Flesch István: Egy muzulmán török hírmagyarázó őszinte vallomása egy nyugati lapban – hivatalos hallgatás a kurd–török békefolyamatról

Hazája belpolitikai színképváltozásainak egyik legjobb ismerője – nem mellesleg szabadelvű és hívő muzulmán – a napokban beismerte, hogy ő sem látta előre, hogy a kormányzó AKP ilyen nagyarányú győzelmet arat majd az előre hozott november elsejei általános választásokon. Ez abból a cikkéből derült ki, amelyet Mustafa Akyol a New York Times számára írt. Ebben ugyanis megállapította, hogy ezt az eredményt „senki nem várta”. A nagy tekintélyű török publicista azonban ezzel az állításával hajszálra ugyan megközelítette, de nem merítette ki a teljes igazságot. Ugyanis a Törökországban működő 22 elismert és hellyel-közel megbízhatónak tartott közvélemény-kutató intézet sorában mégis akadt egy, amely nagy győzelmet jósolt a Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök alapította Igazság és Fejlődés Pártjának.

 Ez az egyetlen kivétel az A&G nevű elemzőközpont volt, amely egy héttel a voksok leadása előtt 47,2%-ot mért az AKP javára a 49,5%-os tényleges végeredményhez képest. Ez már azért is „nagy merészségnek ” számított, mivel ugrásszerűen meghaladta az előző, a június 7-i 40,87%-ot, amivel az AKP a törvényhozásban elvesztette hosszú évek óta őrzött abszolút többségét. A többiek mérései mind messze elmaradtak ettől. Ezt az eredményt Tobias Lau, a németországi dtj-online.de (Deutsch-Türkisches Journal) internetes újság cikkírója „fedezte fel” a törökországi „eredményjóslatok” számoszlopai között kutatva, amikor összevetette a legkülönbözőbb előrejelzéseket, amelyek között természetszerűleg „pártosak” vagy „politikailag elkötelezettek” is akadtak. A véleményvezérek akkor abban mind megegyeztek, hogy az A&G „megsejtése” volt a legkevésbé „szakszerű”…

De térjünk vissza Mustafa Akyolhoz, akit széles látóköre, írásainak ma már ritkaságszámba menő tárgyilagossága miatt okkal-joggal gyakran hívnak meg hírmagyarázatra, véleménynyilvánításra hazai és külföldi lapokhoz. A fent idézett patinás tengerentúli újságnál szinte házi szerzőnek számít. A Törökország tekintélyuralmi sodródása című mostani cikkében elsősorban nem az az érdekes, hogy őszerinte sem becsülte meg előre senki helyesen a választási eredményt, tehát ő sem. Ez ma már szinte közhely, noha láthattunk egy szerény kivételt. A szerzőnek egy megrendítő vallomása a lényeges:

„Sok liberálissal együtt gyermeteg módon én is abban reménykedtem, hogy történelmi jelentőségű fordulópont lehetett volna, ha a hatalom a világi kisebbség kezéből nemzeti megbékélésként megy át a vallásos többség birtokába.” Ez a megállapítás természetesen nem erre az egy választásra vonatkozott, hanem egy egész, immáron történelmi léptékű korszakra, vagy ha úgy tetszik, a 2003-tól tartó korszakváltásra.

Ám fokozatosan – folytatja gondolatmentetét Akyol –, kiváltképp az utolsó három esztendőben ez a hatalomváltás a bosszú, a hatalomtól való megrészegülés és nagyzási téboly alakját öltötte. Sorozatban következett boszorkányüldözés, kritikus médiák kíméletlen megfélemlítése, sőt lefoglalása. Közvetlenül a választások előtt egyik napról a másikra kisajátítottak és kormánypárti szócsövekké alakítottak át négy olyan médiát, amely kapcsolatban állt az Amerikában élő egykori szövetséges, a muzulmán hitszónok és nemzetközi iskolarendszert fenntartó Fethullah Gülen mozgalmával, és amely határozottan szemben állt a kormánnyal. Ennek következtében Törökország „valósággal iskolapéldája lett az illiberális demokráciának, amelyben ugyan a választásokon leadott szavazatok döntenek, de mindinkább elhalványul a szólásszabadság és a törvény uralma.”

Jelenleg az a fő kérdés – írja –, hogy az AKP-uralom átmeneti jelenség-e vagy tartós forradalom. Az AKP 2007 óta, amikor első alkalommal törekedett újraválasztására, a párt támogatottsága hullámzóan 40–50 százalék között váltakozott. Nincs ok feltételezni, hogy ez megváltozik a következő években. Legközelebb 2019-ben lesz elnök- és parlamenti választás, s a jelenlegi körülmények alapján feltételezhető, hogy Erdoğan és pártja könnyűszerrel győz. Ezzel megszilárdítja hatalmi helyzetét 2023-on túlra is, amely évben a Török Köztársaság korszakos jelentőségű kikiáltásának századik évfordulóját fogják megünnepelni.

„Külső szemlélők talán nehezen értik meg, hogy mi lehet a nyitja az AKP sikerének, amely Erdoğan híveit boldogsággal, ellenfeleit viszont félelemmel tölti el. Pedig érthető társadalmi alapja van. Törökország lakosságának mintegy felét olyan vallásos konzervatívok alkotják, akiket sokáig kirekesztett, gúnyosan lemosolygott és elnyomott egy kisebb városi szekuláris elit, amely a köztársaságalapító Kemal Atatürk nyomába lépett. És éppen Erdoğan volt az, aki ezt a világi elitet vereségre kárhoztatta, és a „népet” 90 év mellőzöttség után kormányra segítette. Ezek a vallásos hagyománytisztelők először jutottak hatalomhoz, méltósághoz és gazdagsághoz. Sőt, Erdoğan egy lelkesítő és magasztos történelmi lehetőséget is felvázolt előttük: felkínálta számukra Törökország olyan Újoszmán Birodalomként való megújítását, amely vezetője és védelmezője lehet a földkerekség minden muzulmánjának”.

 Mustafa Akyol ezek után cikkében igyekszik felvilágosítani az olvasót afelől, hogy Törökországra két lehetőség beteljesülése vár, mivel a nemzet alapproblémája, hogy milyen utat választ Erdoğan. Eddig ugyanis ügyesen uralta a helyzetet, és Atatürk óta a leghatalmasabb török vezetővé nőtte ki magát. A derűlátók szerint most már biztonságban érezheti magát, és némi nagylelkűséget is fog tanúsítani, miután teljesen legyűrte kihívóit. Még bizonyos játékteret is engedhet mértékletesebbnek és kevésbé ellentmondásosnak tartott miniszterelnökének, Ahmet Davutoğlunak, aki szelíd győzelmi beszédében megígérte, hogy véget vetnek a társadalmi megosztottságnak és a feszültségnek. Van azonban egy sötétebb változat is. Ez Akyol eszmefuttatását követve körülbelül abban foglalható össze, hogy a köztársasági elnök még több hatalmat ragad magához, ami viszont óhatatlanul oda vezet, hogy a tekintélyuralmi színezetű rendszer majdhogynem önkényuralmivá változik, mindenesetre olyasmivé, ami erősen emlékeztet majd a „mindenható orosz stílusú elnökségi rendszerre – súlyok és ellensúlyok nélkül”…

Lehangoló borúlátása, a felsorolt tényezőkből eredő súlyos következmények további ecsetelése ellenére azonban Mustafa Akyol – talán erős muzulmán vallási hite okán – nem adja át magát a végső kétségbeesésnek, és felvillantja a kibontakozás lehetőségét Törökország, vagyis hazája számára. És – sok ellenzékivel szemben – kiutat enged a Nyugat által is oly hevesen bírált „antidemokrata” államfőnek. Ez pedig egy olyasfajta szabadelvű és pluralista demokrácia, mint amilyet Erdoğan ígért egykor, kormányzásának korai szakaszában. És a legutóbbi tekintélyuralmi sodródás dacára még mindig nincs túl késő ahhoz, hogy ezt megkíséreljék.

Feltűnő, hogy a kurd kérdésnek viszonylag kis teret szentel, noha ez vitán felül Törökország sorsdöntő problémája, s az úgynevezett kurd békefolyamat kudarcáért a kormányt és a PKK-t (Kurdisztáni Munkáspárt) egyaránt felelősnek tartja. Igaz, megállapítja, hogy a kormány ügyesen kihasználta az országban eluralkodó zűrzavart, amelyet a békefolyamat kudarcán kívül az okozott, hogy az Észak-Szíriában dúló háború hullámai átcsaptak Törökországra, és az Iszlám Állam terrorhadserege öngyilkos merényleteket hajtott végre a kurdok politikai gyűlései ellen. Akyol szerint a PKK-nak a török biztonsági erők elleni „kérlelhetetlen támadásai” lejáratták a kurdbarát HDP-t (Népek Demokratikus Pártja), amelynek liberális-baloldali jelszavait így beárnyékolták a PKK-val való állítólagos kapcsolatai, aminek következtében a párt több mint egymillió szavazatot vesztett a terrorcselekmények elviselésébe belefáradt kurdok körében. Ezek a szavazatok főként az AKP-ra jutottak.

Ám ezzel a látlelettel, tehát azzal, hogy a kialakult háborús feszültségnek a PKK kérlelhetetlensége is az okozója, némely liberális napilap cikkírója sem ért egyet, nem beszélve a kurdokról. A sajtó beszámolt arról, hogy a délkelet-törökországi Diyarbakırtól nem messze fekvő Silvanban valóságos ostromállapot alakult ki. A hatóságok már tíz napja kijárási tilalmat rendeltek el, s a kurd vidéknek ezt a városát, valamint Mescit, Teket és Konak helységeket a katonaság és a rendőrség páncélos gépjárművek fedezete alatt kemény szorításában tartja. A „terrorista PKK ifjúsági szervezete, az YDG-H” felkelői ugyanis a környéken szembeszálltak a török fegyveres erőkkel, rajtaütöttek katonákon, rakétatámadásokat intéztek a közeli országúton haladó gépkocsioszlopok ellen. De a város belterületén is összecsapások, utcai harcok robbantak ki, géppuskát, aknavetőt is bevetettek. A házak falán fegyvergolyók és repeszek ütötte lyukak látszanak. Több épületet rommá lőttek. Mintegy tízezer ember menekült el, mivel a kijárási tilalom következtében kifogytak az élelemből és ivóvízből, s egyre jobban féltik puszta életüket is az elhatalmasodó erőszaktól. Megszakadt a telefon-összeköttetés, az internet sem működik.

A helyzetet az mérgesítette el, hogy Törökország határszéli keleti-délkeleti területein és Észak-Irakban Erdoğan parancsára közvetlenül a választások után a hadsereg rögtön folytatta „terrorellenes” légi és szárazföldi hadjáratát, amelyet már korábban megindított a PKK egy merényletének megtorlásaként. Erről a több halálos áldozattal járó merényletről azonban kiderült – legalábbis kurd források szerint –, hogy a PKK-nak nem a fő ereje, hanem egyeztetés nélkül egy szakadár alakulata hajtotta végre. De Ankara ezt nem vette számításba. Erdoğan, aki korábban egyik legfontosabb államférfiúi tettének tekinthette a kurd „megoldási folyamat”, a PKK-val való tárgyalások megindítását, most meghirdette a „teljes kurd terrormozgalom” eltiprását. Emögött az a megfontolás húzódott meg, hogy megelőzze a törökországi és a PKK-val szövetséges szíriai kurd Népvédelmi Egységek „határokon átnyúló” végleges egyesülését, és ily módon megkerülhetetlen hatalmi tényezővé válását.

Nyilvánvalóan erre való válaszként helyi kezdeményezésre újjászerveződött a délkelet-törökországi városi gerillamozgalom, fiatal harcosok „autonóm övezeteket kiáltottak ki”. Barikádokat emeltek, futóárkokat ástak és robbanócsapdákat helyeztek el. Az ilyen vakmerő kalandorakciók azonban – mint a Hürriyet tudósítója a helyszínről jelentette – az itteni vidékek lakosságát nem idegenítette el a PKK-tól, amelyet az emberek itt „sajátjuknak, maguk közül valónak” tekintenek. A hatósági kijárási tilalom által rájuk mért szenvedés és a nélkülözések csak megerősítették őket a börtönben szenvedő Öcalan PKK-vezér iránti hűségükben. A kurdbarát HDP az itteni kurd városokban, a PKK hagyományos fellegváraiban alig vesztett szavazatokat a választásokon más vidékekkel ellentétben. Itt a hatóságok szempontjából megbosszulta magát az, hogy a „békefolyamati tűzszünet idején” a török vezetés még csak kísérletet sem tett arra, hogy megnyerje és magához vonzza, édesgesse a kurd fiatalságot.

A kijárási tilalom körülményei közepette a HDP egyik társelnöke, Figen Yüksekdağ asszony és kísérete a helyszínen kívánt tájékozódni a silvani eseményekről. A rendőrség azonban útjukat állta, sőt közeledésükre előzőleg a karhatalom riasztólövéseket adott le, majd könnygázgránátokat dobott feléjük, és vízágyút irányított rájuk. A BBC török adásának jelentése szerint a delegáció néhány tagját tettlegesség érte, és újságírókat is bántalmaztak. A Cumhuriyet című baloldali lap azt jelentette, hogy a csuromvizes Yüksekdağ asszonyt egy hajszállal kerülte el egy könnygázgránát. A városban orvlövészek is tevékenykedtek. Az ANF kurd hírügynökség idézte a HDP másik társelnöke, Selahattin Demirtaş szavait, aki a silvaniakkal való szolidaritás kimutatására hívta fel a lakosságot. „Valódi népi ellenállásnak lehetünk tanúi, amelynek jelentősége túlmutat Silvan határain, és kihatással lehet az évszázados kurdkérdésre és Kurdisztán problémájának alakulására is. A kurd nép jövőjéről van szó” – jelentette ki.

Törökország több városában fiatalok tüntettek a Silvan városában kihirdetett kijárási tilalom ellen. Isztambulban a Szépművészeti Akadémia diákjai vonultak az utcákra, hasonló megmozdulásra került sor a délkeleti Şırnakban, valamint a nyugati Izmirben. Több tucat embert letartóztatott a rendőrség. Az Emberi Jogok Törökországi Szövetségének (İHD) kimutatása szerint június óta erőszakcselekmények – a biztonsági erők és a PKK-gerillák összecsapásai, valamint robbantásos merényletek – következtében 602 ember vesztette életét Délkelet-Törökország túlnyomórészt kurdlakta vidékein.

Végül az ANF hírügynökség november 14-én, az ostrom 12. napján jelenthette, hogy a török rendőrség, katonaság és páncélosai elhagyták Silvant, kurd nevén Farqînt. Egyidejűleg hatályon kívül helyzeték a kijárási tilalmat. Tömegtüntetés, örömünnep kezdődött, az emberek az utcákra özönlöttek, és lehurrogták az elvonuló biztonsági erőket. Közben kurdul jelszavakat kiáltoztak, többek között azt, hogy „Bijî berxwedana Farqînê!”, vagyis „Éljen a silvani ellenállás!”

A török kormány veszélyes játékba kezdett, amikor hirtelen arra vállalkozott, hogy csupán katonai eszközökkel úgy akarja felszámolni a több évtizedes „kurd terrorizmus” megkülönböztetés nélküli „teljes állományát”, hogy „még írmagja se maradjon”. Főleg, ha téves következtetéseket von le a kurd HDP előzőnél gyengébb választási eredményéből. Mert ez a párt most már – a november elsejei második választás tanúsága szerint is – szilárdan megvetette a lábát a parlamentben. Nyilatkozatai szerint a viszály tárgyalásos, politikai rendezésének és széles körű társadalmi összefogásnak a híve. A jövőben tehát a kormány számára nem lehet közömbös, hogy e párt vezetői alkotják a bármikor felújítható kapcsolatot Öcalan „terrorista PKK-vezérrel”, aki a márvány-tengeri İmralı szigetének sziklabörtönében életfogytiglani büntetését tölti. De számukra szintén elérhetők az észak-iraki Kandil-hegységben megbúvó és onnan le-lecsapó PKK-gerillák ottani „hadműveleti főnöksége” is. Erdoğan számára baljós előjel, hogy amióta újra lángra lobbantotta a kurd háború tüzét, a kurd hírügynökségek szinte naponta adnak hírt délkelet-törökországi harci cselekményekről, a hadsereg emberveszteségeiről. Ha ezek a jelentések némelykor nyilvánvalóan túlzóak is, nem kétséges, hogy a kurd ellenállás erősödni fog, s a török társadalom várakozásai ellenére felújult kurd háború tüze elemésztheti a végleges török–kurd megbékélés reményeit.

Az is rossz jel, hogy Ahmet Davutoğlu kormányfő és AKP-elnök – korábbi gyakorlatától eltérően – egy szóval sem említette a békefolyamat felújításának lehetőséget abban az interjúban, amelyet az amerikai CNN-nek adott.   Viszont hangsúlyozta, hogy bármikor kész fegyvert adni az Iszlám Állam (IÁ) ellen küzdő iraki kurd harcosok, a pesmergák kezébe, ellenben a „terrorista PKK-hoz való közelségük” miatt ezt megtagadja az észak-szíriai kurd Népvédelmi Egységek (YPG) esetében. Vagyis a török vezetés változatlanul azoktól tartja vissza a segítséget, akik az egész világ rokonszenvétől és együttérzésétől kísérve nagy vérveszteségek árán hősiesen megvédelmezték Kobanê városát az Iszlám Állam vérszomjas martalócaitól… A török kormányfő persze jól tudja, hogy országa nagyobb regionális és nemzetközi szerepvállalásáért – így a szíriai rendezésben való közreműködéséért és az Európába tartó menekültáradat „szabályozásáért” – mindinkább számíthat európai uniós tárgyalópartnerei és amerikai NATO-szövetségesének támogatására. Ez utóbbit már korábban hálára kötelezte az incirliki légi támaszpont használatának engedélyezése. A Taraf című napilap beszámolója szerint Steve Warren ezredes a Pentagonban tartott sajtóértekezletén máris bejelentette: a jövőben légi úton már nem látják el fegyverrel és lőszerrel a YPG-alakulatokat. Indokként azt hozta fel, hogy „számot vetnek török szövetségesük aggodalmaival”. Az ezredes az amerikaiak vezette, ISIS elleni koalíciós katonai erők szóvivője, aki egy körkapcsolásos tévéközvetítés során a bagdadi központi parancsnokságról válaszolt újságírók kérdéseire.

A török vezetésnek, elsősorban természetesen az államügyeket szigorúan ellenőrző köztársasági elnöknek tudnia kell, hogy bármilyen konjunkturális és nagyhatalmi szempontok vezérlik is az Egyesült Államok törökországi politikáját, számolnia kell az amerikai sajtó demokratikus hagyományaival, mindenekelőtt befolyásával. Márpedig úgy fest, hogy ez a sajtó – az immáron az ellenállás jelképessé vált Kobanêra is emlékeztetve – a kurdkérdésben nem fog lemondni sem a török kormány, sem Washington politikájának bírálatáról. Ennek van jelentősége a közvéleményre gyakorolt hatását tekintve. Így például annak is, hogy a New York Times egyik legismertebb szemleírója, aki legutóbb egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel még saját országa külügyminiszerével sem, amiért az egy nyilatkozatában kritikátlanul támogatta a puccsista egyiptomi tábornokot, majd elnököt, a napokban határozottan kiállt egy Törökországban meghurcolt kurd jogász mellett. Roger Cohen a kurd többségű Diyarbakırban interjút készített az ottani ügyvédi kamara kurd elnökével, Tahir Elçivel, akit egy időre őrizetbe vettek a „terrorista PKK” állítólagos dicsőítése miatt.

A jogász már a New York Timesban is már olvashatóan egy tévéadásban azt mondta, hogy a PKK nem terrorszervezet, hanem fegyveres politikai szervezet, amely számottevő helyi támogatásra számíthat. Ehhez hozzáfűzte, hogy a PKK némely akciója valóban terrorista jellegű volt, de maga a PKK nem ilyen. Ezért a „bűncselekményéért” vádat is emeltek ellene, amelynek büntetési tétele hét évet meghaladó szabadságvesztés is lehet. Az ügyvédet rövidesen szabadlábra helyezték, de Törökországot nem hagyhatja el. Elçi az interjúban kijelentette Cohennek, hogy a török fegyveres erőknek nincs semmiféle stratégiai elképzelésük az ISIS elleni harcra vonatkozólag, valójában nem is folyik tényleges mozgósítás ellene. Más lenne a helyzet, ha az ISIS-szel szemben is úgy lépnének fel, mint a PKK-val szemben…„Én autonómiát akarok, nem asszimilációt, annak lehetőségét, hogy hétköznapjainkban szabadon használhassuk nyelvünket, és a kurd többségű területeken a kurdot ismerjék el második hivatalos nyelvnek” – jelentette ki Tahir Elçi.

A kurdkérdés Törökországban most magas hőfokon ismét felforrósodott – így látja a helyzetet a tekintélyes amerikai publicista. A bebörtönzött Abdullah Öcalan PKK-vezérhez hű kurd fegyveres csoportok ellenőrzésük alá vonták Észak-Szíria nagy kiterjedésű területét, amelyet kurdul Rojavának neveznek, és ott legyűrik az Iszlám Államot… Az amúgy is problémákkal terhelt török–amerikai kapcsolatokat még inkább bonyolította, hogy Amerika iraki és szíriai szövetségeseként kurdok álltak sorompóba az Iszlám Állam ellen. Valószínű, hogy Obama elnöknek nagyobb szüksége van Erdoğanra, mint neki az amerikai elnökre. Ez olyan tényező, amely korlátozza az amerikaiak befolyásolási eszközeit. Ezért még inkább mindenekfelett való amerikai érdek, hogy felújítsák a török–kurd tárgyalásokat, és Törökország vállaljon tényleges kötelezettséget arra, hogy megküzd az Iszlám Állammal. Olyan benyomás keletkezett ugyanis, hogy Erdoğan szemében értékesebb egy fanatikus szunnita iszlamista, mint egy kurd. Törökország keresztúthoz érkezett – írta Roger Cohen.

És mintha csak a híres publicista lapja még nagyobb nyomatékot akarna adni ennek az állításnak, még egy fényképekkel és térképmelléklettel illusztrált riportot is közölt Rojavából, egy olyan határ menti kurd „kantonból”, ahol már a PKK-barát YPG kormányoz. „E közösség vezetői egy olyan rend felépítésén dolgoznak, amely Abdullah Öcalan eszméin alapul” – olvasható Ben Hubbard helyszíni jelentésében, amelyet Tyler Hicks fényképfelvételei tesznek még hitelesebbé… Öcalan arcképe mellett egy tábla szövege arra hívja fel a lakosságot, hogy „földjükkel, vizükkel és energiájukkal a közösséget szolgálják, s így építsék fel szabad és demokratikus életüket”. „Öcalan – írja a riport szerzője – egy amerikai anarchista, Murray Bookchin útmutatását követve szorgalmazta, hogy helyi bizottságok alakítsanak önkormányzatokat nemzeti határok korlátozása nélkül. E program hívei nem törekszenek Szíria felosztására, távlati céljuk társadalmi forradalom véghezvitele, amely majd szavatolja a nemek és a kisebbségek jogait.”

Az atatürki köztársaság kikiáltásának századik évfordulója, vagyis 2023 előtt Roger Cohen szerint Törökországnak rendeznie kell az örményekről folyó vitát, és tárgyalásos egyezségre kell jutnia a kurdokkal. Ezek legyenek a törökök központi céljai! – javasolja a publicista őszinte és sürgető szavakkal. Mindenesetre olyanokkal, amilyeneket aligha hallhat Erdoğan hivatalos amerikai küldöttektől. Ezért is lenne érdemes megszívlelnie a „legminőségibb” amerikai napilap vezető publicistájának gondolatait. Annál is inkább, mivel Erdoğanról nemcsak hazájában, hanem külföldön is köztudott, hogy már jó ideje milyen nagy gonddal és az államfői jogkör kibővítésének mennyire jó előre kidolgozott tervével készül a nevezetes centenárium megünneplésére.

Az évforduló fényét kétségtelenül emelné, ha a török nemzet ünnepi asztalánál 2023-ban már mind egyenjogú államalkotóként foglalnának helyet a különböző népcsoportok is, kurdok, örmények, görögök, alevik, cserkeszek, lázok, cigányok, zsidók és mások képviselői is. Erdoğan szeretné, ha nevét népe majdan közvetlenül hazája legnagyobb jótevője, Mustafa Kemal Atatürk után vagy talán vele együtt emlegetné. Ez azonban még nagyon messze van. Az út kockázatos, a török állam hajójára sok veszély leselkedik. És nem kevesen látják úgy, hogy a kormánykereket alaposan el kellene fordítani, hogy végleg ráállhassanak a biztonságot ígérő helyes irányra.

Flesch István – Türkinfo

e-mail: id.flesch.istvan@me.com