Erdogan játszmái

Ügyes. Vagy „ögyes”, szokták erre mondani. Persze kellett hozzá egy lebírhatatlan hatalmi ambíció és egy engedelmes miniszterelnök. Recep Tayyip Erdğan török elnök pártja, az iszlamista AK a júniusi általános választásokon elveszítette kormányképes többségét, és azóta Erdğan azon törte a fejét, miként tudna kibújni abból a kényszerből, hogy koalícióra kelljen lépnie bárki mással.

Ahmet Davutğlu, a kutyahűségű miniszterelnök megtette neki azt a szívességet, hogy kisiklatta a koalíciós tárgyalásokat, ami után ő nyugodt szívvel négy hónap múltán kiírhatott egy új választást, amelyet az AK a szavazatok közel 50 százalékával megnyert, s ilyenformán megint egyedül alakíthat kormányt. Igaz, az alkotmánymódosításhoz – az elnöki és a végrehajtó hatalom egyesítéséhez – még kellett volna 13 mandátum, de Erdğant élteti a remény, hogy a hiányt a szélsőjobb pótolja, és akkor végre kiírathatja a népszavazást. Arra ugyanis szükség van. Az „illiberális török demokrácia” ennyiben még előttünk van.

Mi tagadás, Erdğan szerencsejátékot űzött. A „hirtelen” (snap) választásokon rajta is veszthetett volna, esetleg az AK parlamenti többsége tovább zsugorodik. De bevált trükkhöz folyamodott. A kurd PKK, az Iszlám Állam (IS) és az ellenségnek tekintett szomszédos szíriai rendszer „terror-harapófogójába” szorított török állam hamis képzetét keltve olyannyira sikerült felkorbácsolnia az amúgyis meglevő nacionalista-soviniszta érzelmeket, hogy a haza megmentőjének, az erőskezű vezetőnek a képében tudott a választók elé állni. A felvilágosult, világias értelmiség és üzleti élet hiába „vitte el” a maga pártjával, a liberális Köztársasági Néppárttal Törökország európai felét és az európai mércével is mérve nagyon fejlett égei-tengeri partszakaszt; hiába csökkent alig-alig a mérsékelt kurd párt (HDP) támogatottsága – az AK „ellopta” az ultranacionalista MPP filozófiáját és mandátumainak majdnem a felét, ezzel pedig visszatornászta magát a hatalomba.

Mivel a mandátumok negyede a liberálisok, tíz százaléka a mérsékelt kurdbarátok kezén van, a jámbor ember azt gondolhatta volna, hogy a választók üzenete egyfajta koalíciót sürget, és más rendszerekben (például Nagy-Britanniában vagy Németországban) ezt az üzenetet a legerősebb párt meg is hallja. Törökország más. Illiberális, mint Oroszország, Venezuela vagy Magyarország. Ezekben nincs meg a készség a nemzeti kiegyezésre, vagy ha van, az a Vezér egyeduralmának erősítését szolgálja. Erdğan már a győztes választások másnapján lerántotta magáról a leplet: frontális támadást intézett mindazok ellen, akik felfogása szerint szembemennek a török nemzeti érdekekkel. Amelyek azonosak az övéivel. Csak semmi fék és egyensúly; egy a tábor, egy a zászló! Erdğan megállás nélkül zaklatja a „felforgató elemeket”, legyenek azok sajtótermékek – tévék, rádiók –, legyen az a Twitter vagy legyenek kurd vagy liberális politikusok, civilszervezetek – a listát jól ismerjük.

Törökország NATO-tag. Nem mondhatnám, hogy szövetségesei, élükön az Egyesült Államokkal, napi szemrehányást tennének a demokráciadeficitekért, noha ez volna a dolguk. Erdğan birodalma – a NATO második legnépesebb hadseregével – ugyanis kihagyhatatlan abból a játszmából, amely Szíria körül folyik. Ennek részleteiről valamivel később, de létezik egy alaphelyzet. Török területen pillanatnyilag kétmillió szíriai menekült táborozik, és ezekből a táborokból indulnak hosszú sorokban Görögország (tágabb értelemben Európa, elsősorban Németország) felé azok a migránsok, akik egyre nagyobb terhet raknak az uniós és a nem uniós európai országokra.

Leküzdve undorát és utálatát, Angela Merkel német kancellár megértette, hogy akárki legyen is Erdğan, nélküle a menekültáradatot megfékezni nem lehet. Elzarándokolt tehát Ankarába, bőkezű segélyt ígért a menekültek ott- és eltartásához, tetejébe pedig igen komoly politikai engedményeket is kilátásba helyezett. Vízummentes közlekedést török útlevél-tulajdonosoknak Németországba, plusz – amire évek óta nem volt példa – a törökök uniós csatlakozásával összefüggő tárgyalások felgyorsítását. S mindez épp a választások előtt történt – sok elemző szerint Merkel ennél rosszabbul nem is időzíthette volna utazását. Hiszen az egészből az jött ki, hogy az unió fejet hajt Erdğan előtt, elismeri, hogy valójában tőle függ, milliósra dagad-e a menekültáradat vagy megmarad a százezres nagyságrendnél. A török elnök ünnepelhette magát, sőt november 1-jén arathatott is. Honfitársai láthatták, hogy az „erős embert” erős tisztelet övezi ott, ahol erre épp a legnagyobb szükség van – Németországban.

Mindettől azonban nem telepedik homály az elemző szemére. Erdğan szíriai és térségi politikája több mint zűrzavaros. Az a tetszetős jelszava, hogy „két terrorista bandával” – a kurd gerillákat tömörítő PKK-val és az Iszlám Állammal – küzd egyszerre, hiteltelen. Igaz, engedi az amerikaiaknak, hogy török támaszpontokról bombázzák az IS szíriai és iraki állásait, ugyanakkor ő maga legalább annyi bombát szór le az IS támaszpontjaira, mint a kurdok által ellenőrzött területekre és Asszád szír elnök csapataira. Szövetségese az IS és az Asszád-rezsim elleni, Amerika irányította koalíciónak, és elszánt ellensége azoknak a kurdoknak, akik eddig lenn a terepen egyedül tudtak sikeresen ellenállni az IS-nek.

A cikk folytatása>>>

168ora.hu