lovascsapat élén Adanába kellett mennie. Az út egy szakaszán vonaton utaztak. Amikor 1919. március 28-án megérkeztek, Ciliciában a szabadság légköre érződött. A városok és falvak utcáin vidám nyüzsgés, izgatott pezsgés vette körül őket, az emberek folyamatosan ünnepi hangulatban voltak. Az ok világos volt előttük: az Oszmán Birodalom feloszlóban volt, s megengedték, hogy Szíriából és Libanonból hazatérhessenek az 1915-ben elűzött örmények. Adanába mintegy hatvanezren, további ötvenezren pedig főleg Hasanbeyli, Osmaniye, İslahiye, Bahçe, Dörtyol, Tarsus, Mersin, Sis (Kozan) városokba érkeztek. Így megközelítőleg összesen 110 ezer örmény térhetett haza a térségbe. A tavaszi és a nyári hónapok eseménytelenül teltek, ahogy azonban közeledett az ősz, “a barátainknak és védelmezőinknek számító franciák és angolok magatartásában – olvasható Torosyannál – szemlátomást változás következett be”. És Sarkisnak ez a tapasztalata azzal a régebbi sejtésével párosult, hogy a háttérben valamiféle ravaszkodás, megtévesztés történik. Ezt a megérzését csak erősítette, hogy a britek kezdték tömegesen elengedni a török hadifoglyokat. A brit őrség hirtelen elhagyta állásait, s az ottani feladatok ellátását átruházták a védelmi szempontból elégtelen létszámú örmény légióra. És erről még szabályos bejelentést sem tettek. Egy angol katonatiszt bizalmasan megsúgta: “A franciák titkokban megállapodtak a törökökkel abban, hogy az antant hatalmai kiürítik Ciliciát.” Egy hónapon belül az összes angol katonai egység távozott a térségből… Torosyan szerint a nagyhatalmak feláldozták az örmény gyalogot a nemzetközi sakktáblán.

“Embereim el voltak keseredve, hiszen bíztak abban, hogy akik ígértek valamit, állják is a szavukat. Én is elkeseredtem, de nem voltam meglepve. Jól ismertem ugyanis a diplomácia csalárdságát. A háborúban az emberek elállatiasodnak, de a vadállatok legalább bátran küzdenek. A diplomácia azonban a sakálok területe. Én inkább a fegyveres harcot választom” – írta Torosyan.

A ciliciai francia kormányzót leváltották, s törököt neveztek ki a helyébe. Ennél is rosszabb előjel volt, hogy az örmény légió francia parancsnokának főhadiszállására szinte bejáratos volt egy török ezredes. Ezt Torosyan megfigyelte. Követte a törököt, s aztán civilben, majd oszmán tiszti egyenruhában bejutott a törökök parancsnokságára. Nem volt nehéz dolga, hiszen úgy beszélt törökül, mint ők. Nyíltan beszéltek előtte. Elmondták neki, hogy a “török föld sebeinek begyógyítására, az elvesztett területek visszahódítására törekszenek. Mustafa Kemal hadserege ehhez elég erős lesz, s ezért készülnek arra, hogy csatlakozzanak hozzá”.

Mások pedig azt mondták, hogy az eddig ellenséges antant hirtelen barát lett. Most megfordult a szerencse, ezért üstökön is kell ragadni. A nagyhatalmak nem tudnak megállapodni maguk között abban, hogy kinek legyen nagyobb befolyása Törökországban. Azért adnak nekünk fegyvert és muníciót, mert egymásban bíznak legkevésbé. Úgy látják, jobb nekünk hagyni Törökországot, mint átengedni egy vetélytársnak.

Egyikük viszont kijelentette, hogy a “legnagyobb bajuk az örménység”. Szerinte Ciliciában erős a fegyverzetük. Mindamellett hozzáfűzte: a “franciák néhány hónappal ezelőtt biztosítottak bennünket afelől, hogy visszaadják nekünk, törököknek ezt a tartományt.”

Ezzel teljesen nyilvánvalóvá vált a francia hamisság. Hol a törököket támogatták, hol az örményeknek csepegtettek némi segélyt. Mindkét felet egyaránt fenyegették, s ha érdekük ezt kívánta, a franciák egymás ellen játszották ki őket. Sarkis elrohant az örmény vezetéshez, s hárompontos, lépcsőzetes tervet terjesztett elő. Már az első pont mutatta, hogy kétségbeesése valószínűleg elhomályosította politikai tisztánlátását, elsősorban realitásérzékét. Indítványozta ugyanis, hogy Ciliciában “bontsák ki a felkelés zászlaját”. Aztán fogják le, és kísérjék ki a határon túlra a francia tiszteket. Végül fegyverezzék fel, változtassák valóságos erődítménnyé azokat a kisvárosokat, főként a határ mentén fekvőket, amelyeket meglepetésszerű támadás veszélye fenyeget. Elképzeléseire rá se hederítettek. Ekkor – Torosyan szavai szerint – “az amerikai örmény önkéntesek többsége, amely már régóta gyanította, hogy a franciák elárultak bennünket, kiábrándultan és megcsömörlötten felkerekedett, és hazaindult a tengerentúlra”. Az örmény légió éléről távozott Romieu alezredes, s egy francia ezredest, Phlised-Marit nevezték ki a helyére. Ezután teljesedett be igazán az örmények tragédiája.

Minden oldalról özönleni kezdtek a török menekültek is, teljes zűrzavar támadt. A kemalisták megostromolták Cilicia keleti és északkeleti városait. Eközben a francia fegyveres erőket kivonták Maraş városából, s ennek következtében a lakosság könnyű prédája lett a rablóbandáknak. Lemészároltak több mint kétezer örményt. A franciákat is elérte végzetük: visszavonulás közben a hegyek között megfagyott haderejük hatezer szenegáli katonája….

Torosyan elismeri, hogy egyre nőtt a kemalista erők létszáma. Kárhoztatja őket viszont amiatt, hogy zaklatták, rettegésben tartották Saimbeyli környékének örmény lakosságát. Itt csak ezer örmény család élt, amely bátran kitartva harcolt. Hónapokig hiába vártak a franciák által megígért, de elszabotált segítségre. A franciák mindvégig itt is folytatták kétkulacsos játékukat. Torosyan egységével egy ideig Adana közelében részt vett kis falvak védelmében. De mindinkább tehetetlennek és fölöslegesnek érezte magát, s végképp elhatalmasodott rajta a reménytelenség érzése. Belefáradt az egészbe. Ekkor elhatározta, hogy hátat fordít a franciáknak. Amikor az Örmény Nemzeti Tanács Adana védelmére örmény önkénteseket toborzott, még elvállalta a “keleti és déli front parancsnokságát”. A franciák továbbra sem hagytak fel méltatlan politikai manővereikkel, és állandóan keresztezték elképzeléseit. Számára ezzel betelt a pohár, lemondott megbízatásáról.

Sarkis Torosyan könyvének utolsó fejezete akár A végső kiábrándulás és a kijózanodás emlékirata címet is viselhetné. A szerző azonban érthetően más címet adott, amely így hangzik: A Nemzeti Erők frontvonalai mögött. Cselekménye részben valóban a Mustafa Kemal nemzeti-hazafias fegyveres erőinek hátában játszódik, egy kegyetlen gerilla-, vagy nevezhetjük úgy is, bandaháború viszonyai közepette. Torosyan 1920 áprilisában veszi fel újra elbeszélésének fonalát. Úgy látta, hogy az országban “banditizmus ütötte fel a fejét, s Mustafa Kemal híveinek ténykedése folytán félelem és zűrzavar lett úrrá” a maradék birodalomban. “A törökök megerősödtek, megnőtt az önbizalmuk is, és öldösték a francia katonákat. Az árulókat is elárulták!” – vonja le a keserű következtetést Sarkis. Azt már a jegyzetíró Ayhan Aktar fűzi hozzá, hogy miközben a franciák 1918 és 1922 között megszállva tartották a déli Çukorova tájegységet, Mustafa Kemal 1920 januárjában távírón parancsot küldött az övezetben tevékenykedő nemzeti erők vezéreinek. Ez azt tartalmazta, hogy indítsanak gerillaháborút a franciák ellen!

Sarkis embereivel ekkor már a hegyekben vándorolt. Leírása szerint tizenöt örmény önkéntese, elszánt, sőt vakmerő harcosa volt, mind kipróbált mesterlövész és kitűnő lovas, aki egytől-egyig jól beszélt törökül is. Első többhetes bolyongásuk során mindent megtettek, hogy kiérdemeljék a falusi lakosság és katonaság bizalmát. Sok értesülést szereztek arról, hogy kik működnek együtt a kemalistákkal, és milyen cselekményeket hajtottak végre a falusi rablóbandák. Úton-útfélen belebotlottak kegyetlen gaztettek nyomaiba. Láttak megcsonkított francia holttesteket, és a tábortűz mellett is véres és barbár történeteket hallottak. Előfordult, hogy nekik kellett eltemetni a halottakat, és nem ritkán tanúi voltak haldoklók utolsó pillanatainak. Néha – mindennek ellenére – mégis segítettek franciáknak. Ez történt például egy híres francia zászlóalj esetében.

Michelin őrnagy katonái kitüntették magukat még az első világháborús frontokon. Úton hazafelé a dél-törökországi Pozantı közelében azonban török támadás érte őket; az alakulatot bekerítették, s katonáinak több mint fele elesett. Kétségbeesett helyzetükből mégis kiszabadultak, átverekedték magukat a török vonalakon, s egy régi erődben menedéket találva öt hétig ellenálltak. Sarkis örményei felmentésükre siettek; támadásaik azonban sikertelenek maradtak. Végül a bátor Michel őrnagy franciái élén – a sebesültjeiket is magukkal cipelve – az erődből is kitört. Kirohanás közben letarolták a török barikádokat, és sikerült egérutat nyerniük Tarsus irányába. Az örmények azonban hallották, hogy a közelben kurdok és törökök egész nap győzelmi dalokat énekeltek…

Sarkis Pozantı mellett találkozott fivéreivel, Persehhel, aki még csak altiszt volt és az őrnagy Arammal. Csak harminc emberük volt, de mindketten három napon át hősiesen kitartottak kétezer kemalista katonával szemben. Parseh közben kimentett szorult helyzetéből ezer örményt, és épségben elkísérte őket Adanáig…

Ebben a fejezetben mesél el Sarkis Torosyan egy különös történetet. Egy napon jelentették nekik, hogy egy körülbelül kétezres rablóbanda készülődik Tarsus szomszédságában zsákmányszerzésre. Állítólag rajta akarnak ütni a városon, hogy kifoszthassák, és keresztény lakosságát lemészárolják. Rögtön látszott, hogy Sarkis egysége gyenge ennek a bandának a feltartóztatásához. Ekkor az örmény katonatiszt cselhez folyamodott, s ettől azt remélte, hogy segítségével maguk mellé állítják a környező falvak lakosságát. Volt egy Mardik nevű élénk eszű embere, aki kiválóan kiismerte magát az iszlám szertartásaiban, és mesterien tudta utánozni az imámok beszédét, hanglejtését, tartását és mozgását. Mindenekelőtt szereztek egy imámok által viselt vallási öltözéket, majd a jelöltet felkészítették arra, hogy a dzsámiban súlyos tartalmú szentbeszédet mondjon, amely mélyen elgondolkodtatja majd az igazhívőket az őket fenyegető veszélyek felől… Előreküldtek hírvivőket, hogy jelezzék: a faluba tart egy szent életű vándor hodzsa. Ezért alaposan kitakarították a dzsámit, és a szószéken új imaszőnyeget terítettek ki. Mardik, a “vándor hodzsa” érkezésekor annyira hűen és méltóságteljesen végezte muzulmán papi teendőit, hogy a lakosok kézcsókra járultak hozzá, és csendes áhítattal gyűltek köréje, amikor az ima előtti rituális mosakodást végezték. Mardik taglejtései, fejtartása, egész szertartásossága tökéletesnek bizonyult. Főképpen azonban prédikációja – és hangja, amelyen elmondta.

Ebben a szentbeszédben “mindenki megkapta a magáét”: Az Egység és Haladás párti bukott kormány tagjai, akik a háborúban gyalázatos módon vágóhídra küldték a haza ifjúságát, majd egyszerűen kereket oldottak. Ők voltak azok is, akik “szörnyen bántalmazták” a nem muzulmán, hitetlen örményeket, s ezzel Törökország ellen fordították az egész világot. “Undorító hazugságot mond, aki azt állítja, hogy ha legyilkoljátok a keresztényeket, akkor a paradicsomba juttok – mennydörgött a szószékről Mardik “imám”. Az ilyenek valójában csak a zsebüket akarják megtömni. Szent Mohamed prófétánkat heves harag tölti el és nagy bánat éri, ha nektek, muzulmánoknak keresztények vére tapad a kezetekhez. „

Végül pedig az “imám” szájából elhangzott Mustafa Kemal neve is. “Igazhívőként felháborodva el kell utasítani – mondta –, hogy valaki az ő szolgálatába szegődjék. Hadseregét meg kell semmisíteni, hogy ne hatolhasson be falvaitokba. Így felelhettek meg Allah óhajának, s oltalmazhatjátok meg becsületeteket, ifjaitokat és otthonaitokat”. Torosyan leírása szerint Mardik “valóságos csodát” művelt beszédével. Az emberek körülfogták, és hálálkodtak tanácsaiért, útmutatásáért. A falu muhtárja, elöljárója egyenesen marasztalni akarta a “vándor prédikátort” és kíséretét. Ez azonban kockázatos lett volna, ezért sürgősen továbbálltak azzal az ürüggyel, hogy más falvakban is szükség van az emberek figyelmeztetésére, lelkiismeretük felrázására.

Kíváncsiságunk azonban kielégítetlen marad, mert pontosan később sem tudjuk meg, vajon volt-e tényleges hatása ennek az elmaradott falusi környezetben előadott szemfényvesztő mutatványnak. Vajon mit tettek magukévá ezek a jámbor, jobbára írástudatlan és képzetlen emberek, akik soha nem is mélyedhettek el a muzulmán hittételek értelmezésében. És ami a leglényegesebb, gazdagodtak-e lélekben Mardik szavaiból, és meríthettek-e belőlük fizikai erőt is, hogy kellő szilárdságot tanúsítsanak a beharangozott rablóbandával szemben. Torosyan írásából sem az nem derül ki, hogy kellőképpen fel voltak-e vértezve a hatékony ellenállásra, sem az, hogy végül is bekövetkezett-e rablótámadás a jelzett formában. Igaz, hallottak óvatlan haramiákat hangosan azzal kérkedni, hogy Tarsusban majd “végigmennek” az összes keresztény lányon, asszonyon…

Cselvetést Torosyanék máskor is alkalmaztak, például, amikor megtévesztésül kemalista alakulatnak mondták magukat, vagy mások őrzésére, kíséretére kirendelt felderítő egységnek. Közvetlenül is harcba keveredtek kemalistákkal, akiket egy hegyi hágón lesből megtámadtak. Itt sokan meghaltak és megsebesültek. A hágó őrzésére később teljes létszámú katonai alakulatokat rendelt ki a kormány. Bujkáló partizánok életmódját folytatva azonban egyszer majdnem ráfizettek arra, hogy önfeledten élvezték egy muhtár szívélyes vendéglátását. Szürcsölgették illatos, zamatos török kávéját, kényelmesen szívták vízipipáját. A társaság már kicsit el is ernyedt, amikor az udvarból váratlanul dühödt kutyaugatás hallatszott. Torosyan meg akarta nézni, hogy mi van kint. Rosszat gyanítva az ajtóhoz lopakodott, amelyet hirtelen felrántott. Ekkor szembe találta magát két fegyveres katonával. Rájuk csapta, majd elreteszelte az ajtót. Pisztolyt rántott, és felszaladt az emeletre. A padlóra vetette magát, mert lőni kezdtek utána. Ő meg kézigránátot dobott a támadókra. Ezután a háziasszony fejkendőjét magára terítve elmenekült a sötétben, s nem lévén tisztában a muhtár szerepével, rövid időre túszként magával vitte a háziak kislányát, akit aztán gyorsan el is engedett…

Újra bevette magát a hegyekbe, és elrejtőzött. Ezt az időszakot úgy jellemezte, hogy a “végkimerülésig harcoltunk és öldököltünk”. Ám mindinkább kezdett kételkedni ennek értelmében. Az állandó életveszély, az izgalmak, az otthontalanság fokozatosan felőrölte az idegeit. Még inkább az egyre vigasztalanabb kilátástalanság. A kemalista nemzeti erők sorozatos győzelmei megpecsételték elárvult örmény csapatának sorsát. Feltartóztathatatlanul közeledett a végleges vereség órája. Ennek már semmi nem állhatott útjába: a francia kormány eladta az örményeket, eddigi védenceit és leghűségesebb törökországi szövetségeseit. S álnokul cserbenhagyva őket hátuk mögött tenyerébe csapott az új hatalom képviselőinek, a diadalmas kemalistáknak. A franciák lényegében elmenekültek Dél-Törökországból, s gyalázatos módon nemcsak az örményeket hagyták sorsukra, hanem veszni hagyták saját katonáik egy részét is…

Akkori lelkiállapotát Sarkis így idézte fel könyvében: “Lovaglás közben mintha megszűnt volna köröttem a világ, elvesztettem a vele való kapcsolatomat. Bensőmben reménytelenség lett úrrá, elhamvadt az a tűz, amely eddig egy ügyért lobogott szívemben. Életem elvesztette értelmét. Nemhogy nem kergettem már merész álmokat, hanem egy csapásra teljesen céltalanná váltam…”

Valamivel lejjebb ehhez mintegy végszóként hozzáfűzi: ”Kialudt, ellobbant bennem az utolsó láng is, kimerített az állandó bosszúvágy érzése. Már torkig voltam az értelmetlen, történelmi hőstettekkel. Erőfeszítéseink hiábavalónak bizonyultak. Döntöttem: megválunk kardunktól és egyéb fegyvereinktől. Örmény nemzeti otthon nem alakulhatott meg Ciliciában, de embereim, akik eddig vérüket hullatták, nem égtek ki teljesen.” Torosyan elhatározta, hogy csapatával még elvergődik szülőhelyére, a Kayseri tartománybeli Everekbe (Develi). Három napig tartott az út, amíg eljutottak a hófedte, közeli Erciyes-hegység völgyébe. Lováról leszállva odament egy idős emberhez, aki nagyon ismerősnek tűnt. Ő is felismerte Torosyant, a kisváros egyik molnárja volt…

Visszafelé valahogy eljutottak Adanába. Nehezen, sok kitérővel, óvatosan és csak lassan haladva. Útközben Sarkisban megerősödött az a meggyőződés, hogy a “ciliciai örmény ügy végleg elveszett”. Adanához közeledve minduntalan útjukba akadtak menetoszlopok: letört, reményvesztett, megrettent örmények voltak, akik menekültek a városból. A kikötőben még beszélt francia hivatalnokokkal, akik tanácstalanul hallgatták az örmények elbeszélését. Csak annyit tudtak ajánlani, hogy “azonnal bontsanak vitorlát, és hajózzanak át Amerikába.”

Ez záros határidőn belül meg is történt, miután még újra találkozott fivéreivel, akik a helyzetet ugyanúgy ítélték meg, mint ő.

Az amerikai bevándorlási hivatal bejegyzése szerint Sarkis Torosyan hajója 1920. december 23-án kötött ki Ellis Islandnál. A gőzhajójegyet a francia légió fizette…

A volt oszmán katonatiszt először Philadelphiában telepedett le, itt írta meg emlékiratait. Mint 1947-ben megjelent könyve előszavában a kiadó írta, a százados ismert ember volt a környéken, többször részt vett és beszédet mondott az amerikai örmény légió gyűlésein. New Yorkban hunyt el 1954-ben. A pennsylvaniai Drexel Hillben nyugszik.

Sarkis Torosyan temetői nyugalmát bizonyára semmi sem háborgatja. Emlékét azonban szülőhazájában nemrégiben megzavarta egy méltatlan és személyeskedő “tudományos” vita. Miután ugyanis a Dardanelláktól Palesztináig 2012-ben törökül is megjelent Çanakkalétól a palesztinai frontig címmel, a kedvező első méltatások után a néhai szerzőt és munkáját súlyos vádak érték. Kirobbant egy történészvita, amelyben az egyik oldalon Torosyan védelmezői, Ayhan Aktar és a nyugaton élő világhírű Taner Akçam, a másikon pedig a “mű hitelességét vitató” Halil Berktay, Edhem Eldem és Hakan Erdem egyetemi professzorok adnak közre cikkeket. A “kétkedők” azt állították, hogy az örmény katonatiszt “nagyrészt csak kitalálta történeteit”, s egyszerűen “hamisított több dokumentumot ”. Ők – mint írták – kizárólag a “tapasztalati tényekre” támaszkodtak, és nem vesznek részt a “történelem átpolitizálásában”. Tőlük függetlenül volt olyan török történész is, aki az örmény tisztnek még a létezését is tagadta.

Taner Akçam azonban felkutatta Torosyan leszármazottait az Egyesült Államokban, találkozott unokájával, Louise Shreiberrel, s betekinthetett a kitüntetéseket igazoló díszokiratokba. Ott láthatta Enver pasa eredeti aláírását… A Radikal című török lap erről képes riportot közölt 2013. január 6-i számában.

Ám annak, hogy egy hős, de nem muzulmán, vagyis “hitetlen” történelmi személyiséget miként lehet “lehetőleg örökre elhallgatni”, vagy egyszerűen kiiktatni a hivatalos történetírásból, nem sokkal korábbról is volt egy fájdalmas törökországi előképe. A közvéleményt 2010 márciusában ugyanis erősen foglalkoztatni kezdték azok az újsághírek, amelyek szerint a Gelibolu-félszigeten fekvő nemzeti emlékparkból eltávolították az 57. ezredben szolgált isztambuli görög katonaorvos, Dimitroyati százados már húsz éve ott található sírkövét. Ebben a katonai temetőben nyugszanak a hosszú és véres első világháborús çanakkalei ütközet hősi halottjai. De a síremlék felszámolása is csak úgy derült ki, hogy a látogatók egyik nap már hiába keresték ezt a jól ismert helyet, ahol mindig sokan fényképeztették le magukat Dimitroyati ezredorvos kőbe vésett nevével. Helyette egy török mehmetcsik, kiskatona nevét találták…

Ennek a néhai görög honfitársuknak a sírja korábban valósággal zarándokhellyé vált. Szinte annak jelképévé, hogy a Dardanelláknál törökök, kurdok, lázok, cserkeszek és nem utolsósorban külön alakulatokba is sorozott arabok mellett nem muzulmánok, görögök és örmények is harcoltak nagy számban. A látogatóknál jobban csak a vendégcsoportokat vezető sírkerti útikalauz döbbent meg, mert őt is teljesen készületlenül érte ez a kellemetlen felfedezés. Az emberek őt, a máskor mindig olyan tájékozott és készséges Hikmet Toylan idegenvezetőt kezdték faggatni, aki most kénytelen volt bevallani, hogy ő most tőlük értesült erről a “sírcseréről”. Toylan nyíltan helytelenítette “Dimitroyati eltüntetését”, s azonnal igyekezett feltárni az ügy hátterét. Mint kiderítette, a döntést a temető felügyeletét ellátó környezetvédelmi és erdőgazdasági miniszter hozta meg. Történészek által végzett kutatásokra hivatkozva azt állította, hogy az 57. ezredben a háború alatt ilyen görög nevű tiszt nem is volt, nevét nem találták, s voltaképpen korábban követték el a hibát, amikor Dimitroyati sírját ide helyezték. “Most ezt a hibát hozták helyre” – így a miniszter. Az idegenvezető azonban a Star című lapnak nyilatkozva feltette a kérdést: miért nem akkor kutattak a történészek, amikor az 57. ezred parcelláját rendezték, és húsz év múlva miért éppen most támadt a hatóságokban leküzdhetetlen kíváncsiság a múlt iránt?

A görög hős máskülönben is ismert volt a török közvélemény előtt: az akkori harcokról szóló egyik régebbi művében ugyanis Kemal Demirel szerző részletesen leírta a görög kapitány hősi halálának körülményeit. Dimitroyatit az ütközet egyik utolsó napján érte halálos lövés. Haldoklása közben még maradt annyi ereje, hogy ezt suttogja régi bajtársának, Ali Çavuşnak: Ne engedd, hogy nem muzulmánként máshová temessenek, ne engedd, hogy mint hitetlent elválasszanak tőletek. Ez az utolsó kívánságom. Ali szintén megsebesült. Szörnyű fájdalmai ellenére is utolsó leheletéig könyörgött a szanitéceknek, hogy továbbítsák a vezérkarhoz Dimitroyati utolsó kívánságát. Az 57. ezredet szinte az utolsó emberig felmorzsolták…

Ami pedig azt az állítást illeti, hogy annak idején Dimitroyati csak “tévedésből “ kapott síremléket, Ayhan Aktar történész emlékeztet: ezt a “hibát” úgy akarták kijavítani, hogy ország-világ előtt “bebizonyíthassák”: a dicsőséges 57. ezred kizárólag törökökből és muzulmánokból állt. Ily módon tehát megerősíthetik az uralkodó nemzeti szemléletű történelemfelfogást is.

Szempontjukból ugyanis tűrhetetlen volt, hogy álljon ott egy olyan sírkő is, amely “nagyon eltér a többitől”, vagy puszta meglétével sérti az uralkodó nemzeti szemléletet. Valószínűleg “némelyeket” fölöttébb idegesített, hogy az 57. ezred orvos-századosának sírjánál a látogatók mindig emlékfényképeket készíttettek magukról… – írta Ayhan Aktar. A történész fontosnak érezte, hogy ismertesse mindkét “oszmán” tiszt, az örmény tüzér és a görög katonaorvos eltérő sorsát, de hasonló utóéletét.

Flesch István – Türkinfo